2004. július 24., 25., szombat – vasárnap
<-- Vissza
Nyaraljunk, pihenjünk okosan!
A betegségek kialakulásához gyakran hozzájárul a kikapcsolódás, az ellazulás hiánya is
A nyaralók közül meglepően sokan érzik úgy magukat, mintha nem is pihentek volna. Panaszkodnak, hogy fáradtabbak, mint a nyaralás megkezdése előtt. A szakemberek szerint ezen nincs mit csodálkozni. Az emberek többsége ugyanis nemcsak nyáron, de év közben is rosszul pihen, ezért egyre fáradtabbnak, hajszoltabbnak érzi magát.
Pszichológusok szerint -- s ezt a véleményt az idei nyaralások után bizonyára sokan tapasztalják és alátámasztják -- a pihenésre sincs mindenkire alkalmazható általános recept. Még egy-egy családon belül is eltérőek az igények, mindenkinek a személyiségétől leterheltségétől függ, hogyan kapcsolódik ki a mindennapok rohanásából.
A legtöbb családban azonban erre az egyedi igényre alig fordítanak figyelmet, fontosabb szempont a megszokás, vagy az, hogy megmutassuk a szomszédoknak, hogy íme, tellik nyaralásra. A csak azért is nyaralás komoly testi és lelki következményekkel járhat, ennek egyik tünete a krónikus fáradtságérzés.
Az idén végzett európai felmérés szerint pihenés közben minden negyedik nyaraló rosszul érzi magát, s ebben a rosszul megválasztott nyaralóhelyek épp úgy szerepet játszanak, mint például az időjárási és a terepviszonyok, a szokatlan ételek, az idénybetegségek, amelyek pihenés közben a kikapcsolódás helyett stresszes, feszült állapotot eredményeznek.
Mielőtt döntenénk, nem árt tudni, hogy a forróság, az állandó szél, vagy az ózondús friss levegő fokozottabban igénybe veszik szervezetünket: gyorsabban ver a szív, a tüdő nagyobb kapacitásnak van kitéve, a vérnyomás nő, szervezetünk ahelyett, hogy pihenne, fokozott "munkára" kényszerül. Mire kell még odafigyelni?
Már a nyár közeledtével gyakran halljuk a figyelmeztetést: mértéktartóan napozzunk! Ugyanis az egyre jobban vékonyodó ózonréteg már nem véd bennünket a káros sugaraktól. Nem véletlen, hogy a szakemberek többsége egyenesen tiltja a napozást. Pedig valljuk be, nagyfényre minden porcikánknak szüksége van, még a lelkünknek is. Ezért oly nehéz elhinnünk, hogy ez az éltető erő napjainkban komoly veszélyforrás is lehet.
Elsősorban a leégés nagyon megkeserítheti nyaralásunkat, hiszen ilyenkor a ruha elviselése is szenvedést okoz. Következik a joghurtos borogatás, és a néhány napig tartó "házifogság". Nem beszélve az anyajegyekről, amelyek száma a napozás hatására megnőhet, és az elfajulás lehetőségének veszélye merülhet fel.
Okosan pihenjünk
A kisgyermekes anyák gyermekeknek szánt, erős védelmet nyújtó naptejek, ajakvédő készítmények nélkül ne is induljanak strandra. Természetesen a kicsikkel nagy harcot kell vívni, mert nem engedik magukat bekenni a ragadós csúnyasággal. De nincs mese. Gyermekek esetében kötelező a védőruházat, kalap, félárnyék, a fokozatosság és a déli szieszta. Ellenkező esetben, a nyaralást nagyon idegesen, lázas, nyűgös csemeténkkel orvosi rendelőben töltjük.
Aki teheti az külföldön, egzotikus tájakon nyaral. Önfeledten kóstolgatja a helyi ízeket, és élvezkedik a kulináris gyönyörökben. Csak óvatosan! A napokig tartó hasmenés, bélfertőzés elkerülése érdekében nem árt néhány aranyszabályt betartani: ilyen tájakon lehetőleg csak palackozott vizet igyunk, bármilyen csalogató is az illata, ne vegyünk ételt utcai árusoknál, és bánjunk mértékletesen a tengeri herkentyűkkel, mert ami teljesen új és ismeretlen a szervezetünknek, az olykor allergiát válthat ki.
Mindezt a jobb félni, mint megijedni mondás miatt is tartsuk figyelembe. Amennyiben alacsony az ellenállóképességünk, nem is kell feltétlenül egzotikus országokba utaznunk, szinte bárhol "belefuthatunk" valamilyen fertőző betegségbe. Ezért kell okosan, gazdaságosan pihenni. Mindegy, hogy az ember utazik vagy sem, a felfokozott élettempót, a hajszát csak tudatos, "felfokozott" pihenéssel ellensúlyozhatjuk.
