Hungarian Human Rights Foundation
2004. június 25., péntek
Szemétdomb az egész világ
A múlt héten erre a témára tartottak szimpóziumot Belgrádban. Az osztrák Bohmann kiadó, Bécs városa és a Délkelet-európai Médiaszervezet (SEEMO) szervezésében idelátogattak az osztrák fõváros szakértõi, hogy információikat, tudásukat átadják, ismertessék a legújabb technológiákat és felajánlják együttmûködésüket. Hogy mekkora ágazat a nagyvilágban a hulladékfeldolgozás, szinte döbbenetszerûen hatott a Száva Központ zsúfolásig megtelt termében: a szemét nem egyszerûen "szemét", hanem osztályozható, sõt a forrásnál, a háztartásokban kezdõdik a szétválogatása üvegre, papírra, fémre, mûanyagra, bio- vagyis konyhai hulladékra... Bécsben több helyen is különleges átvevõtelepek vannak, ahol pl. kimustrált számítógépeket, ablakokat és ajtókat, minden elképzelhetõt átvesznek. Egy hõtelep Spittelauban kifejezetten hulladékégetéssel állít elõ energiát. A szemét 90 százalékát hasznosítják újra. Összehasonlításképpen: Belgrádban a szemét 95 százaléka kerül a depóniára.
És akkor még nem szóltunk a szennyvizet tisztító berendezésekrõl, a füstszûrõkrõl vagy a város területének felét borító ligetekbõl, pázsitokról, parkokból begyûjtött természetes hulladékról, amelyet szintén hasznosítanak: komposztot készítenek belõle. A gyárak és bárminemû feldolgozóüzemek maguk kötelesek megoldani efféle gondjaikat, különben teljes szigorával sújt le rájuk a törvény. Tehát nemcsak pénz kell az ökológiához, de törvényes szabályozás, jóakarat, vagyis az egészséges és tiszta környezet igénye és minden honpolgár megfelelõ tudatszintje és viselkedése is.
A világban ma stratégiák, projektek és technológiák készülnek, nemzetközi összefogás van ezen a téren, egyszóval a hulladékfeldolgozásnak olyan jelentõséget tulajdonítanak, mint mondjuk a fegyverkezésnek. Mert a talajt, levegõt és vizet átható szennyet, mérget nem lehet megállítani a határon. S ha valahol létrehoznak egy berendezést, a probléma nincs megoldva egyszer s mindenkorra, hanem csak egy idõre. Ausztria példája: 8,1 millió lakosa pillanatnyilag évente 3,1 millió tonna háztartási hulladékot "termel". Egy tonna feldolgozása 1995-ben még 310 euróba került, ma 169 euróba, éppen a technológiák fejlesztésének és a gyûjtési lánc ésszerûsítésének köszönhetõen. A hulladék felét hõ segítségével hasznosítják vagy hatástalanítják, magyarán elégetik, mintegy 40 százalékát pedig "anyagilag", bármit jelentsen is ez. Így marad végül a szeméttelepen mindössze 10 százaléka.
A belgrádiak szinte irigykedve hallgatták az osztrák kollégák ismertetõit. Nyilvánvaló volt, hogy ott a környezetvédelmi miniszter nem "dísz", a hulladékfeldolgozásra vonatkozó törvényeket nem "sminkként" hozták meg, és minden fejlettségük ellenére ma is tévéreklámokkal, hirdetésekkel népszerûsítik a civilizált emberhez illõ magatartást. A szemináriumon megtudtuk, hogy nálunk is van hulladékfeldolgozó ügynökség: no nem szó szerint dolgozza fel a hulladékot, hanem "megideologizálja", vagyis szakértõi tanulmányokat készítenek, felmérik a helyzetet, tanácsot adnak és regionális és országos szintû projekteket dolgoznak ki. Mindenben szigorúan betartva az Európai Unió ajánlásait. Az igazgatónõ ismertette néhány igen dicséretre méltó akciójukat is: hét belgrádi iskolában az üdítõk elfogyasztása után szertehajigált bádogdobozokat gyûjtik, s amely osztály a legtöbbet mutatja fel az akció végén, jutalomkirándulásra megy egy nemzeti parkba. Ahol természetesen az ökológia fontosságáról gyõzõdhet majd meg.
