2004. december 31., 2005. január 1., 2. péntek – vasárnap

<-- Vissza

SZERBIA CSILLAGA A SZATURNUSZ

Rossz a „karmánk”

Zlatko Zlatković modernkori szerb asztrológus. Minden évben rendre (természetesen az illetékes sajtóban) megjósolja annak az országnak a jöv?jét és sorsát, amelynek jöv?jét és sorsát voltaképpen nem nehéz megjósolni. Mert ennek az országnak a jöv?jét könnyű volt megjósolni 1988-ban is, abban a pillanatban, amikor a hatalmat felette-felettünk - átvette az az ember, aki a jövőjét is jelentős mértékben meghatározta.
Mit mond Zlatko Zlatković a jövő évről? Nem sok jót. És noha azt mondja, hogy nálunk „valamivel békésebb lesz a helyzet" (mint például Európában), hozzáfűzi, hogy egyre-másra növekedni fog az albán nyomás. Mi ebben az újdonság? Talán csak az, hogy háború nem lesz. De – mondja ez a vajákos szerb csillagjós – Montenegró mindenképp kiválik, és: 2005-ben „valamire szavazni fogunk". Fölöttébb titokzatos. Ugyan mire fogunk szavazni? Ezt sem nehéz kitalálni.
Zlatko Zlatković sajátságos csillag(f)ejt?. Ami legf?képpen azt jelenti, hogy sajátságosan szerb asztrológus, aki a világnak jósol: Ázsiában lesz a legnagyobb zűr. A malájok, a hinduk és a pakisztániak 2005 nyarán kényszerűen „úszni" fognak, azaz: a víz elemi csapásként fenyegeti ?ket (érdekes, hogy még nyár sincs, de ez már megvalósult). Kína? Kínában sokak számára végzetesen rengeni fog a másik nagy elem, a föld. Törökországot, Izraelt, Szaúd-Arábiát... bombatámadások érik. Dél-Amerikában utcai zavargások lesznek, Kubában Castro betegeskedni fog, Chicagót, Los Angelest, New Yorkot és Washingtont terroristák, az amerikai elnököt, George Busht pedig lesipuskások veszik szemügyre… Az európai égbolt már valamelyest derűsebb, mondja a vajákos szerb csillagjós. Csak Nagy-Britanniát, Spanyolországot, Olaszországot, Franciaországot, Németországot, Csehországot, Szlovákiát, Bulgáriát, Romániát… fenyegeti némi terrorizmus, árvíz, gazdasági válság, repülőszerencsétlenség, járvány meg miegymás. Szerbiát persze csak az ég fenyegeti. Mármint azzal, hogy rászakad. Montenegróiakkal, albánokkal meg mindenféle idegenekkel megtűzdelve. Miközben „ebben a sokat szenvedett országban" a szociális helyzet... Hát, hogy is mondjam, rossz lesz. Nemkülönben pedig a nemzet egészsége, mellyel kapcsolatban Zlatko Zlatković azt mondja, hogy Közép-Szerbiában súlyos járványos betegségek ütik fel a fejüket.