Az orvosok szerint a betegségek 70 százaléka közvetve, vagy közvetlenül a stresszes tényezőkre vezethető vissza, s nem véletlen, hogy a modern társadalmakban a vezető beosztásúak 80 százaléka szenved szív- és vérkeringési, valamint gyomor- és idegi eredetű panaszoktól. Ezeket jól megszervezett pihenéssel meg lehetett volna előzni. A betegségek kialakulásában nagyon nagy szerepet játszik a kikapcsolódás, az ellazulás, a pihenés -- tehát az ellenpólus -- hiánya, ezt gyógyszerekkel, nyugtatókkal, vitamintablettákkal, hormonkészítményekkel nem pótolhatjuk. Viszont egy kis odafigyeléssel megtanulhatunk okosan pihenni, bárhol legyen az.
BÓKA Lídia
Összefogással a nagybecskereki kórházért
Az új kórház építésére eddig 44,22 millió eurót költöttek el, befejezésére 16,16 millió hiányzik
Az új nagybecskereki kórházat már több mint húsz éve építik, de csak a közelmúltban hangzott el először konkrét dátum, hogy mikorra is várható a befejezése: az elvárások szerint 2008-ig az új épületbe költözik majd minden osztály. Ehhez azonban be kell vezetni még egy (négyéves) helyi járulékot.
A szeptemberre bejelentett helyhatósági és tartományi választásokkal egyidőben tehát a nagybecskereki polgárok véleményt mondanak az ötödik, kórházépítési helyi járulékról is. Hogyha a többség igennel szavaz, akkor a hozzájárulást 2008-ig fizetik, hogyha viszont elvetik, akkor a betegek az elkövetkező években új kórházépületet a jelenlegi szinten fogják használni. Általános a megítélés, hogy az új kórház építését folytatni kell, a befejezéséhez szükséges pénzt pedig csakis helyi járulékból lehet biztosítani.
Dr. Miodrag Maksić, a nagybecskereki Egészségügyi Központ igazgatója reméli, hogy a véleményezés pozitív lesz, annak ellenére is, hogy sem a polgárok, sem a betegek, de maguk az egészségügyi dolgozók sem elégedettek az építkezés eddigi ütemével. Ellenkező esetben a közép-bánsági betegek a továbbiakban sem vehetik majd hasznát az építménynek. Miközben a jelenlegi kórház részlegeiben nincsenek meg a kellő egészségügyi feltételek, a felügyelőség folyamatosan azok bezárásával fenyeget. A jelenlegi helyzetben tehát ez az egyedüli módja annak, hogy az elkövetkező négy év alatt befejezzék az új kórházat, és hogy a páciensek végre jobb körülmények között kezeltessék magukat.
Az öt közép-bánsági község (Nagybecskerek, Begaszentgyörgy, Magyarcsernye, Szécsány és Törökbecse) együttes erőből építi az új kórházat Nagybecskereken. A körzetben élő közel 230 000 polgár egészségét szolgáló létesítményre eddig mintegy 44,22 millió eurót költöttek el, és a becslések szerint még 16,16 millió euró kell a munkálatok befejezésére. A pénz 98,6 százaléka a jövedelem utáni, havi 2 százalékos járulékból származik. Az épület teljes befejezésére még 16,16 millió euró kellene. Az ötödik helyi járulékból 10 millió eurónak megfelelő dinárösszegre számítanak, a többit pedig bankkölcsönökből és adományokból szeretnék előteremteni.
Az új nagybecskereki kórház befejezésére még majdnem 16,16 millió euró kellene
A korszerű, 800 betegágyra tervezett (időközben 659 ágyasra módosított) kórháznak egyelőre csak a 41 000 négyzetméternyi építészeti munkálatai készek, hátra van az épület belső berendezése és a műszerek beszerzése. Az új kórházépületben a mintegy 10 000 négyzetméternyi szakorvosi rendelő, valamint a sürgősségi osztály foglalta el a helyét. Tavaly novemberére ígérték a sebészeti osztály átköltöztetését, de a régi épületrészben maradt. Akárcsak az új az onkológiai és a vérátömlesztési osztály is. Remélhetőleg ezeknek az átköltöztetése még az idén megtörténik. Ezzel újabb 8500 négyzetméternyi terület válik használhatóvá.
