Oktatásunk buktatói

Megérdemelt nyári pihenőjüket töltik a diákok, a tanárok, ám a jelekből ítélve e pihenő – mely a leendő egyetemisták számára a leghosszabb nyarat jelenti – cseppet sem felhőtlen és nyugodt számukra. Izgulnak a gyerekek, a szülők és a tanárok is, hisz másfél hónappal a tanévkezdés előtt még mindig nem tudni, mi vár rájuk szeptember elsején, amikor még munkabeszüntetés is esedékes néhány intézményben. Nemcsak az iskolákra vonatkozik a kilátástalan helyzet, de helyenként az óvodákra is, hisz egyes községekben, mivel évről évre kevesebb a gyerek, óvodai csoportokat is kénytelenek összevonni, és így néhol megszűnnek a magyar tagozatok. Hasonlóak a kilátások egyes általános iskolákban is, melyekben mindössze három-négy elsőst írattak be szüleik, ennyi gyerekkel azonban nem nyílhat osztály. Ez esetben vagy másik iskolát választ a szülő (s ez annyira távol eshet lakhelyüktől, hogy a hat-hétéves gyerek nem járhat egyedül), vagy pedig beíratja a gyereket szerb tannyelvű tagozatra. Utána pedig már magától értetődik, hogy a középiskolát is azon a nyelven folytatja, még ha lenne is lehetősége az anyanyelven történő továbbtanulásra. Ennek további következménye pedig az lesz, hogy csökken a magyar tagozatok száma a középiskolákban is. Az elsősök szülei emellett azt sem tudják, milyen tanterv szerint tanulnak majd gyermekeik, hisz még folyamatban van azok kidolgozása. Az első osztályba indulók ugyanis nem a tavaly kezdett oktatási reform szerint tanulnak majd, ez a másodikosok esetében folytatódik valamilyen formában. Minderről azonban nemcsak a szülők, de a tanítók sem tudnak többet, és a tankönyvhasználatról sem. Még mindig nem tudni ugyanis, hogy megrendelhetők-e a magyarországiak, és azt sem, hogy a hazai kiadóházak közül melyek jelentethetnek meg tankönyveket. Ezért érthető, hogy sok tanító nem örül az oktatás megreformálásának, bár az illetékes minisztérium szerint nem reformról, hanem csak az oktatásügy átalakulásáról van szó. Bárminek is nevezzék, a tanítók és szülők továbbra is tanácstalanok. Fiatal, képzett szakemberek nélkül azonban nemigen, vagy csak nagyon lassan haladhatunk a kitűzött cél, vagyis Európa felé.
Az általános iskolák tanulóinak csökkenő száma egyébként cseppet sem meglepő, ha tudjuk, hogy hány fiatal szülő vagy leendő szülő távozott országunkból az elmúlt tíz-egynéhány év alatt, bár egy részük három évvel ezelőtt, a demokratikus változásokra alapozva visszajött, ám azóta újabb családok fontolgatják az elköltözést. Olyanok is akadnak, akik azt tervezik, hogy gyereküket már az általános iskola negyedik vagy hatodik osztályától kezdve Magyarországon iskoláztatják az ottani alsó fokú gimnáziumokban. A gondot tetézi a lakosság elöregedése, a születések számának folyamatos csökkenése, ami miatt a már említettek mellett idén tartományunk általános iskoláiban négyezerrel kevesebben tanultak, mint egy évvel korábban. Ez félelmetesen nagy szám: tíz nagy, vagy kétszer ennyi kisebb falusi iskola létszámának felel meg, és további aggodalomra ad okot a tény, hogy sok magyar gyerek iskola és/vagy szakkáder hiányában kénytelen szerb nyelven tanulni. Nemcsak az alsó fokú oktatási intézmények