Magam is felállítottam a Mi lesz Szerbiával 2005-ben? kérdés horoszkópját. Azért választottam a kérdő horoszkópot, mert komolyan vehető támpontok (például az országalapítás pontos idejének) híján csakis a horary, azaz a kérdő asztrológia szolgálhat olyan adatbázissal, amelyből kikövetkeztethető a válasz. Az ábra, amely a szemem elé tárult, csak megerősítette azt, amit fentebb hangsúlyoztam, nevezetesen, hogy Szerbiában „semmi új a Nap alatt”: az államot és a népet ebben a kérdő képletben a Rák aszcendens és a Rák jegyében, tehát az úgynevezett első házban álló Hold jelöli. Mit lehet már ebből is megállapítani? Természetesen csak a legfontosabbakat: a Hold „bizonytalan, képlékeny” jelenség, de a saját jegyében áll, ami azt jelenti, hogy rendkívül erős. Ez jó lenne egy virágzó ország esetében, mert azt jelentené, hogy tovább tart a fellendülés. Szerbiában azonban szó sincs ilyesmiről. Ami itt „tovább tart”, az nem a virágzás, nem a fellendülés, hanem a felfuvalkodottság és a dölyfösség, a világgal való dacolás. A diplomácia és a nemzetközi közösséggel (például Hágával) való együttműködés továbbra is ismeretlen fogalmak. Az ezzel kapcsolatos belső vívódások sem akarnak megszűnni. A mintegy két hónapon belül esedékes hágai kiadatások is szerfelett kényszeredettek lesznek, és – ami a legfontosabb – nélkülözni fognak minden igazi szembesülést és feleszmélést. Tovább tart a bizonytalanság, a rejtőzködés, és továbbra sem tudja senki, hogy ki kicsoda itt, és mit vagy kit képvisel.
A gazdasági helyzetről a második, úgynevezett pénzház csúcsára nehezedő, hagyományosan kedvezőtlen állapotban levő és retrográd (hátráló, tehát hanyatló!) Szaturnusz árulkodik.
A Szaturnusz egyébként is, úgymond, természetes jelölője Szerbiának, de mondhatnánk úgy is, hogy a Szaturnusz Szerbia csillaga. Az általam felállított kérdő képletben bizony „rosszul viselkedik”. Ez egyszerűen a nyomor árnyékát veti az egész országra és a továbbra is belülről „mennyei”-nek tartott népre. Sebaj, fontos a nemzeti öntudat… Ennek az országnak egyszerűen „rossz karmá"-ja van. Ez volt az egyetlen megállapítás, amelyet, hogy úgy mondjam, komolyan vettem a belgrádi Glas javnosti napilapban megjelent csillag(f)ejt? cikkben. Zlatko Zlatković persze nem tehet arról, hogy csillagjóslással foglalkozik egy olyan országban, amelynek sorsát nemcsak hogy nem nehéz megjósolni, hanem egyenesen könnyű...

CSÍK NAGY Ferenc

Büdös csetnikek vagyunk!

Repül az idő. Hét éve eszem már a fészkehagyottak kenyerét. Így évvégén az új év előtt egy kis számadást készít az ember.
1998 március 5-én léptük át a trianoni magyar határt. Megvagyunk, dolgozunk és nem hagytuk abba az eddigi rendezvényeink otthoni szervezését. Hiszen két hete vittük át a Széchenyi István iskolába a Pro Hungaris Kulturális Közvetítő Alapítvány 4 ezernyi könyvajándékát.
Amikor lassan rendeztük új lakásunkat, a harmadik vagy negyedik nap reggelén a következőket hallom az ajtóm előtti közös folyosóról: – Milyen név az hogy BADA? Ezek nem is magyarok, ezek büdös csetnikek. Érzitek azt a bűzt, ami ebből a lakásból jön? – mondja jó hangosan a szomszéd XY-né.
Ajtót nyitottam és megkértem a szomszédokat:– Jöjjenek be egy feketére és megmutatom a lakást. Ez itt a nappali, ez itt a konyha, ugyanazt a húst, főzeléket főzzük, amit maguk. Ez itt a hálószobánk, ez a festőművész fiam műterme, ez pedig a dolgozószobánk, itt van a 3500-nyi könyvünk és a 3000-nyi minikönyvünk…Ezt a csetnikezést már régebben is hallottam.
A horgosi traktoros esete a határon túli szövetkezetben. Azért ment dolgozni, rendesen bejelentkezve a munkaközvetítőbe, hogy keressen. Neki látott a munkának, dupla munkaidőt, tehát 16 órát vállalt és a normát igencsak túl teljesítette. A harmadik reggel a munkakezdés előtt körbevették a magyar traktorosok és megfenyegették: Ha így folytatod, kiengedjük a beleid, te büdös csetnik.
* * * Már az aláírás gyűjtésnél éreztem, hogy a szavazásból nem lesz semmi. Az egyik szomszédom nem írta alá a népszavazást követelő ívet: Én nem politizálok! – indoklással.
Szomszéd ez a legrosszabb politika, hogy nem gondolkozik és nem is szavaz. Semmit sem válaszolt.
Nem is csodálom az eredményt. Hiszen negyvenéves agymosással a Rákosi és Kádár éra alatt… Mi különben is láncoskutyák voltunk, pedig akkor még nem is csaholtunk. Az pedig tiszta hazugság, hogy egy-egy bevándorló mennyibe kerül a magyar adófizetőknek. Semmibe. Mert mi azután mindent kifizettünk az utolsó forintig. Megvannak a számláink, csak a fordítás volt 120 000 forint, mert sürgősre kértük és az ügyvéd, a jegyző, a különböző járulékok befizetése nélkül egy üres papírt sem adtak.
Az egyik bejelentkezésnél a szigorú aktásnő Újvidéket Novi Sadra javította.
– Tisztelt hölgyem, lent negyven évig vertük az asztalt és azért harcoltunk, hogy magyarul írhassuk ki a városok nevét.
– Hivatalosan itt Novi Sad.
Nem vitatkoztam, ebben maradtunk.