Annak idején nagy reményeket fűztek a régió legnagyobb kommunális beruházásába, finanszírozását pedig – akkori gyakorlat szerint – a helyi járulékból szándékozták fedezni. Az építkezés a 90-es évek elejéig még úgy-ahogy haladt, de a más tagköztársaságokból való kivitelezők sorozatos visszalépései, de elsősorban a pénzhiány miatt lelassult. Ekkor vált világossá, hogy a célirányos helyi járulék összege gazdasági pangásban nem sokat ér. A köztársasági és a tartományi hozzájárulás pedig főleg miniszteri látogatások és be nem tartott ígéretek sokaságából állt. Évi 700 000 dináros hozzájárulás egy ekkora beruházásra szégyenteljesen kevés volt. Nagybecskereken joggal remélik, hogy a kórház befejezéséhez (az eddiginél nagyobb mértékben) hozzájárul majd a köztársaság és a tartomány is, amely az alapító szerepét tölti be. Az aktuális köztársasági hatalom támogatást ígért, a referendum bevezetése mellett foglaltak állást a helyi politikai pártok és a szakszervezetek is.
KECSKÉS István
Séta a várban
Veljko Milkovićot olvsótáborunk egy része leginkább feltalálóként ismerheti, de foglalkozik az ökológia és az energia összefüggéseivel, az ökológiai újítások szekciójának elnöke, és tagja többek között a tudományokat népszerűsítő egyesületnek Újvidéken. Ezenkívül mondhatnám, megszállottja az Péterváradi várnak, s bizton állítható, hogy manapság a legjobb ismerője. Épp ezért fordultunk hozzá annak kapcsán, hogy az utóbbi időben is időről időre teret nyernek olyan vélemények, hogy ez a vár csak útban van, semmi köze a szerb történelemhez, ha eltűnne, sem lenne érte kár.
– Igen. Meg hasonló badarságok. Mindig akadnak emberek bizonyos pozíciókon, akik nem érzik a jelentőségét a várnak. Ma bizonyos szélsőséges nacionalisták úgy gondolják, a várnak semmi köze a szerb történelemhez, mit keres itt egy osztrák-magyar vár, a legokosabb lenne egy részét használatba venni, a többit elpusztítani. De minden kornak megvan a maga szélsőségese, korábban azért volt útban, mert semmi köze nem volt a kommunizmushoz.
Veljko Milković a péterváradi várban
– Honnan a rendkívüli érdeklődése a vár iránt?
– Még gyerekként, az ötvenes évek végén fedeztem fel magamnak a várat. Akkoriban állatkert volt ott, de engem a vár nyűgözött le. A sorsdöntő év 1960 volt. Tizenegy éves voltam ekkor, és valóságos láz lett úrrá rajtam. Minden szabad percemet ott töltöttem, nemcsak a társaságommal együtt, de egymagamban is. Egyformán érdekelt a felszíni rész és az alagútrendszer is. Ma főleg az alagútrendszer kutatójaként vagyok ismert. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, de ma az alagútrendszer legjobb ismerője vagyok, aki meg is írta tapasztalatait. Kutattak mások is, de közre nem adtak semmit. Kisebb kihagyással a hetvenes évek fordulóján, immár ötödik évtizede foglalkozom a témával. A legfontosabbnak azt tartom, hogy kutatásaim során sikerült fölismernem a szabályszerűséget a föld alatti rész megtervezésében. Megtaláltam a nyitját, hogyan kell nem eltévedni, és biztosan kijutni a labirintusból. Ezt a felismerésemet közre is adtam több helyen, sőt két könyvem is hozzáférhető (Petrovaradin kroz legendu i stvarnost, 2001, és Petrovaradin i Srem, 2003), melyekben részletesen rávilágítok arra, hogyan kell felismerni az alagutak kereszteződésének fajtáját, és ennek alapján megtalálni a kivezető utat. A rendszer tökéletes, csak hideg fej kell hozzá.
– Mi az, amit nem árt tudni, akkor is, ha az ember nem kíván lemenni?
-- Írott forrásokban csak négy szintről találtam említést, de nekem az a véleményem, hogy hat van. Az első szint körülbelül 3 méter mélyen, a legalsó pedig mintegy 12 méter mélyen. Az első szint tágasabb, a bejáratnak, a lőréseknek és a szellőztetőnyílásoknak köszönhetően beszűrődik némi világosság. Itt bizonyos pontokon még használható a mobiltelefon. Az alsóbb szintek esetében már tökéletes az elszigeteltség a külvilágtól. Teljes a sötétség, a csend, a mobiltelefon néma, és egyáltalán nem veszélytelen dolog ide leereszkedni, mert könnyű eltévedni. Itt télen-nyáron 14 fok körül van. A 2., a 3. és a 4. szint beosztása ugyanaz, csak az alagutak szűkülnek és alacsonyodnak lefelé, de még ki vannak falazva. Ennél mélyebben, az 5. és a 6. szinten már nincs falazás, ez tulajdonképpen befejezetlen. Én kétszer jártam lent a 6. szinten. Mindez a vár védelmét szolgálta, ennek köszönhetően tartották bevehetetlennek. Szerencsére a gyakorlatba nem derült ki, hogy így van-e vagy sem.