A belgrádi természetvédelmi titkár -- ahogyan a városi minisztert hivatalosan nevezik -- megdicsérte Újvidéket az utóbbi években kifejtett erõfeszítésekért és elért eredményekért, kérdésünkre pedig elmondta, hogy a hamarosan elfogadásra kerülõ új törvény a verbászi ipart is rá fogja kényszeríteni szûrõberendezések beszerzésére és alkalmazására, mert a csatorna állapota az egész ország szégyene. Az emberek egészségére gyakorolt hatásáról nem is szólva.
A szimpózium mindössze egy napig tartott, de olyan sûrített volt a programja, hogy már a déli sajtótájékoztatón mindenki -- vendég és vendéglátó -- elégedett volt a hallottakkal. Talán ünneprontón hangzik, de legyünk õszinték: mi lett a papírgyûjtõ konténerek sorsa tartományi székvárosunkban? Pár nap alatt valamennyit feltörték, és a "maszek vállalkozók" rendszeresen kiürítik, még mielõtt a kamion megérkezne. S ez még a jobbik eset, mert néhol a közönséges szemetet dobják bele, és elõfordult, hogy mindenestül felgyújtották. És hogy a hulladék szétválogatása hogyan fest mifelénk, arról meggyõzõdhetünk, ha kinézünk az ablakon. De kitartás, maga a tény, hogy a problémát illetékes helyen felmérték -- biztató.
PÁLICS Márta
A varázsolás mûvészete
Kézmûvestábor a telepi Petõfiben Újvidéken
Mindez az újvidéki Petõfi Sándor MME székházának udvarában történik, a hûvösben. A szünidõ elsõ hetében immár másodízben szerveztek kézmûvestábort általános iskolás korú gyerekek részére. Az idei tábor szervezõje Rigó Ildikó, a Petõfi titkárnõje, éppen gyöngyöt fûz, közben röviden összefoglalja: -- Elsõsorban a dél-bácskai és a szerémségi szórványmagyarság gyerekeinek szerveztük ezt a tábort, de másokat is szívesen látunk. Az a lényege, hogy azok a gyerekek, akiknek nemigen van módjuk magyarul beszélni, itt megtanuljanak, annyira, amennyire. Tizenkét szórványtelepüléssel tartjuk a kapcsolatot, mindenütt van anyanyelvápoló csoport, itt azonban többet megtanulnak, mert kénytelenek magyarul beszélni. Nikincérõl, Titelrõl, Muzslyáról, Bácsról, Vajszkáról, Pirosról érkeztek gyerekek. Akik tavaly jól érezték magukat, az idén is eljöttek. De vannak újak is -- mondja, közben a keze is jár, apró üveggyöngyöket sorjáz meghatározott rendben a damilra.
-- Délelõtt 9-tõl 1 óráig kézmûves-foglalkozás van, nemezelés és gyöngyfûzés, délután 2-tõl 3-ig Klemm Kata népdalokra tanítja a gyerekeket, 3-tól 7-ig pedig két csoportban folyik a táncoktatás. A kisebbeket Erdei Viola és Zoltán tanítja, a nagyobbakat Kiss Zselykó és Kovács Zsuzsanna. Ezenkívül a kisebbek gyermekjátékokat tanulnak, népmeséket hallgatnak. Esténként is foglalkozunk velük, rajzfilmeket nézünk, tegnap táncház volt meg kiállítás az itt készült munkákból. Ma este a muzslyai Petõfi színjátszói vígjátékot adnak elõ. Biztosan nagy élmény lesz ezeknek a gyerekeknek, akiknek egyébként nincs lehetõségük magyar nyelvû elõadást megnézni.
A sátorlap hûvösében fiúk-lányok gyöngyöt fûznek, vagy húszan. Az újvidéki Zélity Ivana már a harmadik gyögysort készíti.