BADA István

Fiatalítás

Annak idején, a "titói átkosban" egyszer kiadták a jelszót: fiatalítani kell minden szervezetben! Az ifjúsági szervezetnek viszonylag könnyű dolga volt, hiszen az újonnan verbuváltak mindegyike, a természet törvényénél fogva fiatal volt. Komoly bajba került viszont a Harcosok Szövetsége, akiknek ugyancsak teljesíteniük kellett a fentről jött utasítást. Az ordrét illett tiszteletben tartani, mivel az ilyen vétségekért már első fokon legalább három évet lehett kapni.
Több évtizeddel a második világháború után végre sikerült fiatalítást végrehajtani a harcosok szervezetében! Csak végig kell sétálni Belgrádban a Knez Mihajlo utcán, hogy erről meggyőződjünk: lépten-nyomon találkozhatunk féllábú, félkarú, markukat a járókelők felé könyörögve nyújtó önkéntesekkel, akik Milošević Nagy-Szerbiájáért harcoltak (és vesztettek). Kilencvenöt után és a Pavković tábornok nevéhez fűződő nagy "NATO-verést" követően ismét felbuzdultak a hazafiak, s követelték, hogy az újabb harcosoknak is adják meg a megfelelő státust. Igaz, nem sok eredménnyel. Az “önkéntesek” sem mutattak nagy lelkesedést a betagosodásra, különösen azok nem, akik a hadbavonulás után napokig csuklójukon viselték a katonai rendőrség "szelíd rábeszélésének" nyomait. Az invitálásra csak keserűen legyintettek: "Menjenek a..." A mondat további részét még a kereskedelmi tévécsatornákon is éles füttyszó helyettesíti.
Talán ez a sikertelenség vagy valami más késztette Vuk Draskovicot, jelenlegi külügymnisztert, hogy ismét felmelegítse az általa és komája, a hágai vizsgálati börtönben rostokoló Šešelj vajda által eszményített Ravna Gora-i csetnikmozgalom egykori harcosainak rehabilitálását. Hála a hazafias pártok összefogásának, végül is sikerült áterőszakolniuk a köztársasági parlamentben a csetnikek és a partizánok kiegyenlítését.
Alapjában véve igaza van a szakállas külügyi vezetőnek, hiszen mind a két csoportban harcosok voltak. Ne legyünk szőrszálhasogatók és hagyjuk a "de melyik oldalon?" kérdést. Harcoltak, slussz, passz! Tehát harcosok!
Így már azoknak a Niš környéki parasztoknak sem kell ezután súgva kérdezniük a filmrendezőt, aki II. világháborús jelenetet forgatott és erre a célra statisztákat szerződtetett. "Ti lesztek a csetnikek" - mondta a rendező, mire az egyik paraszt csendesen megkérdezte: "Egyenruhát itt kapunk, vagy hozzuk magunkkal a sajátunkat?" Ezek után talán illene bocsánatot kérni az óriási (naná, hogy) negatív sajtóvisszhangot kiváltó honvédtalálkozó részvevőitől is. Hiszen őket annak idején erőszakkal hurcoltak a keleti frontra, újvidéki találkozójukat mégis minden rendes patrióta alaposan ledorongolta. Merthogy alapjában véve ők, a honvédek is harcosok voltak. Akárcsak a partizánok, vagy a csetnikek.
Vagy amit szabad Jupiternek...?

