Az eldobott gyermek

Napjaink egyik forró témája magyar–magyar vonalon vitathatatlanul az anyaország határain kívül élő magyarok kettős állampolgárságának kérdése, és várhatóan az is marad még legalább egy hónapig, pontosabban december 5-ig, amikor Magyarország polgárai népszavazáson nyilvánítanak véleményt e kérdésben.

A kettős állampolgárság vajdasági magyarok részéről való követelése nem számít újszerű ötletnek. Egy évtizeddel ezelőtt már a történelmi VMDK is alapvető célkitűzései egyikeként jelölte meg a vajdasági magyarok határmódosítás nélküli integrációját. A téma igazából tavaly júniusban pörgött fel, amikor Zoran Živković akkori szerb kormányfő magyar kollégájával találkozott Szabadkán, és egy újságírói kérdésre válaszolva kifejtette, hogy Szerbiának semmi ellenvetése sincs a kettős állampolgársággal kapcsolatban. Ez hatalmas vihart kavart, és természetesen a reakció sem maradt el. A Fidesz mint ellenzéki párt kapott a lehetőségen, és feltétel nélküli támogatásáról biztosította az érintetteket, a hatalmi oldalon pedig az SZDSZ már akkor határozottan ellenezte a kettős állampolgárságot, a szocialisták pedig magyarázkodtak, és kibúvókat kerestek. Szabó Vilmos, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára például lapunknak a következőket nyilatkozta tavaly szeptemberben: A rendszerváltás óta a jelenlegi kormány az első, amely alaposan megvizsgálja a kettős állampolgárság kérdését mind politikai, mind szakmai szempontból. A nemzetben való gondolkodást ez a magyar kormány felvállalta és így cselekszik. Ezzel szemben ne felejtsük el, hogy az Orbán-kormány volt az, amely a státustörvény megalkotásával és a magyarigazolványok kiadásával belevágott a szöveg elején megfogalmazott határmódosítás nélküli nemzetegyesítésbe, és Orbán azt is kimondta nyilvánosan, hogy a külhoni magyarságnak csak kérnie kell a kettős állampolgárságot, és megkapja. A kormányváltás miatt ezt az ígéretét nem válthatta be, sőt az új kormány a státustörvény biztosította jogokat is csorbította. A magyar kormány diplomáciai offenzívájának sikereként könyvelhető el, hogy októberi budapesti látogatása alkalmával Živković kormányfő már másként fogalmazott, történetesen, azt mondta, hogy etnikai alapon szó sem lehet kettős állampolgárságról.

A téma felvetésének hatására az egymással állandó viszályban lévő délvidéki magyar pártok, képesek voltak arra, hogy félretegyék sérelmeiket, különbségeiket, közösen kiálltak az ügy mellett, és ötvenezer vajdasági magyar aláírással ellátott petíciót juttattak el Medgyessy Péter miniszterelnökhöz. Ennek köszönhetően a tavalyi év őszén egy szakértői testület alakult Budapesten, amelynek feladata volt a kettős állampolgárság által felmerülő jogi, gazdasági és migrációs jellegű problémák feltárása és megoldása. A testület néhány havi munka után egyszerűen megszűnt működni.

A néhány hónapos csendet a Magyarok Világszövetsége törte meg, amely az év elején aláírásgyűjtésbe fogott, annak érdekében, hogy Magyarországon, népszavazáson döntsenek e kérdésben. Ennek kiírásához 200 000 nagykorú magyar állampolgár aláírására volt szükség, amit az MVSZ derekasan túlteljesített, ugyanis július 5-én több mint 320 000 aláírást adott át az Országos Választási Irodának. Az iroda pozitív döntése után az Országgyűlés szeptemberben döntött a népszavazás kiírásáról, azonban ezt bizonyos magánszemélyek az Alkotmánybíróságnál megtámadták, azzal a kifogással, hogy az MVSZ nem tájékoztatta a támogatókat a kezdeményezés következményeiről. Az említett személyek partizánakciója nem járt sikerrel, a legfelsőbb igazságügyi szerv megerősítette a korábbi döntését, és kihirdették az ügydöntő népszavazást a következő kérdésben: Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja? Időközben még egy kérdésben népszavazást írt ki a magyar kormányzat, így december 5-én Magyarország polgárai a kórházak privatizációjáról is véleményt nyilvánítanak. Az, hogy a véleménynyilvánítás ügydöntő, annyit jelent, hogy az eredmény a parlamentre kötelező érvényű lesz, amennyiben a szavazásra jogosult polgárok legalább 25 százaléka igennel szavaz. Az ellenkező esetben a kérdést két évig nem tűzhetik napirendre.