-- Hogyan képzelték el annak idején az életet és a védelmet mélyen a föld alatt?
– Abban az időben 3 évet szolgáltak a katonák, mindegyiküknek megvolt a maga helye, és megtanultak vak ember módjára tájékozódni a maguk részében. Világításra minimális mértékben támaszkodhattak, szükség esetén fáklyára vagy lámpásra. A szellőztetést is tervszerűen oldották meg, ivóvízzel pedig két kút látta volna el őket. A Felső várban van az egyik, 6 méter mély és 4 méter átmérőjű, a másik pedig a déli részen, a Hornwerken van, ez a II. Józsefről elnevezett kút. A szellőztetőnyílások pedig megközelíthetetlen helyen vannak.
Mindenki el van ragadtatva azzal, amit lát
– Mondjon néhány szót a föld feletti részről is!
– A péterváradi vár a legnagyobb, épségben megmaradt vár Európában. De a legszebb is. Egyedül Franciaországban a Verduni vár volt nagyobb, de ez az első világháborúban jórészt megsemmisült, úgyhogy az nem autentikus. A Péterváradi várat szerencsére soha nem érte támadás, de el kell mondanom, hogy főleg a 20. században, békeidőkben nagyobb károk érték, mint a háborúk idején. A francia Sebastian Voban tervei alapján készült mind a kettő, és jellemző rájuk a csillagforma, hogy kereszttűz alá lehessen venni a falat támadó ellenséget, valamint a hatalmas kiterjedésű alagútrendszer. Érdekesség, hogy Voban soha nem látta a Péterváradi várat. Maga a Felső vár tehát a Péterváradi-sziklán épült, Az Alsó vár pedig a Wasserstatt vagy Víziváros, valamint déli irányban a Hornwerk, nagyrészt ez alatt található az alagútrendszer.
– Mihez lehetne kezdeni vele úgy, hogy a legkevesebb károsodás érje?
– Ez a vár egyszerűen felbecsülhetetlen érték, s ezt a véleményemet számtalanszor elmondtam nyilvános fellépéseken, különféle előadásokon. Nemcsak erkölcsi érték, de hatalmas anyagi hasznot is hozhatna a városnak és a vidéknek egyaránt. Filmeket lehetne itt forgatni például, művelődési és tudományos rendezvényeket tartani, a turizmus terén szinte korlátlanok a lehetőségek. Csak arra kell vigyázni, hogy a vár megmaradjon annak, ami. Sok félresikerült beruházás történt a múltban. Előfordult például, a nyolcvanas évek közepén, hogy gombát akartak termeszteni. A Művészeti Akadémia mellett az alagút legszebb részét tették ily módon tönkre. És sok ilyen szándékos rombolás történt, merő butaságból. Az autós mozi tervéből is csak az valósult meg, hogy a Kamenicai kapu mögött betömték a várárkot. És olimpiai medence sem való oda. A vandalizmusra meg már szót sem érdemes pazarolni.
Egy katakonba a sok közül
– Ha önre bíznák, mit tenne?
– Először is ki kellene kotorni a várárkokat a Vízivárosban, vizet engedni bele, és akkor sajkán a kirándulók körüljárhatnák a várat. De a belső árkokat is ki kellene tisztítani, akkor tárulna teljes szépségében elénk ez az építmény. A Ferenc József híd lábaira új hidat lehetne szerelni, átjárhatóvá tenni az alagutat, így sokkal egyszerűbben elérhető lenne a vár a turisták, de a helybeliek számára is. Elítélem a privatizáció minden formáját ez esetben, elfogadhatatlannak tartom, hogy kiváltságosok mindenféle engedély nélkül műtermet alakítottak ki, szennygödröt ástak, átalakításokat végeztek. Ez bűn.
– Van-e esély arra, hogy a vár a Világörökség részévé váljon?
– Egyáltalán nem elképzelhetetlen. Jártak itt az UNESCO képviseletében az idén is, korábban is, el voltak ragadtatva azzal, amit láttak. Ennek azonban az a feltétele, hogy a katonaság minden formában hagyja el a vár területét. Ha ez megtörténik, és a vár az UNESCO felügyelete alá kerülhetne, akkor teljes egészében a turizmust szolgálhatná, és azzá válhatna, aminek lennie is kellene: történelmi műemlékké. Mindannyiunk javára.
FAJTNER MARTONOSI Lídia
A fecskék is számítanak
A horgosi határátkelő építői megvárják a partifecskék kiröpülését
A harmincnyolc fokos kánikulának nyoma sincs a horgosi új határátkelő építkezési munkálatait felügyelő Geoffrey J. Clark mérnök irodájában. Nem titkolta meglepetését, amikor az újságírók arról faggadták, hogy mi vezérelte a munkálatok „szupervizorát” arra, hogy leállítatta az építkezést ott, ahol a partifecskék megtelepedtek a csővezetékeknek kiásott árkok oldalában.