Both Mihály

Parlamenti színészesdi

Már biztos, hogy küldök magamnak egy újévi képeslapot, és jókívánságaimat tolmácsolom magamnak. A jó egészség, boldogság, békesség mellé több türelmet kívánok. A jelek szerint egyre többre lesz ugyanis szükségem. A helyi parlament üléseiről tudósítva érezhetően vesztem a béketűrésem. Az ősszel alakult új összetételű képviselő-testület, amely új szokása szerint csaknem hetente ülésezik, teszi ezt indokolttá. Képviselőinkben ugyanis túlteng a szereplési vágy. Az ügyrend szavatolta minden másodpercet kihasználnak, szót kérnek, vagy anélkül ragadnak meg minden adódó alkalmat, hogy a helyükről vagy a szószékről mondják el véleményüket, bíráljanak, egymás szavába vágjanak, lepisszentsék a másik felszólatót, és főleg, ha lehet, a megszabott időn túl, minél akkurátusabban fejtegessék ki véleményüket egy-egy kérdésben. Teszik ezt miközben arra is figyelnek, hogy színészi eszközökkel élve minél eredményesebben hívják fel magukra a figyelmet, tekintetükkel körbejárják a termet. Viharos üléseket korábban is megért már a régi Városháza jobb sorsra érdemes díszterme, amikor a honatyák legalább ilyen fontosságú döntéseket hoztak, mégsem nyúltak késő estébe a reggel kilenckor kezdődött ülések, mint amire mostanság egyre többször akad példa. Pedig az „új söprűk" akkor is jól próbáltak söpörni. Szereplési vágyukat az növelte meg ennyire, hogy a testület üléseit közvetlenül sugározza a Szabadkai Rádió, s ami még nagyobb dicsőséget hozhat a felszólalóknak: a tévé is. A Yu-Eco televízió pedig premier plánban röpíti be arcukat az otthonokba, az áruházakba és így tovább. Kell ennél nagyobb népszerűség? Olyannyira érzik ezt a képviselők, hogy az óév utolsó ülésén, amelyen a jövő évi költségvetésről vitáztak, egyikük nem hitt a teremben felállított két kamerának, mobiltelefonon ellenőrizte, hogy valóban sugározza-e a tévé az ülést, s mivel ez -– műszaki okok miatt – néhány percet késett, az ügyrendre hivatkozva azt javasolta, hogy napolják el. Majd miután ezt nem sikerült elérnie, követelte, hogy szünetet rendeljenek el, amíg el nem hárul a hiba. Szerencsére a technika ördöge meggondolta magát, s kezdődhetett a parlamenti színészesdi.

S. K. Á.

Hol szilvesztereznek a politikusok?

A szerbiai politikusok többsége otthon, családi körben tölti a szilveszterestét, derül ki a belgrádi lapok beszámolóiból. Zoran Stojković igazságügy-miniszter elárulta, hogy „elmenekül” Szerbiából, és feleségével a montenegrói tengerparton levő üdülőjében ünnepel, ahol jól kipiheni magát. Ksenija Milivojević, a G17 Plusz képviselője a szarajevói rokonságnál szilveszterezik. Ivica Dačić, a szocialisták vezetője január elsején ünnepli 39. születésnapját, így összevonja a két ünnepet. Ő is családjával és barátaival múlatja majd az időt. Bogoljub Karić, Szerbia egyik leggazdagabb embere felesége, Milanka társaságában a dedinjei Jelena mulatóban búcsúztatja majd az óévet, több felkapott turbófolk-énekesnő szórakoztatja őket. Vladan Batić volt igazságügy-miniszter azt nyilatkozta, hogy a szilvesztert sohasem ünnepli, hanem csak a karácsonyt. Több belgrádi politikus viszont a scheveningeni börtön meghitt falai között köszönti majd az új esztendőt, köztük Slobodan Milošević és Vojislav Šešelj.
Ami a vajdasági magyar politikusainkat illeti, szilveszteri terveikről nem sikerült értesülést szerezni

Három házaspár, három életforma

Mindannyian az otthon melegében, kettesben töltik a szabad perceket – Csabáéknál május végén jön a pici, a többiek is a közeljövőben várják az utánpótlást

Szabadkán ebben az évben három olyan ember kötött házasságot, akikre büszkék vagyunk, akik sokat tettek a városért, és gazdagabbá tették a szürke hétköznapokat. Kucsera Csaba, Réti Katalin és Lajkó Félix is az idén mondták ki a boldogító igent.
Kucsera Csaba és Szuzanna egy hónapja házasodtak össze. Nemrégiben költöztek be a lakásukba, de már több mint egy éve együtt élnek. A karácsonyt otthon töltötték, pihenéssel. Csaba pillanatnyilag informatikusként dolgozik a Városházán, mellette pedig szeptember óta a Kolevkában tölti a civil szolgálatot.