A legfőbb talányt esetünkben az képezi, hogy mennyien nyilvánítanak véleményt. Egyes értékelések szerint az, hogy a kórházak magánosításáról is szavaznak, emelheti a részvételi arányt. Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke szerint felméréseik alapján a népesség 60–65 százaléka szavazna igennel, a részvételi arányra pedig elengedhetetlenül rányomja a bélyegét, hogy mennyire csinálnak belőle pártcsatát a magyarországi szemben álló felek. A jelek azonban arra mutatnak, hogy azt teszik. A Fidesz teljes mellszélességgel kiállt az ügy mellett és arra szólította fel a polgárokat, hogy igennel szavazzanak, míg a két kormánypárt különböző mondvacsinált kifogásokra hivatkozva nemmel szavazna. A részvételi arányra azonban sokkal inkább rányomja a bélyegét egy másik tényező, ez pedig a lakosság tájékozatlansága az ügyben. Ezt a tájékozatlanságot használják ki az ügy ellenzői az emberek ijesztgetésére. Aczél Endre a Népszabadságban a következőket írja: Tartozom-e én azzal az erdélyi magyarság öregjeinek, hogy ha frissen született magyar állampolgárként ide áttelepülnek, nem román, hanem magyar színvonalú nyugdíjat kapjanak (az én pénzemből)? Idézet vége. Bővebb magyarázatra nem szorul, mindannyian tudjuk, hogy senkinek sem jár pusztán az állampolgársága után nyugdíj. De még tucatszám idézhetnék az utóbbi időszak magyar sajtóterméséből, amely a magyar polgárt a zsebén keresztül próbálja elrettenteni, a bevándorló tömegekkel riogatva, akik elveszik a munkáját, a házát, a pénzét, talán még a magyar levegőt is elszívják előle. Gyurcsány Ferenc az Országgyűlés előtt egy új Trianon képét vetítette elénk, de Kasza József a magyar miniszterelnöknek írt levelében arra figyelmeztet, hogy a vajdasági magyarság lemorzsolódása már így is egy javában zajló folyamatnak tekinthető, pontosan kiszámítható, mikor csökken lélekszámunk kétszázezer alá, amit már a szórvánnyá válás és a beolvadás követne. Éppen emiatt a kettős állampolgárság megtagadása jelentene számára/számunkra egy feldolgozhatatlan lelki traumát.

A kettős állampolgárság intézményének bevezetése ellenében leggyakrabban felhozott érv, hogy a trianoni trauma leküzdésének receptje az érintett országok uniós csatlakozásában rejlik, amivel gyakorlatilag megvalósul a nemzet határok nélküli integrációja. A Szlovákiában és Szlovéniában élő magyarság esetében ez már valóság, és minden bizonnyal azzá válik 2007-ben Románia és Horvátország esetében is. Ukrajna törvényei tiltják a kettős állampolgárságot, Szerbia pedig jelenlegi politizálásával napról napra távolodik a hőn áhított Európától, és a legoptimálisabb előrejelzések is azt vetítik előre, hogy ez 2012 előtt nem történik meg. Mindezekből kiviláglik, hogy a népszavazásnak igazából csak az alig háromszázezres vajdasági magyarság számára van tétje. Minden bizonnyal vérmes politikai csatározások lesznek az anyaország vezető politikai tényezői között, így az eredményt ma még teljeséggel lehetetlen lenne megjósolni.