-- Az elsõ igen nehéz volt, sok idõ kellett hozzá. A második egy óra alatt elkészült. Ez a mostani virágokból áll majd. De még akarok csinálni.
Trifkoviæ Tijana Muzslyáról jött.
-- Most ismerkedek a gyöngyfûzéssel. Bele lehet jönni.
Nemezelünk
Közben hol egyikük, hol másikuk fordul Torjai Zitához segítségért, hogyan kell elkezdeni, hogyan elkötni.
-- Szeretem a kézmûvességet, mert nagyon szép dolgok keletkeznek belõle -- mondja. -- Apró üveggyöngyöket fûzünk damilra, tanulni így könnyebb. Én különben cérnára dolgozok, duplán fûzöm, így nagyobb a tartása, és nehezebben szakad. A gyöngyfûzés hagyománya nincs összegyûjtve. Az ember maga dönti el, használja az eszét, és kitalál dolgokat. Azt szoktam mondani, hogy ha valami mintát az ember elront, abból lesz a legjobb új minta. Elég szép munkák készülnek. Nyakbavalót meg karravalót csinálnak leginkább. Azt mondtam nekik, hogy olyat készítsenek, amit majd hordani is fognak, hogy ne legyen ez ok nélkül eltöltött idõ.
A másik asztalnál közben kialakulnak a nemezlapocskák.
-- Azért szeretem csinálni, mert igazán kreatív munka. Nagyon sok mindent meg tud vele valósítani az ember, csak ötlet kell hozzá. Én varázsolásnak mondom, mert tényleg varázslatos dolgok születnek: táskák, hajcsatok, tokok, de hatalmas szõnyegek is -- mondja Lukács Valéria. -- Labdával, karkötõvel kezdjük, s aztán haladunk a bonyolultabb dolgok felé. Most éppen nemezlapocskát készítünk, színes motívummal. Kartonra lerajzoljuk a mintát, színes gyapjúval kirakjuk a motívumot, majd kipótoljuk fehérrel. Erre következik három réteg gyapjú, elõször függõlegesen, majd vísszintesen és újra függõlegesen. Szálirányban dolgozunk, szappanos meleg vizet csöpögtetünk rá, és tenyérrel lassú mozdulatokkal lelapítgatjuk. A gyapjúszál pikkelyes szerkezetû, a kezünk melegétõl, a lúg hatására ezek kitágulnak, és fokozatosan összegubancolódnak. A nemez valójában összegubancolódott szõr.
A rumai Èinèak Davor nem sokat tud magyarul.
-- Jövõre is eljövök -- mondja --, mert jó itt.
Lukács Kata a legkisebb, hatéves. Õ is szorgalmasan simogatja a maga kis lapocskáját. Neki könnyebb, hiszen otthon az anyukájától megtanult már ezt-azt.
-- Nem tudom én ezt. Sehogy sem megy -- méltatlankodik a nikincei Dir Igor. -- Ha az idén nem, jövõre megtanulom.
-- Magyarul társalogtok?
-- Hát, valahogy megértjük egymást -- vonja meg a vállát, és biztosít, hogy amikor hazamegy, jobban fog tudni magyarul, mint amikor megérkezett. Elmondja, hogy vannak itt, akik alig tudnak szerbül, mások meg magyarul, de nem gond.
Kata egy korábban készült nemezlapocskával
-- Utórendezvénye ennek a tábornak szeptember õsszel a regionális találkozó. Ezen fellépnek mind a 12 egyesületnek a táncosai, s ekkor fel lehet mérni a fejlõdésüket -- fûzi hozzá a szervezõ, majd a körülményekrõl elmondja még, hogy mintegy 50 gyerek van, 7--16 évesek. A Petõfiben alszanak, és a szemközti Romanov étteremben ebédelnek meg vacsoráznak. Az idén kevesebb a támogató, ennyire tellett. A gyerekek 1000 dinárral járulnak hozzá a költségek fedezéséhez. A támogatók a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az Illyés Közalapítvány, a Tartományi Oktatás- és Mûvelõdésügyi Titkárság, Újvidék város önkormányzata, meg néhányan még a munkájukkal járultak hozzá ahhoz, hogy az idén is kellemes hetet töltsenek itt ezek a gyerekek. Jövõre remélhetõleg még többen lesznek. Gyerekek és támogatók egyaránt.