– Általában ez az időszak paradicsom a zenészeknek, pénzkeresési lehetőség. Aktívan már nem zenélek, az idén azonban mégis muzsikálni fogok, egy eléggé tragikus dolog miatt, a 3+2 zenekarnak a basszusgitárosa ugyanis szívinfarktust kapott. Tehát úgy fest a dolog, hogy én zenélek, a feleségem pedig a szüleivel tölti a szilveszteréjszakát.
› Az ünnepek különlegesek, de hogyan telnek az egyszerű hétköznapok?
CS.: – A Kolevkában mindennap, délelőtt vagy délután, meg kell jelenni. Pelenkát hajtogatunk, mosunk. Emellett dolgozunk, a feleségem egy általános iskolában tanít, vagy zenekari próba vagy más akad, közben a főiskolára is kellene tanulni. Néha elmegyünk színházba, de örülünk, ha este együtt lehetünk, és senki nem hiányzik az életünkből. De, de, hazudok. Hiányzik valaki az életünkből(a felesége hasát simogatja), a mi kicsikénk. Most lesz öt hónapos. Már nagyon várjuk, hogy hárman legyünk. Május végén, június elején jön.
› Tudni már, hogy kislány lesz vagy fiú?
CS.: – Nem szeretem előre tervezgetni a dolgokat. Fő, hogy egészséges legyen. Lánynevünk már van, Lili lesz, ha kislányunk születik.
› Akkor a következő év merőben megváltozik. Mik a tervek?
CS.: Szeretném letenni az autóvizsgát. Jövő októberig még katona vagyok. Ha minden igaz, januártól áttesznek minket a Városházára. Ami a zenélést illeti, van néha-néha egy-egy jazzkoncert, bál, lesz jövőre is. A zenekarunk is lassan szétment. A testvérem is budapesti zenekarral játszik, többen külföldön vannak. A másik pedig, hogy a zenekaron belül mindenki várt a másikra, hogy megnősüljön, aztán most én megtörtem a jeget, és eléggé valószínű, hogy a tesóm is a közeljövőben megházasodik. Elmúltak már azok az idők, amikor sokat együtt játszottunk.
› Akkor mi az, ami a kikapcsolódást jelenti számotokra?
CS.: – A nyaralás annyi, hogy kimegyünk apámékhoz, a házhoz, ott mindig van valami munka. Igazából a nyári szünet mindig úgy múlt el, hogy volt valami falazás, fúrás-faragás. Ez a legjobb nyári szünet. Ez azért élvezetes, mert informatikusként a fizikai munka jó kikapcsolódás. Igazából nem tudom elválasztani a szabadidőt a munkától, mert a zenész és az informatikus szakma is olyan, hogy ha van időd, akkor utánaolvasol, elemzel zenét.
› Amikor összejön a család, hogyan telik egy nap?
CS.: – Apám és anyám is nagyon egyszerű emberek. A lakodalmunk napján délelőtt 11-kor még javítottunk egy kis csatornát meg egy kis autót...
Sz.: – Amit Csaba mondott az egyszerűségről, én sem így képzeltem el. Egy kicsit tartottam tőle, mert egyrészt zenész, másrészt a pogármester fia, és én sem szeretem a protokolláris dolgokat. Amikor ő nekem az elején azt mondta, hogy azért szeret engem, mert olyan egyszerű vagyok, én hihetetlenül megsértődtem. Én tisztában vagyok a saját egyszerűségemmel, és most már értem, hogy mire gondolt.
Cs.: – Azért nem szeretem a közéletiséget, mert mindig lesz valaki, aki félreért valamit, megítél, miközben nem is érti, nem is ismeri a családomat. Nem szeretek szerepelni mint közéleti személyiség. Úgy szerepeljek, hogy az nekem jó legyen, s ha zenélek, az jó.
Csaba és Szuzi szeretnek otthon lenni. Május végén pedig már hárman lesznek. Gratulálunk!