A kérdés körüli összmagyar megosztottsággal és elutasítással kapcsolatban egy idős bácsi a következőt mondta: Ez pontosan olyan, mint amikor egy anya eldobja a gyermekét. Elfogadható magyarázat nincs rá. Egy hónap múlva kiderül, kellünk-e az édesanyánknak.

BAJTAI Kornél

Hullámzó közhangulat, ingatag jövő

A plakátok mennyisége nem feltétlenül a népszerűséget tükrözi

A közvélemény-kutatás a politikusok személy szerinti népszerűségével kapcsolatban még nagyobb meglepetéssel szolgált. A demokrata politikusok közül csak hárman kerültek fel a tízek listájára: az első és a két utolsó helyre. A tíz legnépszerűbb közé hét nacionalista politikus került, s a hét közül négyen Šešelj Radikális Pártjának a tagjai. Ilyen még nem volt. Az eset azért is meghökkentő, mert három radikális tömbszerűen foglalta el a második, a harmadik és a negyedik helyet. Ennél is nagyobb meglepetés, hogy Milošević is megjelent a népszerűségi listán, bukása óta első ízben, méghozzá az előkelő hatodik helyen. A nagyközönség most már nem takargatja, nem is szégyenli, hogy háborús bűneit nem tekinti bűnnek. Azt a körülményt, hogy Dinkić és Labus felkerült a lista két utolsó helyére, de pártjuknak alig van támogatottsága, azzal magyarázzuk, hogy a választók elismerik szakminiszteri rátermettségüket, de pártpolitikusként nem sokra becsülik őket. Ugyan hova lettek a népszerűségi listáról a hajdan oly harsány demokrata bajnokok: Mihailović, Čović, Batić és sokan mások? Pártjukkal együtt ott várakoznak a parlamenti küszöb előtt. Vagy alatt.

Mármost, miért aggódunk a közvélemény fenti alakulása miatt? Azért, mert a mostani kormánynak nincs a parlamenti többségben támogatottsága, tehát belátható időn belül parlamenti választásokra számíthatunk. Ezzel a politikai elit is tisztában van. Egy része úgy véli, hogy tavaszra minden bizonnyal sor kerül parlamenti választásokra, egy része viszont azt sem zárja ki, hogy a kormány nem győzi addig. A közvélemény meg ma ingatagabbnak látszik, mint amilyen akkor volt, amikor a mai kormány létrejött. Márpedig szilárdabb kormányzatra ingatagabb közvélemény közreműködésével aligha számíthatunk.

Az ingatag kormányzat egy helyben topog, semerre sem indul.

Tessék megkérdezni, mit hoz a jövő.

MAJOR Nándor

Ki mit vallott be?

A szerbiai pártok kötelező vagyonnyilatkozata mintegy kilenc hónapot késik, a szerbiai parlament pénzügyi bizottsága viszont csak a múlt hét végén reagált a késedelemre. A pártok finanszírozásáról szóló törvény ez év januárjától hatályos, és előírja, hogy be kell számolniuk vagyonukról, és azt nyilvánosságra kell hozniuk a Hivatalos Közlönyben, de ezt még egyik párt sem tette meg. A Szerbiában regisztrált 377 párt közül alig több mint száz nyújtotta be teljes vagy hiányos bevallását a szerbiai parlament pénzügyi bizottsága elé. 268 párt semmilyen jelentést nem tett, ezért a múlt héten a parlamenti bizottság úgy döntött, ellenük szabálysértési feljelentést tesz. A büntetés 200 ezer dinártól egymillió dinárig terjedhet.

Annak ellenére, hogy a pénzügyi bizottság a múlt héten úgy határozott, a pártoknak minél előbb nyilvánosságra kell hozniuk vagyoni állapotukat a Hivatalos Közlönyben, mégpedig saját költségükre, még nincsenek pontos adatok e téren. A Politika belgrádi napilap viszont nem hivatalos források útján hozzájutott egyes jelentésekhez, és ezeket a múlt hétvégi számában meg is jelentette. 