– Mielőtt az építkezés megkezdődött volna, minden körülményre, így a környezetvédelemre is kiterjedő szerződés született a kivitelező fővállalkozói csoport és a munkálatokat finanszírozó Európai Fejlesztési Ügynökség, szerb részről pedig a Köztársági Építkezési Igazgatóság között. A munkálatok nem károsíthatják a természetet, ebből kifolyólag természetes dolognak tartom, hogy addig nem folytatjuk a földmunkákat, nem temetjük be a vezetékeknek kiásott árkokat, amíg ott a partifecskék be nem fejezik a költésüket.
Geoffrey J. Clark felügyelő a partifecskés ároknál
Tudomásom szerint Európában mindenütt védettek a fecskék, remélem így van ez Szerbiában is, habár mint a témáról érdeklődő újságíróktól megtudtam, önöknél a természetvédelmi előírások ellenére sem biztos, hogy hasonló helyzetben leállították volna az építkezést a fecskék érdekében.
A tavaly júniusban megkezdődött építkezés a partifecskék megjelenése ellenére a meghatározott ütemterv szerint folyik, bár meg kell mondani, hogy a rekkenő hőség próbára teszi a falakon dolgozó munkásokat. Amennyiben váratlan akadályok nem merülnek fel, az Uniós előírásoknak megfelelő határátkelő állomás, az összes kísérő létesítményével decemberre elkészül. December első heteiben kerül sor a műszaki átadásra, majd a forgalom előtt is megnyílhat az új létesítmény – mondta Geoffrey J. Clark mérnök.
A horgosi határátkelő építőinek környezetbarát hozzáállását a Vajdasági Madártani és Madárvédelmi Egyesület munkatársai is üdvözölték, akik megtekintették az építkezést. A partifecskék – mintegy 200 pár – a valamivel több mint egy méter széles árok falába kaparták járataikat. A tollasodó madárfiókák a földbe vájt 50-70 cm mély járatok végén kialakított fészekodúban biztonságban vannak, védve vannak a macskáktól és a többi négylábú ragadozótól, a kánikula sem érdekli őket különösebben. A partifecske teleptől alig 20-30 méterre folyik az építkezés, teherautók dübörögnek, gépek zúgnak, de mindez mit sem zavarja a negyedóránként etető madárszülőket. A fecskefiókák július végére kirepülnek, és utána visszatérhetnek ide az építőmunkások.
A partifecskék megszokták az ember közelségét
GERGELY József
Szalmakoronák és -képek
A palicsi filmfesztivált megelőzően a szabadkai Dr. Vinko Perčić Honi Képtárban nyílt meg az idei Bodrogvári-díjas Rajko Ljubić filmje nyomán készült kiállítás, amely Marga Stipić (1913) naiv olajfestményeit, valamint Mara Ivković Ivandekić (1919) és Jozefa Skenderović (1952) szalmából készült alkotásait mutatja be.
A néprajzi és dokumentumértékű film e három jelentős györgyéni és tavankúti alkotó portréja, a tárlat pedig munkásságuk retrospektíváját nyújtja az érdeklődőknek. A kiállítás jelentősége, hogy szakszerűen, színes katalógus kíséretében, több évtized után újra bemutatja az 1960-as évek naiv művészetét, valamint két kiváló „szalmás-asszony” alkotásain keresztül a Szabadka környékét jellemző szalmaművészetet. A műfaj környékünk népi hagyományából nőtte ki magát. Főleg az aratóünnepségek alkalmával készítettek régen különböző szalmadíszeket és -koszorút, ami a két világháború között és a 1970-es években a Dužijanca felvirágzásával még jobban kiteljesedett. 1962-ben született meg az első szalmából készült kép, s azóta már a második nemzedék műveli eme sok időt és türelmet igénylő műveletet. A Szabadka közelében fekvő Tavankúton 1986-ban megalakult az A szalmatechnika első naiv művésztelepe.
Első alkalommal ezen a tárlaton látható a szabadkai Püspöki Múzeum anyagának néhány tárgya, többek között ez a szalmából készült korona
Az idei szalmaművésztelep keretében szervezték meg a negyedik kerekasztal-beszélgetést, melyen kiváló szakemberek értekeztek: Andrija Kopilović atya, mgr. Dévavári Valéria néprajzkutató, mgr. Lazar Ivan Krmpotić atya, Šram Olga és Ljubica Vuković művészettörténészek. A tanácskozást Ninkov K. Olga vezette.