Réti Katalin és Surányi Zoltán a tavasszal keltek egybe. Két évvel ezelőtt ismerkedtek meg. A hétköznapok munkával telnek, s a hétvégéket is nehéz összeegyeztetniük, hiszen a lelkésznő hétvégén is dolgozik. A karácsonyt Zoltán szüleinél és utazással töltötték. Mindketten az egyszerűség hívei, nem tartják jónak, hogy minden figyelem csak erre az egy ünnepre koncentrálódik. A szilveszteréjszakát egyik lelkész barátjuknál töltik majd Szentesen. – Újév reggelén ismét szolgálnom kell. Ezért nem tudjuk, hogy eljutunk-e. Sokszor azért elutaznánk hosszabb időre. Erdélybe, hiszen én erdélyi vagyok, havas tájra, egy kis kunyhóba. Most vízum is kell, így amire igazán vágyunk ünnepekkor, nem teljesül be. Szerintem ez mindig így fog telni. Rájöttem egy ideje arra, hogy a lelkészek csak a gyülekezettel foglalkoznak, és ezt sokszor megsínyli a magánéletük, a gyermekeik. Én nagyon szeretném, és törekszem, hogy ne csak szolgálat legyen, hogy tudjunk mi is egy kicsit együtt lenni. Ünnepelni, ha az Úr ad majd gyermekeket, hogy mi is feltöltekezzünk. Itt van a privát lakás is, ezért nagyon egybefolyik a magánélet és a hivatás. Jó lenne, ha nem csörögnének a telefonok. Megvan ennek a hátránya is – mesélte Katalin.


Az iroda melletti lakás meghitt és nyugodt, tele könyvekkel, és ott a hatalmas fenyőfa.
› A következő év gyermeket is hoz?
Z.: – Isten ajándéka a gyermek, ezt egyre jobban és jobban észrevesszük. Amikor jön, akkor elfogadjuk.
K.: – Mi májusban házasodtunk össze, és én úgy érzem, hogy nekünk kellett ez a kis idő, amit együtt töltünk, hiszen mi másfél évvel a házasságkötésünk előtt ismerkedtünk meg. Össze kellett csiszolódnunk. Hisszük azt, hogy az Úr akkor adja, amikor mi fel vagyunk rá készülve.
› A hétköznapokban a munka mellett mivel foglalkoznak? Hogyan telnek az esték?
Z.: – Járok angolra, és mellette iskolába is. Szociális dolgozónak tanulok Nagykőrösön, vagy segítek a feleségemnek az egyházban. A nap végén, már csak este szoktunk összefutni, sokszor fáradtan. Ez is probléma nálunk, hogy nagyon sokat nyüzsgünk, rohanunk, és néha úgy érezzük, hogy ez sok. Pihenni is kellene. Annyira elvisznek a feladatok bennünket.
K.: – Nincsenek nekünk egyszerű napjaink. Vonzom a változatos helyzeteket, minden nap más, és ezt nagyon élvezem. Mivel közel vagyok, akkor átszaladok, megfőzök, takarítok, amikor ebbe beleunok, akkor folytatom a szellemi munkát. Nagyon szeretek olvasni, az ágyban főleg. Ledőlök, és olvasgatom a Nők Lapját vagy valamilyen jó könyvet. Járok továbbképzésre is, jártam angolra, pszichodrámai képzésre. A szabadnapom a hétfő, de az is csak akkor, ha kikapcsolom a telefonokat, és nem nyitok ajtót, hiszen másoknak akkor kezdődik a hét. Szoktam járni tornázni, vagy egy kis kozmetikát, sétát iktatok be. A felüdülés alkalmait is megpróbálom megtalálni, mert máskép nem tudnék létezni.
K.: – Zoltán nagyon szépen fest üvegre, mostanában egy kicsit abbahagyta.
Z.: – Festek üvegre, igen. De most a főiskola is van, ez nagyrészt lefoglalja a napjaimat. Nagyon szeretek sofőrködni is, a technikát intézem.
K.: – És nagyon szép fotókat készít.
Z.: – Minden évben tervezzük, hogy Erdélybe elutazzunk, elmenjünk, és huzamosabb időt ott töltsünk.
K.: – Igazából, azt hiszem, mi nem tervezgetünk, vannak célkitűzések, és azokat igyekszünk megvalósítani.