tanulói vannak kevesebben, hanem a középfokúaké is, hisz a tartományi felmérés szerint idén háromezerrel kevesebb a középiskolás, és 22-vel kisebb a tagozatok száma a tavalyihoz képest. Talán felesleges részletezni, hogy mi történik velünk, fiataljainkkal, ha ez a drasztikus csökkenés ilyen ütemben folytatódik. A tagozatok számának csökkenése egyben azt is magával vonja, hogy kevesebben tanulhatnak anyanyelvükön, ez pedig tovább csorbítja a gyerekek esélyeit. Sokan ugyanis nyelvtudás hiányában nem mernek vállalkozni a szerb nyelven való továbbtanulásra, inkább Magyarországon próbálkoznak, ha ez nem sikerül, akkor lemondanak tanulmányaik folytatásától.
A már említett felmérés szerint a tartományban idén 22 801 tanuló fejezte be az általános iskolát, közülük 16 410 szeretne továbbtanulni, illetve jelentkezett felvételi vizsgára középiskolában való továbbtanulásra. Az illetékes minisztérium adatai szerint idén a középiskolába jelentkezők 80 százaléka jutott be az általa feltüntetett első három szak valamelyikére. A felvételit csak kis százalékuk nem tette le, ami nem is csoda, hisz a tudásküszöb, az egy pont már annyira alacsony, hogy tovább nem csökkenthető, és szinte értelmét veszíti a felvételi, melyen ráadásul egyesek szerint idén az anyanyelvi teszt a múlt évinél is könnyebb volt. A tanulók létszámának további csökkenésére utal, hogy a középiskolákban még mindig van csaknem ezer szabad hely.
A vajdasági felsőoktatási intézményekben mintegy 12 000 egyetemista, főiskolás folytathatja tanulmányait, valamennyivel kevesebb, mint a felük az állam terhén, a többiek pedig önköltségen, s ez 20 000–42 000 dináros tandíjat jelent. Sok családnak nagy megterhelés ez, akadály, melynek leküzdésére esélyük sincs. Köztudott ugyanis, hogy az első évfolyam hallgatói általában nem kaphatnak ösztöndíjat, tanulmányi kölcsönt és hasonló támogatást, anélkül pedig sokan nem folytathatják tanulmányaikat. Aki mégis kitart ebbéli elhatározása mellett, arra a szakra iratkozik, ha tetszik neki, ha nem, amelyik a legközelebb van lakhelyéhez, és oda, ahol kevesebb a jelentkező, így nagyobb az esély az állami költségen való tanulásra. Hogy aztán milyen kedvvel, eredménnyel tanul, milyen szakember válik belőle, csak néhány év múlva derül ki. Érdekes, hogy a felsorakoztatott oktatási buktatók, nehézségek, bonyodalmak, és a tanügyben uralkodó viszonyok, elhelyezkedési gondok ellenére mégis aránylag sokan választják a pedagógusi pályát. Talán ez is az anyanyelven való tanulás lehetőségével, és sokak számára az intézmény közelségével magyarázható.
Hamarosan tehát új tanév kezdődik, addig azonban számos kérdés vár megválaszolásra. A jövő héten ünnepli fennállásának 50. évfordulóját a vajdasági egyetemi képzés, s ez talán néhány kérdés tisztázására is alkalmat ad, de nemrégiben megalakult a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Tanács, amely az oktatáskutatói feladatok ellátása mellett külön figyelmet fordít az általános és összevonható tantárgyak magyar nyelven való tanításának bevezetésére az Újvidéki Egyetem karain. Talán ez valamelyest megkönnyíti fiataljaink továbbtanulását, és lelassítja a diáklétszám további csökkenését.