A napilap adatai szerint a Szerbiai Demokrata Párt a leggazdagabb, jelentése szerint több mint 22 millió dinárral rendelkezik. Obren Joksimović, a párt igazgatója a Politikának a következőket nyilatkozta: – Igaz, hogy a leggazdagabbak vagyunk, de a legtisztességesebbek is. Hozzáteszi, hogy pártja mindent bejelentett, nem úgy, mint mások, akik rettenetesen megszedték magukat, de nem a párt nevére íratták a szerzett vagyont.

A Demokrata Párt 6 millió dinárral maradt le az első helyről, 16, 5 millió dináros vagyont jelentett be. Viszont nekik van a legtöbb gépkocsijuk, az év elején nyolc Skodát vásároltak lízingre. A Szerbiai Demokrata Párt vezetői is Skodával utaznak, de nekik csak öt ilyen kocsijuk van.

A Demokrata Pártnak nincs semmilyen ingatlanja, ellentétben a híresztelésekkel, melyek szerint a Korona utcai villa az övék. A bevallásuk szerint a villát bérlik, és havonta kétszázezer dináros lakbért fizetnek érte.

Negyedik helyen a Szerb Radikális Párt áll, amelynek 13 millió dináros vagyona van. A legkimerítőbb jelentést ők készítettek vagyonukról, a székeiket, de még a golyóstollaikat is felsorolták. A radikálisoknak van egy Chrysler Cherokee-jük, egy Audijuk, egy jugójuk és egy Zastavájuk.  

A Szerb Megújhodási Mozgalom 11 millió dináros vagyonnal rendelkezik, ebbe beleszámították az ingatlanok értékét is, ezeket a párt túlnyomórészt ajándékul kapott. A párt a Ravna Gorán saját emlékházzal is rendelkezik.

A G17 Pluszról, amióta a pénzügyi részleg ügyeit kezébe vette, az a hír járja, hogy a leggazdagabb a szerbiai pártok között. Pénzügyi jelentése alapján viszont csak az ötödik helyen áll, 9 millió dinárral. Nem rendelkeznek gépjárművel, bevallásuk szerint bérelt kocsival közlekednek.

Az Új Szerbia nem rendelkezik sem ingatlannal, sem gépkocsival. A párt központi irodáját bérlik, a vezetőség pedig vagy saját kocsijával, vagy a városi busszal utazik.

A szocialisták a legrejtélyesebbek. Egyes becslések szerint a Szerbiai Szocialista Párt vagyona 25 millió euró, mivel rájuk szállt a Kommunista Szövetségnek, valamint a Dolgozó Nép Szocialista Szövetségének a vagyona. Több bírósági per is folyik éppen ezzel a vagyonnal kapcsolatban, ezért a pénzügyi bizottság elé nem tudtak komplett jelentést benyújtani. A szocialisták több jó fekvésű ingatlant, drága gépkocsikat és értékes műkincseket örököltek.

A Szerbia Ereje Mozgalom még nem állította össze a pénzügyi jelentését. A Politikának azt nyilatkozta Dejan Milenković, a párt szóvivője, hogy még a párt szervezési munkáját sem fejezték be teljesen, és még székhelyük sincs. Ez mégsem akadályozta meg őket abban, hogy két választáson is részt vegyenek.

Két hónap múlva lejár a határidő, hogy a szerbiai pártok leadják ez évi vagyonnyilatkozatukat, de sokan még az előző évit sem adták át. A Politika napilap által kikérdezett pártok szerint, amelyek nem nyújtották be jelentésüket, a törvény nem egészen pontos, és ezért nem tettek eleget kötelezettségüknek. Még a pénzügyi bizottság egyes tagjainak is ez a véleményük. Mások viszont a pénzügyi bizottság felkészületlenségével és szakavatatlanságával magyarázzák a késést. Ivan Lalović, a korrupcióellenes tanács volt tagja szerint ez a törvény a legfontosabb a korrupcióellenes törvények közül, de ezt alkalmazzák a legkevésbé a gyakorlatban. Szerinte azért nem adták be idejében a pártok a vagyonnyilatkozatukat, mert ez igencsak megfelelt nekik. – Ez nem is csoda, hiszen egymást ellenőrzik, a pénzügyi bizottság tagjai a parlamenti pártokból kerülnek ki, ami abszurdum – állítja Lalović. Szerinte a bevallások elbírálására független bizottságra lenne szükség.