A szokásos városi vendégszereplésük az idén, a kiállításra való tekintettel, a Dr Vinko Perčić Honi Képtárban lett megrendezve a megnyitó utáni napon, július 15-én. A látogatók itt megtekinthették, hogyan fonják és vasalják (késsel) a szalmát, hogyan készül a szalmakép, s itt találkozhattak a művésztelep két magyarországi vendégével is, Kovácsné Pálinkás Gabriellával és Szekeres Sándorné Fehér Gizellával. Törökszentmiklósról jöttek, ahol 1991-ben Sülye Károlyné, a Városi Művelődési Központ igazgatónője éltette újra a szalmafonást, s azóta egy alkotótábor és egy múzeum is született ebből a témakörből. Méghozzá nemzetközi jellegű. Az erdélyi magyar szalmakalap-készítés, a lengyel és a magyorországi magyar hagyomány, valamint a tavankúti szalmaformálás van itt bemutatva. Cserekapcsolat is létezik, melynek révén a tavankúti tábor alkotói, valamint a törökszentmiklósiak is vendégeskedtek már, egymásnál eltanulva a másik technikáját. Az idei vendégektől tudtuk meg, hogy az alapvető különbség az, hogy a magyarországi szalmaművelők fonják, az itteniek meg többnyire vasalják a szalmát. A szabadkai kiállítás augusztus 8-áig tekinthető meg a Dr. Vinko Perčić Honi Képtárban (Makszim Gorkij 22.), szerdától szombatig 10.00 és 13.00 óra között (valamint a szabadkai Aratóünnepség napján, vasárnap, augusztus 8-án is!), majd egész szeptemberben. Szervezett látogatás esetén más időpontban is megtekinthető a kiállítás, csak a múzeum munkatársainál kell előtte jelentkezni.
Kovácsné Pálinkás Gabriella és Kirbus Mirjana bemutatják az egyik technikát
Itt mondjuk el, hogyha lesz érdeklődő, szeptembertől Topolyán is megszervezik a szalmacsoportot. A topolyai Nyugdíjas Otthon vezetőjénél, Barten Máriánál lehet jelentkezni. Jozefa Skenderović, a tavankúti alkotótábor vezetője – akinek munkái a kiállításon is láthatók – ugyanis vállalta az oktatást.
Ninkovné K. Olga
EGY ÉRTESÍTÉS MARGÓJÁRA
Nem csak bottal lehet…
(Talán nem is elsősorban) A Magyar Percek nézőinek
„Hogy Te jéggé dermedsz, Ő meg ég,
Valakit érdekel?”
„Ki kéri tőled számon az életed,
s e költemény itt, hogy töredék maradt?”
Ilyen és ezekhez hasonló idézetek motoszkálnak fejemben. No, meg édesanyám szájából a sokszor elhangzott szólás: Isten nem ver bottal… De ő akkor nem az ártatlanok, az ártalmatlanok veréséről szólva intette jóra olykor csintalankodó tíz gyermekét e találó népi bölcsességgel…Verésről egyébként igencsak cikkeznek mostanában mások is, okozati összefüggéseket is latolgatva, hogy ennek vagy annak a fiatalembernek a monoklija milyen alapon került a nagylányokra kacsingató szemére, ami, ugye, természetesebb lenne ebben a korban. Mármint a kacsingatás a monokli viselésénél.
A mi Rozi néninknek nincs monokli a szemén, talán csak egy kis szomorúság a szeme csücskében, amikor bizakodva ül a tévé elé feleveníteni a szép napot, amikor magányából kitörve pokoli melegben vállalkozott egy szép zarándokútra, s a képernyőn már az esemény bejelentésekor bemondónk kedves hangján egy fekete folt (monokli?) jelenik meg a fejértelepi homokpuszta napfényes dűnéi helyett. A Csanák elnök úr látogatásáról szóló hír tetején alagútbejárat tátong. „Szerencsére”, ő nem láthatja, mert hatósugarunk is egyre rövidül, bár Újvidékig sosem ért el, csupán Nagybecskerekig, persze oda is csak a regionális televízióvá válásunk bejelentésében. De hogy ne érje sérelem tisztelt elnökünket, megjelenik a képe a pancsovai Petőfi táncosai helyett, bár aligha rúghatná velük a Silladrit a műtött lábával.
Selyemhangú bemondónk bejelenti szeretettel a következő adásunk és ismétlésünk időpontját. A bejelentett időpontban Rozi néni már nem fekete foltot lát a képernyőn, hanem egy sokadszor ismételt dokumentumfilmet, esetleg egy nélkülözhetetlen sorozatfilmet (Nahát, ez a Jucika esent nem jól mondta bé?), mert hát este hétkor, tévesen értesülvén az adás időpontjáról, friss vizet öntött még egyszer a hőségtől eltikkadt disznóknak. És ha pontosan értesült volna? Választhatott volna, hogy az újvidéki – egyedüli nálunk is látható – magyar nyelvű napi híradót fosztja-e meg a szíves figyelmétől, vagy Bözsikét nem nézi meg újra, amint székely mellénykében, piros pántlikával a hajában (Jaj, be szép vót!) versikét mond az ünneplő Püspök Úrnak a jubiláló fejértelepi templom boltívei alatt.