NAGY Klára

Kormányfői terepszemle

Nemigen fordult még elő meglehetősen hosszúra nyúlt kisebbségi létünk alatt, hogy vélt vagy valódi sérelmeink kivizsgálását maga a kormányfő vette volna a kezébe. Most, két meglehetősen kemény hangvételű levél és néminemű külföldi nyomás hatására változás történt ez ügyben. A korányfő a helyszínen próbál tájékozódni szintén ez ügyben. Vagyis hogy milyen is valójában a többségi nemzet és a nemzetiségek közötti viszony az északi tartományunkban. Mint arról a lapok és a tévé folytonosan, a világsajtó inkább csak elvétve hírt ad, a déliben nem a legrózsásabb a helyzet, különösen azóta nem, amióta az ottani kisebbség többségivé vált. És aligha is lesz a déli tartományunkban béke, míg az immár kisebbségi sorsba került számbeli kisebbség nem kap neki megfelelő autonómiát. Ez itt északon, az itt tengő-lengő kisebbségek számára nem létszükséglet, mert ezek beletörődtek a sorsukba, a végtelenségig béketűrők, s idegen számukra a háromféle autonómia bármelyike. Számukra a tolerancia a megmaradás és a helyben való boldogulás alfája és ómegája.
Jó tíz évvel ezelőtt azonban berzenkedni kezdtek a többségi nemzethez tartozó toleranciaellenes erők. Ijesztgetni kezdték például a magyarokat. Néha az utcán, a tömegközlekedési eszközökön beléjük is kötöttek. Előfordult, hogy megpüfölték őket. Nem a maradék háromszázezret maradékostul, csak azokat, akiket kiszúrtak maguknak. De ezeket a jámbor magyarokat nem a rendőrség vette kezelésbe, hanem az utca embere, s ott ahol érte. Üsd-vágd, nem apád alapon. Persze az utcai agyba-főbe veréseket nem komoly felnőttek űzték és űzik, hanem suhancok és kiskorúak. A saját szememmel láttam, és a saját fülemmel hallottam, amidőn megvadult diákok fölvonulván ordították, hogy megölnek valakiket. Valakiket a déli tartományokban. De mert nem mertek odamenni, vagy mert túlságosan fárasztó és költséges lett volna számukra az odautazás, így hát az északi tartományunk székvárosában ordibáltak, ott, ahol valamikor állítólag kevés szóból is megértették egymást az emberek. Ahol el tudták tűrni egymás szagát és szavát. Sőt, meg tudták tanulni egymás nyelvét. Ahol mindig béke honolt az emberek és a népek között, kivéve, amikor nem? bosszúk és vérbosszúk idején.
Míg azonban a bosszúk híre valahogy följutott az illetékes fővárosba, a vérbosszúké sehogyan sem jutott le az illetékes helyre. De az már a múlté, amit békévé old az emlékezet. Azzá kellene hogy oldja, lett is volna rá elegendő idő, épp csak a szándék és a bátorság hiányzott hozzá. S most itt van az újabb berzenkedés. Némely kiskorúak, iskolás gyerekek falfirkáznak, pofozkodnak, döntögetnek. Mérgezik a közérzetet, a közhangulatot. Az utóbbit ugyan inkább szítják.
Szítják ugyan már jó ideje, de ennek a híre csak most jutott el a kormányfő fülébe. A kormányfő úgy gondolta, hogy személyesen, éspedig a helyszínen jár utána a dolognak. Tegnapelőtt, kedden el is indult terepszemlét tartani. Tapasztalatának eredményéről a lapok bizonyára beszámolnak.
Amikor ezek a sorok papírra vetődnek, még nem tudni, milyen eredménnyel jár a kormányfő találkozója a kisebbségi nemzeti tanácsok és egyebek vezetőivel, és azt se tudni, milyen intézkedések követik ezt a kormányfői terepszemlét. Hogy a kormányfő ellátogat-e néhány iskolába, hogy elbeszélgessen a tantestület tagjaival, hogy megmagyarázza nekik, immár más szelek kezdenek fújdogálni, amikor is nem kéne a gyerekeket, de különösen nem a kiskorúakat felbujtani olyan stiklik elkövetésére, amelyek esetleg sértenék a mimózalelkületű kisebbségiek megtépázott nemzeti önérzetét. És hogy magához hívatja-e a kormányfő mondjuk a belügyminiszterét és az igazságügy-miniszterét, s felkéri-e őket a szóban forgó panaszok kivizsgálására. Igaz ugyan, hogy az állam szegény és nyakig el van adósodva, de akkora ereje mégiscsak van, hogy a rendőrség a kiskorú pofozkodókat és sírgyalázókat nyakon csípje, s fülüknél fogva a szülők elé vezesse néhány jól irányított atyai pofon elnyerése végett.
Különben, úgy látszik, maga a kormányzat kap egy nemkívánatos nemzetközileg lelegyintett nyaklevest. Vagy ezt már megszokta? Mi a sírgyalázásokat stb. nem tudjuk megszokni. Avagy aki nem tudja ezt megszokni, az előtt nyitva az út, szökjön meg?