Lajkó Félix és Laura, ha itthon vannak, legszívesebben palicsi házukban töltik az időt. Félix gyakorol, Laura főz, olvas és a barátnőkkel kávézik. A szilvesztert is otthon töltik, kisebb baráti társaságban, élő zene mellett. Beszélgetésünk közben Félix pengeti a hegedűjét, nem gyújt rá pipájára.


– Vannak már tervek a következő évre is, de abból soha nem lehet tudni, hogy mi lesz. Sok koncert, sok lemez készítése van tervben. Lehet, hogy lesz gyerek is...
L.: – Az idén még nem jött, de remélem, jön jövőre. Én nagyon szeretnék sok gyereket, meg építeni egy nagy házat, hogy elférjen benne az a sok gyerek.
› Keveset vagytok itthon, de ha mégis akad egy szoros program nélküli nap, azt hogyan töltitek?
F.: – Reggel megisszuk a kávét, ő főz, én pedig gyakorolok. Este pedig olvasunk, tévét nézünk.
L.: – Igen, főzök, takarítok, járok barátnőkhöz kávézni. Nagyon szeretek főzni. Azelőtt nem tudtam, mert anyukám mindig azt mondta, hogy elég lesz, ha férjhez megyek. Az első levesem vízízű lett, a hús pedig szénné égett, el is sirattam. Kalácsot is sütök most már. Amikor itthon vagyunk, mindig főzök. De szerencsére Félix nem válogatós, egyedül az ecetes salátákat nem szereti.
› Kikapcsolódást mi jelent? Van olyan hely, ahová visszajártok?
F.: – Minden évben szeretünk elmenni Romániába. Tavalyelőtt voltunk, és szeretnénk az idén is eljutni. Szeretjük Erdélyt. Hollandiába, Franciaországba, Finnországba is megyünk.
L.: – Együtt megyünk mindenhová, szeretek utazni. Most már eljárkálok a városokba, nézelődök. Pesten is járok színházba, ha elmegyünk. Nagyon kíváncsi vagyok ezekre az országokra, amelyek tervben vannak, mert nem jártam még ezeken a helyeken. A skandináv országokra különösen kíváncsi vagyok.
› Ha lesznek gyerekek, őket is itt nevelitek majd.
L.: – Én nem akarok innen elmenni. Minden megvan itt, ami kell, mindenféle kultúra, ami nekem nagyon megfelel.
F.: – Amíg lehet itt élni, itt maradunk. Nem megyünk Vajdaságból sehova.
L.: Jó itthon lenni, egyedül a nővéremékkel szoktunk sűrűn együtt lenni. Jól megvagyunk. Itthon szeretünk együtt lenni. Nem azért, mert önzőek vagyunk, hanem mert jó kettesben lenni.