FAJTNER MARTONOSI Lídia
Hallgattak az Úr szavára
Diakónus- és papszentelésen Egerben
Az 1004-ben, Szent István királyunk idejében alapított ezeréves egri egyházmegyében az idén számos ünnepséget tartanak, melyek közé a pap- és diakónusszentelés nem tartozott ugyan (június egyébként is tanévzáró hónap és általában ilyenkor tartják a felszenteléseket), az esemény a szabadkai egyházmegyét és tudomásunk szerint az egész Délvidéket illetõen mégis kiemelt jelentõséggel bírt.
Temeriniek az egri bazilika elõtt
Az egri Érseki Hittudományi Fõiskola szervezését még 1700-ban kezdte el Telekessy István püspök, majd 1705-ben, csaknem háromszáz évvel ezelõtt meg is kezdõdött az oktatás. Az elmúlt század közepéig csak az egyházmegye papnövendékei tanultak itt, majd a szomszédos egyházmegyékbõl is vettek fel hallgatókat, az utóbbi 15 évben pedig a határon túlról is érkeznek magyar ajkú papnövendékek. Verebélyi Árpád az elsõ a szabadkai egyházmegyébõl, akit itt, a fõszékesegyházban diakónussá szentelt a fõpásztor. Egyébként a fõiskolának jelenleg már több délvidéki hallgatója van.
A fõszékesegyház klasszicista dóm, Hild József tervei alapján Pyrker László érsek megrendelésére épült 1831 és 1836 között. Az épület teljes hosszúsága 93, kupolájának szélessége 18 méter. A két torony 54 méter magas. A templomhoz felvezetõ lépcsõk két oldalán kõbõl faragott szobrok állnak, elöl a magyar szent királyok, István és László, mögöttük Szent Péter és Szent Pál. Az épület fõhomlokzatát nyolc 17 méter magas korinthoszi oszlop teszi lenyûgözõvé. A homlokzati dombormûvek Jézus életébõl vett jeleneteket mutatnak be, a magasított oromzaton pedig a Hit, a Remény és a Szeretet allegóriái láthatók. A bazilika belsejét rangos festõk mûvei díszítik, a szép hangú orgonaépítmény a 19. század derekán Salzburgban készült.
A fõszékesegyház kupolája
Miután a szentelendõk életútját bemutatták a híveknek, megszólaltak a bazilika harangjai, az érsek atya elindult az asszisztenciával és a szentelendõkkel az érseki székházból a templomba. Közben a bazilika plébánosa és az egyházmegye káptalani testülete elindult a fõpásztor fogadására, majd megkezdõdött a szentmisével egybekötött szentelési szertartás. A szeminárium rektora szólította a jelölteket, hogy lépjenek elõ, majd megkérte a fõpásztort, hogy szentelje fel a jelölteket a szerpapi, illetve az áldozópapi szolgálatra. A fõpásztor szavára, amellyel kiválasztotta a jelölteket a szent rendekre, a hívek sokasága közösen azt válaszolta: Istennek legyen hála.