NÉMETH István

Lajkó Félix megnősült

Nászút a Kanári-szigetekre

Szabadka nemzetközi hírű hegedűművésze lépett frigyre az elmúlt hétvégén: Lajkó Félix és Pesitz Laura házasságot kötött. Az esküvőt nem mindennapi lakodalom követte. Esküvői ruháik például – amelyek a Nemzeti Színházban készültek el – Brekl Jánosnak, a budapesti filmgyár jelmeztervezőjének alkotásai.
– Az esküvő napján délután háromkor jöttek kikérni, és innen, a palicsi házunkból indultunk fiákerral az esküvőre. Félixet a cigányzenekar kísérte, engem pedig apukám és barátja, Michael Babincsek amerikai csellista, aki az esküvőn is zenélt. A lakodalom nagyon jó hangulatban telt, mintegy kétszáz rokonnal és ismerőssel mulattunk másnap délután egyig a hajdújárási Gulyáscsárdában – mesélte friss élményeit Laura.

Foto: Molnár Edvárd

A násznagyokkal, Csernik Árpáddal és Horvát Diannával

Fiákeren az esküvőre
– A lakodalomban főleg szabadkai cigányok játszottak, kiegészítve két kecskeméti klarinétossal. Jelen volt egy holland kameraman is, aki filmet készít majd az anyagból, valamint Szolnoki József Győrből, aki már régóta készít rólam egy dokumentumfilmet, s a lakodalomból is válogat majd részleteket – tette hozzá Félix.
Mint hallottuk, nászútra majd szeptemberben mennek, méghozzá a Kanári-szigetekre, ugyanis ott egy apartmant kaptak nászajándékba.
Félix elmondta, minden meghívásnak igyekszik eleget tenni, de ez nem jelenti azt, hogy ha valahova meghívják, ott is marad. A zenekar, amelyikkel most játszik, hazai, így egyelőre úgy tűnik, hosszabb időre itthon maradnak. A nyár a fesztiváloké, Félixet többek között hallhatjuk majd a Palicsi Filmfesztivál keretében, az Interetno Fesztiválon, s a Szigeten.
Félix és Laura mindenhová együtt utaznak, de hosszú távon mégis ide tervezik jövőjüket, aminek mi vajdaságiak, szabadkaiak különösen örülünk. Sok boldogságot kívánunk az ifjú párnak!

Menyasszonytánc

A nagy pillanat

Több mint búcsú

Tizenöt éve nem volt ilyen rendezvény Gomboson

Tizenöt éve nem volt hasonló méretű megmozdulás Gomboson, mint a közelmúltban a Szent László-templom névadója napjának alkalmából szervezett kétnapos ünnepség és rendezvénysorozat. Több volt, mint búcsú, olvashatjuk Gombos honlapján (www.gombos.ini.hu). Erdudacz Antal, a honlap gondos házigazdája is úgy véli, annyi rendhagyó dolog történt az utóbbi néhány évben Gomboson, hogy ezúttal az a meghatározó jelző, amit a helybeliek mondanak: több mint búcsú!
Nemes István, a falu polgármestere a maga egyszerűségével most is meg tudta mozgatni a helybelieket, mint régen, néhány évtizeddel ezelőtt, amikor az ifjúság elnöke volt a faluban. Akkor is megtalálta a kompromisszumot, mesélik vendéglátóink, a fiatalok és az idősebbek között, és fellendülhetett a művelődési élet. Most egészen másmilyen kompromisszumra volt szüksége, hogy a megfogyatkozott faluban ismét pezsegjen az élet. A templombúcsú két napján így is volt. A jövőben pedig egyelőre csak reménykedni lehet. Mindenesetre most megtalálta a módot, hogy felújíthassák a kultúrházat és a tűzoltóotthont. A nagy napra megszépült a falu is, méltón várta vendégeit Magyarországról, Őcsény partnerfaluból, Horvátországból, Harasztiból, Hódság községből, Zomborból és Vajdaság más településeiről. Néhány Gombosról Ausztráliába és Németországba elszármazott családból is hazalátogattak erre a napra. A falu ünnepe a templom névadójának, Szent Lászlónak a napja. A helybeliek nem szerették volna, hogy valami váratlan esemény megzavarja ezt az ünnepséget, ezért Bencze Mihály önként vállalta, hogy őrzi éjjelente a felújított kultúrházat. Korábban megtörtént, hogy a jókedvű mulatozók „véletlenül” betörték az üvegeket. S hogy ne unatkozzon, napilapunkat, a Magyar Szót olvasta.