És itt vége a mesének!(?)
Galambom, ez még csak a kezdet – mondaná nagyapó a huncut kuplészövegben. Hát járjuk tovább a táncot!
Jucika, igaz, nem jól mondta be, de elment annak rendje és módja szerint elmondani (az adás) bántalmait a felelős szerkesztő asszonynak, aki nagy szeretettel és megértéssel fogadta a szerkesztőhelyettessel érkező szerkesztőt, e sorok íróját. Megbeszélte velük a feliratozás körüli gondokat, a műszaki hibák mibenlétét, keresve (és nem megtalálva) a bűnbakot. Megindokolta a repríz időpontjának módosítását 12:30-ról 19 órára, mert felméréseik szerint a szombat esti hét óra az egyik legnézettebb időpont. Készségesen elfogadta javaslatunkat 19:30-as kezdetre az újvidéki egybeesésre való tekintettel. Megállapodtunk abban is, hogy a hibákkal sugárzott adást vasárnap 13:30-kor különadásként sugározzuk újra, és hogy az adás időpontjának további változtatása esetén értesít bennünket híreink – közleményeink beolvasása előtt.
Ennek értelmében rögzítettük szalagra csütörtökön reggel híreinket az adással kapcsolatos információkkal, és az értesítés egyéb módját is jónak látva leadtuk az adatokat a Magyar Szó Kalauz rovatának is: Adás – továbbra is péntek 17 óra után, ismétlés: szombat 19:30, kölönadás vasárnap 13:30.
Csütörtök este megjelenik a helyi hetilapunk a szerdán (vagy még előbb) leadott tévéműsorral, amely szerint: adás - 17:05, ismétlés – szombat, 19 óra, különadás – vasárnap, 12:15. Minderről többszörös elérhetőségünk és a határozott ígéret ellenére sem értesítettek bennünket.
Kapadoztunk (volna) no nem fűhöz-fához, hanem a lelkészeinkhez, hogy legalább a vasárnapi időpontot hirdessék ki, mivel fél Dél-Bánság várta a fejértelepi zarándoklatról szóló összeállítást, de hivatalos értesítést a vasárnapi időrendről még szombat este tízkor nem tudtam kapni. A vasárnap reggeli információ pedig már késeinek bizonyult.
Ehhez nem fűzök kommentárt, a következtetést a kedves olvasóra bízom. Csak néhány kérdés motoszkál még bennem. Vajon összefüggésben van-e mindez, hogy az elején idézett, helyi költőnk verse (Erdei Ernő Félrefordultak tőlünk, a Hídban is közölt verse) adásunkban is elhangzott a Hídról szóló bejátszásban?
És hadd szóljak még egy-két szólás erejéig arról a bizonyos botról… Aki agyon akarja ütni a kutyát, akár azt a hűségest, az itthonmaradót, a saját „gazdája” kívánságát lesőt, az botot is talál hozzá. (Hisz néha szégyellem a hangfogót, amellyel többnyire például az atrocitásokról szólunk, csupán egy-egy utalás, illetve hivatkozás erejéig.)
Idő kérdése, hogy meddig állja a kutya, a konok a (szellemi) életterét, azt a megmaradt árva keveset fogcsikorgatva védő kutya, habár nem az a legény, aki üt, hanem az, aki állja!
Még egy-két javaslat, sajnos, nemcsak felelős szerkesztő asszonyunknak megszívlelendő. (Ha ezt esetleg ellenkező előjellel még nem tették meg):– gondolkozzanak el, hányszor változtatták bejelentve vagy bejelentetlenül adásunk, illetve ismétlésünk időpontját a Magyar Percek majd fél évtizedes léte folyamán;– készítsenek kimutatást arról is, hogy mennyire hat ki a nézettségre az adás időpontjának változ(tatga)tása.
Szomorúan jegyzem még meg, hogy mostani észrevételeimet annak ellenére kényszerülök megtenni, hogy a négy és fél évtized folyamán – igen mostoha körülmények között – végezzük, meggyőződésünk szerint, áldásos, nemzetmentő munkánkat, a legnagyobb tisztelettel és hálával nyilatkoztunk mindig a községi vezetésről és a tévéházunk jóindulatáról. Erről újságcikkek, ismertetők, jegyzőkönyvek, beszámolók, konferencia-bemutatkozók tanúskodnak. Méltányoljuk, hogy munkatársaink kiálltak mellettünk a legnehezebb időszakokban is, befelelve az adást pokolba kívánó telefonbetyároknak, és más módon is, olykor saját személyes biztonságukat is kockára téve. Kisebb-nagyobb nézeteltéréseinket – főleg a sovány anyagi háttérnek tudva be – igyekeztünk házon belől megoldani. Talán most is ezt tenném csupán, ha nem a tévéház hírneve forogna kockán, és ha nem éreznénk még nagyobb nyomatékkal a hivatásos újvidéki magyar szerkesztőség gondjait, illetve a magyar adás idejének indokolatlan csökkentését. Merthogy a Napjaink ismétlése nem férne bele az egyes adó többórás ismétlései közé, és „hogy (ez) mindegy, azt ne mondja senki!”.