A szertartás folyamán a jelöltek engedelmességet ígértek az érsek atyának és az egyháznak, majd nõtlenségi fogadalmat tettek. Ezt követte a mindenszentek litániája, amely idõ alatt a szentelendõk az engedelmesség jeléül arccal lefelé az oltárasztal elé borultak. Ezután a fõpásztor kézrátétele és a szentelési ima által a jelöltek elnyerték a papi rend elsõ (diakónusi), illetve második (áldozópapi) fokozatát. A már felszenteltekhez odamentek a jelen levõ papok és kézrátétellel kifejezték azt, hogy befogadták õket közösségükbe, társaik pedig beöltöztették õket a liturgikus ruhákba. Ezután a fõpásztor megkente kezeiket krizmával, majd egyenként az érsek atya elé járultak, hogy a diakónusok átvegyék az egyház nagy kincsét, az evangéliumos könyvet, a papok pedig a hívõ nép áldozati adományát, a kenyeret és a bort, amit átváltoztathatnak Krisztus testévé és vérévé. Ezt követõen a szentmise a szokott módon folytatódott, a mise végén pedig a felszenteltek közösen kiosztották elsõ papi áldásukat.
A fõpásztor elõtt
Kép és szöveg: GÓBOR Béla
Szívemben õrzött hivatás
* Hogyan döntött arról, hogy pap lesz és hogyan választotta ezt a hivatást?– A papi hivatást már kisgyermekkorom óta õrizgetem a szívemben. Gyermekként az oltár körül ministráltam, és idõvel megvilágosodott bennem, hogy az oltárnál többrõl van szó, mint egyszerû szolgálatról. Ez egy Isten-szolgálat, ami az emberre visszahat, ami az embert átalakítja. Az oltár közelében való tartózkodás idõvel meghatározza az ember életét. Érzi azt, hogy jó ott lennie. A másik pedig, hogy megtapasztal valamit az Istenbõl, és rájön arra, hogy ez az Isten az emberhez közel akar lenni. Én is azt tapasztaltam, hogy Isten szól hozzánk a szentmisén, a prédikációkon, a szentíráson keresztül. Ez a szó nem olyan, hogy lényegtelen legyen az ember számára. Meghallja, és úgy rendezi be egész életét, hogy becsületes ember, és ennek következményeként becsületes keresztény legyen. Ezt éreztem meg az évek múlásával, és a nyolcadik osztály után mondtam ki, hogy én ennek az Istennek, aki szólt hozzám, a munkatársa akarok lenni, és a papi pályát választom.
* Hogyan fogadták ezt az elhatározást szülei, barátai?
– Minden papnövendék családjában van egy olyan helyzetmomentum, amikor a szülõk ráébrednek arra, hogy a papi cölibátus meghatározó az életünkben. De idõvel elfogadták és megértették azt, hogy a meghívott és az Isten között a párbeszéd a döntõ. Ezt nem szabad, hogy bármi külsõ ráhatás érje, mert ez a párbeszéd csak akkor lesz õszinte, ha a meghívott és a meghívó között kialakul egy olyan bensõséges kapcsolat, ami arra késztet, hogy az ember tudja vállalni a hivatást. Nem jó az, ha ebbe a kapcsolatba beleszólnak a szülõk és a rokonok, arra ösztönzik, hogy vállalja, vagy ne vállalja. Ennek a ráhatásnak következményeként láthattuk már, hogy sajnos „elvéreznek” a papok. Valaki azt tanácsolja nekik, hogy menjenek, holott nincs bennük a belsõ vágy, és ennek az ellenkezõje is elõfordul.
* Ki volt az, aki a családból a legtöbbet segített?
– Biztos vagyok benne, hogy életében a legtöbbet imádkozott értem, és most, holta után, a Jóisten közelében van, és nem szûnt meg imádkozni értem a nagymamám. Sokszor éreztem, hogy a nagymama imádkozik, és közbenjár értem a nehéz pillanatokban, amikor elgyöngültem, vagy fáradt voltam hivatásom teljesítésében.
* Hogyan alakultak diákévei, hol végezte tanulmányait?
– Az általános iskola után a szabadkai klasszikus gimnáziumba jelentkeztem. Ennek befejezése után a szegedi szemináriumba kerültem, majd a pasztorális gyakorlatom után, amit egy plébánián töltöttem, Egerben folytathattam a teológiai tanulmányokat és remélhetõen a diakónusi gyakorlat után be is fejezem. A félévesre tervezett diakónusi gyakorlatom alatt szeretném pontosítani és befejezni diplomadolgozatomat, felkészülök az államvizsgára és elkészítem a még hátramaradt zárószigorlatokat a különbözõ tantárgyakból.