Az alkalmi néprajzi kiállítást sokan megtekintették az iskolában

A néptáncosok felvonulása
A délutáni felvonulás után a zsúfolásig megtelt művelődési otthonban Bogyó Izabella magyarul, Blagojević Mária pedig szerbül köszöntötte a vendégeket, köztük az őcsényi Bogár István ME, a haraszti Dózsa György Hagyományápoló ME, a szondi I. L. Ribar ME képviselőit. Külön köszöntötték Páll Károlyt, a VMSZ alelnökét, Szakács Csabát, a VMSZ zombori körzeti elnökét, Guzsvány Istvánt, Őcsény polgármesterét, a helybeliek közül pedig Milorad Rackovot a gombosi szövetkezet tulajdonosát.
Vasárnap, a templombúcsú napján a Szent László-templomban György János esperes, a falu szülötte, (aki most Doroszlón szolgál), Gubik Károly, Gombos plébánosa és Sótányi Ferenc diakónus, szintén a falu szülötte, közösen mutatta be a szentmisét. Pál apostol levelei alapján mondták, hogy bölcsességgel kell viszonyulnunk életünkhöz, hogy jót tudjunk cselekedni. Hogyan lesz a jó? – kérdezték, a választ pedig megtaláljuk a bibliai tanokban is, vagyis csak úgy, hogy a rosszat elűzzük magunkból, és megpróbálunk szeretetteljesen élni. Szent László füve gyógyír lehet fájdalmunkra, mert nem vagyunk elveszettek, csak hinnünk kell azt, hogy van erőnk megbirkózni a rosszal. A szentmise után a József Attila iskola Kisgyöngyös tánccsoportja Hózsa Gál Gizella vezetésével bemutatta a legújabb táncokat a templom előtt. A helybeliek és a vendégek leginkább a körhintát hiányolták, mondván, a búcsú sem a régi, körhinta nélkül…

A régi mozigép mellett, a vetítőablak előtt Erdudacz Adrienn, aki a fényképeket is készítette