A reményben, hogy ez az eszmefuttatás már eső utáni köpönyeg lesz, s hogy adásunk nézőinek is megfelelő időpontját szokásos emlékeztetőként közöljük majd csupán, maradok egy nagyobb reménységgel: hogy megértik majd a „nagyranövő fijak és leányok a sziklaszál visszadaloló szavát” és hogy nem „fecséreljük el maradék jellemünk” és nem „mállik el egészen bennünk a bízó Hátha”.
Balassa Julianna, Pancsova, 2004. 07. 20.
Most akarnak érvényesülni!
Nemzetközi szervezetet alapítottak a fiatal rendezők
– A fiatal filmrendezők a világon sehol nincsenek könnyű helyzetben. Nem elég a jó forgatókönyv, a remek ötlet, emellett jó színészek, jó stáb, jó felszerelés szükséges, és ez így együtt rengeteg pénzt igényel. A pályakezdőket általában nem támogatják megfelelő mértékben. S ebbe a támogatásba bizony a filmkészítés összes momentuma, egészen az utolsó darab DVD eladásáig minden beletartozik. A jelenlegi produceri rendszer pedig erre nem alkalmas – így foglalható össze Cs. Nagy Sándor magyarországi rendező tárgyilagos helyzetelemzése.
A rendezőnek a fesztiválon Az öldöklés mestere című filmje a vitorlásklubban szerepelt az Európa fiatal alkotói elnevezésű ciklus keretében. Ám az újságírók azon a sajtótájékoztatón ismerhették meg, ahol a Lengyelországban nemrégiben 5 közép- és kelet-európai ország fiatal rendezői által létrehozott szervezet céljairól beszélt társaival egyetemben.
A fentebb ecsetelt, rózsásnak még véletlenül sem mondható helyzet és a tenni akarás is hozzájárult, hogy Cs. Nagy létrehozta saját produceri cégét, s tulajdonképpen ezért fontos, hogy az azonos gondokkal küszködő, hasonló gondolkodású fiatal alkotók megalapították ezt a nemzetközi szervezetet. A terveik között szerepel egy koprodukciós iroda létrehozása – amely felvállalná egyebek között a reklámot, az értékesítést.
Továbbra is meggyőződésük, hogy ha egy-egy ország alapítványai révén nem támogatja megfelelően fiatal rendezőit, akkor a jövő filmkészítése szenved csorbát. Mert sokan az érvényesülési lehetőség híján kénytelenek elhagyni a pályát, illetve kompromisszumokra kényszerülnek, amelyek az ifjabb generációkra jellemző sajátságos filmnyelv elvesztéséhez vezethet, és filmjeik a pillanatnyilag divatos, azaz trendi alkotásokhoz kezdenek hasonlítani.
– Hisszük, hogy az európai alapítványoknál együttesen nagyobb sikerrel pályázhatnak a különböző országokból azok a fiatal rendezők, akik e szervezet tagjai. Ám egy jó film a világban mindig az adott országot is képviseli, ezért kellene minden államban nagyobb figyelmet szentelni az ifjabb generációhoz tartozó alkotók támogatásának, elvégre ez egyúttal a jövő filmgyártásába való befektetés is – hallottuk Cs. Nagy Sándortól.
A palicsi filmfesztiválon idén először külön ciklust szenteltek a fiatal európai alkotóknak, s ez a vártnál nagyobb sikert aratott: volt rá eset, hogy mintegy 400-450 néző is összegyűlt a vitorlásklubnál tartott esti programon. Tolnai Szabolcs filmrendező néhány héttel a fesztivál előtt kapcsolódott be a szervezésbe, s nagyon gyorsan összeállt a lista, mi az, amit az ifjú generációhoz tartozó rendezők alkotásai közül jó lenne megmutatni ,,első lépésként". Nem tudni, hogy hogyan alakul e filmciklus jövője, de Tolnai Szabolcs szerint érdemes lenne egy komoly szakmai zsűrit kinevezni, amely döntene egy díj odaítéléséről a fiatal európai filmrendezők kategóriájában. Nagyon sokat gazdagodott azzal a palicsi filmfesztivál, hogy a fiatal alkotóknak is teret ad.
m. k.