* Mibõl áll a diakónusi gyakorlat, tulajdonképpen milyen szolgálatot láthat el a szerpap?
– Keresztelhetek, eskethetek, vezethetem a hívek összejöveteleit, igeliturgiát tarthatok, elláthatom a prédikáció feladatát, taníthatok stb. Hogy végül is hol látom majd el ezeket a feladatokat, az a püspök atyától függ, csak feltevéseim vannak arról, hogy hova helyez, vélhetõen szülõfalumba, Temerinbe.
* A diakónusság a papi rend elsõ fokozata, hogyan tekint manapság egy fiatalember a papi hivatásra?
– Bár úgy érzem, hogy a Jóisten kegyelmében gazdag hivatásról van szó, mégis, ha belegondolok abba, hogy egy elszekularizálódott világban akarok olyasmit hirdetni, ami kézzel, materiális módon nem megfogható, hanem csak belülrõl érezhetõ, akkor egy bizonyos lebegést érzek ebben a világban. Az emberek nagy többsége csak abban hisz, amit meg lehet fogni, ami tapintható, ami anyagi természetû. Ezzel szemben az egyház és szolgálói felmutatnak egy olyan értéket, amit igazából csak következményeiben lehet megtapasztalni a mindennapi életben.
Szent János apostol írja, hogy Istent soha senki sem látta, nem is érintette. Az Õ egyszülött Fia nyilatkoztatta ki nekünk, és mi ebbõl a kinyilatkoztatásból élünk, aminek lényege, hogy szeresse egyik ember a másikat, hogy szeresse testvér a testvért. Ez bizony a mai korba nehezen fér bele, de az egyháznak és a papoknak éppen az a feladata, hogy amikor az emberek boldogulni akarnak itt a földön is, ne feledkezzenek meg arról, hogy a földi élet nem a végsõ, visszatérünk és találkozni fogunk azzal az Istennel, akit csak megtapasztalunk, aki életünk folyamán rengeteg alkalommal segít bennünket, akinek gondja van mindenkire. Az egyháznak ez a tanítása sokakban süket fülekre talál, mert egy olyan misztériumot hirdet, ami nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes.
* A felkészülés során a helyi plébános nyilván sokat segített?
– Szungyi László esperes úr volt az, aki már kiskorom óta nagyon figyelt arra, hogyan alakul az életem. De õ soha nem mondta, nem beszélt rá, ám mindig figyelt és egyengette utamat, hogy legyen találkozásom a hivatásban Istennel, és ügyelt arra, hogy az isteni meghívásra fogékony legyek. Ezt megköszönöm neki és hálás vagyok érte.
A másik dolog, hogy eddig is már nagyon sokat tanultam plébánosomtól a gyakorlati életre vonatkozóan. Mit hogyan kell csinálni, minek mi a módja, és természetesen egyebeket is.
* Nyilván meg kell említeni a hitoktató tisztelendõ nõvért is.
– Veréb M. Gizella nõvérnél szerettem meg a hittant. Úgy vélem, hogy ha egy növekvõ gyermek a hittanórákból csak annyit érez és tapasztal meg, hogy az egy unalmas valami, egy nyûg, akkor a lehetõsége is megszûnik annak, hogy isten valakit valaha is megszólítson. Akinek nyûg a hittanóra, az az egyháztól is távol tartózkodik. A tisztelendõ nõvér valójában azt tette lehetõvé, hogy a hittanóra számomra öröm legyen, ahova szívesen megyek. Így kerültem mind közelebb ahhoz a misztériumhoz, aminek június 19-én végérvényesen a szolgálatába álltam.
G. B.
Címoldal | Külföld | Kitekintõ | Belföld | Közéletünk | Közelkép | Szabadka | Újvidék | Tiszavidék | ex YU/HU press | Gazdaság | Mûvelõdés | Sport | Mozaik | Közös íróasztalunk | Lapzárta | Dokumentumok