Hosszan tartó taps köszöntötte a sokáci táncokat is

S. T. G.

A NAP INTERJÚJA

A jövőben bízva

Gombos kétnapos ünnepén – a búcsún –, a Szent László templom napján a gondokról csak érintőlegesen szóltak a helybeliek, csak annyira, amennyire szükséges, hogy bizakodva nézhessenek az elkövetkező évek elébe. Reménykedni szeretnének ugyanis a biztonságosabb holnapban, abban, hogy lesz, aki majd tovább hagyományozza az elődök örökségét. A viszontagságokkal, félelemmel terhes közel másfél évtized után a földet, a falujukat szerető emberek újult erővel, összefogással szinte önerőből csodát műveltek – mondta beszélgetésünk elején Klenanc József, az Arany János Magyar Művelődési Egyesület elnöke. A felújított művelődési ház, a tűzoltóotthon láttán a faluba évtizedek múltával először hazatérők vagy az idelátogató idegenek nem is sejtik, hogy milyen állapotban voltak ezek az épületek még nem is olyan régen a vidékünkön, a Szerbiában sohasem volt háború után. Gomboson, az immár határfalucskává lett településen ennek ellenére sokszor állomásozott a katonaság. Ha a Duna mesélni tudna, csak úgy ömlene belőle a sok szomorú történet – mondják a helybeliek. Bíznak benne, hogy a falu krónikásai ezeket is megörökítik. Számukra most az a legfontosabb, hogy több mint egy évtized után, szavaikkal élve, ismét pezseg a kulturális élet. A gyér utánpótlás ellenére a Gyöngyösbokréta tánccsoport szép eredményt ért el az idén, de a József Attila Általános Iskola Kisgyöngyös tánccsoportja is igyekszik.
– Még van, aki örökli a gyönyörű népviseletünket – mondta Klenanc József. – Egyre kevesebb a magyar tanuló a gyönyörű iskolánkban. Az idén is, úgy halljuk, mindössze hatan iratkoztak be az első osztályba. Sok fiatal elment a falunkból a háborús évek alatt, de ilyenkor, a búcsúra sokan hazalátogatnak, főleg az utóbbi években. A változást, ha nehezen is, de kezdjük megérezni, vagy egyszerűen csak vágyunk az emberi életre. Bárhogy legyen is, tény, hogy az idén szinte egyként mozdult meg a falu templomunk ünnepére készülve.
* Az idei búcsúval egy régi hagyományt is fel szeretnének újítani.
– Kivételes volt az idei búcsú, mert templomunk névadójának, Szent Lászlónak a napja vasárnapra esett, ezért gondoltuk, hogy ezt a ritka alkalmat még ünnepélyesebbé tesszük, és meghívjuk a magyarországi partnertelepülésünk, Őcsény, a horvátroszági Haraszti, és a szomszédos Szond falu néptáncosait. Az iskolában megtartott ünnepi fogadáson határoztuk el, hogy a jövőben rendszeresen megszervezzük, ha lehet évente, és mindig máshol ezt a regionális néptánctalálkozót. Annyiszor bebizonyosodott már, hogy a kultúrákat nem lehet egy tollvonással vagy a határokkal elválasztani.
* Mikor újították fel a kulturális kapcsolataikat a szomszédos művelődési egyesületekkel?
– Hosszú évek után, tavaly próbálkoztunk újra. Öcsénnyel nem volt különösebben nehéz, mert az 1970-es évek elején megalapozott kapcsolatokat gyorsan fel lehetett újítani. A horvátországi együttműködés lehetősége pedig, mondjam úgy, tálcán kínálkozott. Meghívást kaptunk ugyanis Haraszti községből Kórógyra a március 15-ei ünnepségre, és ott látták Gyöngyösbokréta tánccsoportunkat a Vinkovciról eljött vendégek is. Hozzánk léptek, és azt kérdezték, mennyiért mennénk el hozzájuk vendégszerepelni, mire mi mondtuk, hogy amatőr kultúregyesület vagyunk, nem pénzért lépünk fel, és nagyon korlátozottak a lehetőségeink. Előre kifizették az autóbuszt, így június 19-én elmentünk Vinkovcira, mondhatom felejthetetlen élmény volt. Ezt kölcsönösen éreztük. A színpadi fellépés után még az utcán is folytatódott a tánc. Haraszti községgel pedig rendszeresítjük az együttműködést. A szomszéd faluval, Szonddal, az I. L. Ribar ME-vel már évek óta együttműködünk. A zenekarunk is közös. Mindig előre egyeztetjük fellépéseink programját. Az is természetes, hogy mindig meghívjuk egymás tánccsoportjait a különböző rendezvényekre.
* A néptánctalálkozó bővítésének kérdése is felmerült?
– A vendégeik szerint is jó lenne bővíteni, igazi regionális jelleget adni ennek a néptánctalálkozónak. Amint láthattuk, érezhettük a szűnni nem akaró tapsból, lenne rá igény. Az csak természetes, hogy minden művelődési egyesület a saját néptáncát szeretné népszerűsíteni, ápolni. Így mi, gombosiak, magyar nemzeti kultúrákat szeretnénk még ismertebbé tenni határon innen és túl. Hagyományainkon keresztül szeretnénk egymáshoz közelíteni a térségben élő népek kultúráját. A kulturális rendezvények, mint tapasztalhattuk itt, Gomboson is meg Vinkovcin is, és Ulmban, Németországban is, jó alkalmak arra, hogy felmelegítsék a háborúk elhidegítette kapcsolatokat.
* Úgy értesültünk, Gombos csodálatos honlapja is hozzájárult ahhoz, hogy meghívást kaptak Németországba, Ulmba, a Duna Fesztiválra?
– Valóban, igazán mozgalmas hónap van mögöttünk. Tornyoson a Gyöngyösbokrétával kezdődött fiataljaink eredményes fellépése, majd következett Ulm, és utána Vinkovci. Felejthetetlen élmény volt az egész művelődési egyesület számára a Duna Fesztiválon való részvétel Ulmban. Ha rövid időre is, de része voltunk Európának. Éreztük, hogy a Duna valójában összeköti a népeket és a kultúrákat. Jólesett ott lenni. Táncosainkat sokszor visszatapsolták. Csak köszönni tudjuk Ulmnak, a Donau Fest szervezőinek a meghívást, a Vajdasági Képviselőháznak pedig a támogatást, hogy részt vehettünk ezen a rendezvényen.

STANYÓ TÓTH Gizella