Tómó Margaréta

A fakanáltól a Winchesterig

Avagy: hogyan adjuk fel elveinket

Ha hadköteles fiú volnék, egyértelműen a civil szolgálat felé terelne a fegyveriszonyom.
Magam sem tudom, miért és pontosan mikor keletkezett bennem ez az iszony, hiszen tini koromban aktívan versenyző céllövő voltam.
Igaz, miután megváltam a légpuskától, nem volt lőfegyver a kezemben, no meg korábban sem lőttem másra a céltáblán kívül. Úgyhogy kezdő újságíróként harciasan hajba is kaptam a vadászokkal, amikor azt bizonygatták, milyen nemes cselekedet a vadak kilövése.
Szóval, midőn boldog anya lettem, megfogadtam, hogy fiúgyermekemnek soha semmilyen körülmények között nem veszek semmiféle fegyvert, tankot, rakétát, de még kardot vagy nyílvesszőt sem.
Szavatartó ember vagyok. Nem is vettem. Egészen más, rajtam teljességgel kívülálló okok miatt kezdett gyarapodni mégis a készlet. Kezdetben egy közönséges fakanál szerepelt lőfegyverként pici fiam kezében, majd először úgy került egy éktelenül ronda, műanyag pisztoly a házba, hogy a gyógykezelést hősiesen álló gyermeknek azt ígértem: jutalmul olyan játékot választhat, amilyet akar. Talán mondanom sem kell, mekkora megkönnyebbüléssel nyugtáztam később a kattogó, libazöld szörnyemény derékba törését. Ekkor azonban számtalan egyéb, fegyvernek alig látszó tárgy vette át a szerepét: többek között tollsöprűnyél, Lego-géppuska meg – egyszerűen a kinyújtott mutatóujj!
És az évek múlásával nőtt, növekedett az arzenál. Rokonok, barátok jóvoltából, no meg a húsvéthétfőn kapott pénznek köszönhetően. (Vissza is sírtam a régi szép időket, amikor hímes tojás járt a locsolkodásért!)
Másodszülött fiúgyermekem már ebbe és a szomszéd fiúk ugyanilyen gazdag készletébe nőtt bele. A szerényebb vízipisztolyok, duplatartályos vízipuskák, vízágyúk mellett patronos, tapadótollas, golyós pisztolyok, puskák, gépfegyverek, ágyúk, tankok, harckocsik, terepmintás harci helikopterek, mindenféle egyéb légi szörnyek uralták a szőnyeget és a gyermekek mindennapjait – amit én növekvő ellenérzéssel és aggodalommal figyeltem.
Közben megtörtént, amit a legjobb lenne meg nem történtté tenni: történelmet éltünk. Mi, felnőttek, lopva néztük a híradót, hogy a hallottaktól és látottaktól megkíméljük legalább a kicsiket. De – mint érzékeny kis radarok – észlelték a dolgokat. És mintha időközben fogytak volna a fegyverek és a harcias játékok…Eljött az ezredforduló éjszakája.
Naná, hogy mentünk tűzijátékot nézni. Gyönyörű élményt nyújtott a fényözön, de üröm vegyült az örömbe, mert félelmetes volt a csinos, sudár lányok hosszú szoknyája és kabátja alá hajigált petárdák éktelen durrogása. Egy termetes rendőr tövében megbújva megpróbáltuk átvészelni az ünneplő tömeg durrogós hisztériáját, görcsösen egymásba kapaszkodva a kicsivel. (Nem is tudom, melyikünk kapaszkodott jobban a másikba.)
De legalább az én gyermekemnek egy életre elment a kedve a petárdáktól – gondoltam nagy naivan. És ebben a tévhitben ringattam magam egészen mostanáig.
Szilveszter közeledtével ugyanis kisebbik csimotám azzal az erélyes kéréssel, könnyes könyörgéssel állt elém, hogy semmi mást nem kér – csak petárdát. Mert már minden gyereknek van. Mert neki még sosem volt. Mert a Nagy karácsonyi mesekönyv szerint a karácsonyi petárda ugyanúgy hozzátartozik az év végi ünnepekhez, mint a karácsonyfa, a szaloncukor meg az összes rítus.
Mit tehet ilyen esetben a jó szülő? Vagy enged a kérésnek, és feladja elveit, vagy következetes marad – és búbánatba dönti a gyermekét. Ahogy szaporodtak az esti petárdadurrogások a környéken, úgy töredezett ripityára az ellenállásom. Végül a család összes férfitagjának mind erélyesebb győzködésére beadtam a derekamat.
Lett egy doboznyi rövidke, pukkanó durrantyú, majd hozzácsapódott egy rakás sistergő, fütyülő, szikrázó akármi. Azután megérkezett a nagybácsi ajándéka. A következő használati utasítással:„A termék csak kültéren használható! Vigyázzon, hogy indításkor egyetlen testrésze se legyen a termék fölött! Miután a termék elműködött, minimum 1 percig ne menjen a közelébe! A termék működés közben 10 lövést ad egymás után, melyek színes efekteket bontanak a magasban.”– Ugye, milyen szuper! – borult örömteli mosollyal a nyakamba a gyermekem, keblére ölelve a Winchester nevezetű förmedvényt.
Nagyot nyeltem, sárba tiport elveimmel küszködve, sorsomba beletörődve bólintottam.
És most reszketve várom a szilvesztert, amikor mindezt kipróbáljuk…

MISKOLCI Magdolna