Vladimir Goati, a pénzügyi bizottság tagja viszont úgy értékeli, már az is haladás, hogy a pártok nyilvánosságra hozzák: mivel rendelkeznek. Szerinte a bevallások kontrollálása az ellenőrző szervek munkája lenne.

A politikai pártok finanszírozását eddig – annak ellenére, hogy egy 1997-ben meghozott törvény szabályozza – szinte teljes titok övezte, mindenféle ellenőrzés nélkül történt. Egyes szakértők szerint országunkban a pártokon belül lehetett a legnagyobb mennyiségben pénzt mosni. Nebojša Medojević, a Tranzíciós Központ igazgatója szerint ez október ötödike után sem változott sokat.  Éppen ezért nagyon fontos lépés volt meghozni a pártok finanszírozásáról szóló törvényt, amely a korrupcióellenes harc mérföldköve, de a legfontosabb mégis az lenne, ha a törvényt be is tartanák. 

Összeállította: Zs. Zs. 

Igazgató úr, nem lehettek volna elnézőbbek?

Harminckét év után Tóth Károlyt elbocsátotta az újvidéki posta

Tóth Károly

Amikor kézhez kapta a felmondására vonatkozó végzést, Tóth Károly lerogyott a székre. Elvesztette eszméletét, mentők vitték haza, miután jobban lett. A diagnózis: ideg-összeroppanás. Ez két évvel ezelőtt történt azzal a Tóth Károllyal, aki 32 évet töltött el az újvidéki postán, akinek az édesapja 40 évig viselte ugyanennek és más vajdasági postáknak az egyenruháját. És akinek a fivére ma is postás valahol Szerbiában.

Azért rúgták ki, mert állítólag felhatalmazás nélkül költött el 27 190 dinárt.

Remeg a keze, amikor lapozza a sok papírt, amit a postán, bíróságon kapott. A községi bíróság négy gépelt oldalon foglalta össze, miért utasította el Tóth Károlynak a posta elleni perét. Száz szónak is egy a vége: a bíróság szerint a munkaadó jogosan tette ki az utcára olyan sok szolgálati év után a szerencsétlen embert.

– Az akkor illetékes igazgatóm azzal bízott meg, hogy az Újvidéken megrendezésre kerülő jégkorong-világbajnokság alkalmából szervezzem meg 200 ezer emlékboríték, 300 darab alkalmi postabélyeg kiadását, s intézzem el egy 50 és öt 20 órára szóló ingyenes internetjegy átadását a nemzetközi szervezőcsoportnak. Ezekkel a legjobb versenyzőket jutalmazták. Mindezt a munkát elvégeztem súlyos időzavarban is, s lám, az lett a jutalmam, hogy elbocsátottak.

Óriási igazságtalanságnak tartja Tóth Károly az elbocsátást, a bírósági ítéletet. Nagyot csalódott néhány munkatársában, akik mosták a kezeiket, amikor tanúskodni kellett a bíróságon. Sőt, meg sem jelentek a tárgyaláson. Akik megbízták a kérdéses feladatokkal, nem emlékeznek, mi történt két évvel ezelőtt. Hiába kérte ki a szakszervezet véleményét is. Az úgy találta: az elbocsátás túl szigorú megtorlás azért, amit a bíróság megállapított, vagyis amiért ő könnyelműen, felelőtlenül végezte dolgát. Tekintettel a körülményekre, három évtizedes munkaviszonyára, a megrovás, a fizetéslevonás, esetleg a lefokozás, az áthelyezés is elegendő lett volna.

Magyarán: egy kis megértéssel munkahelyén várhatta volna be Tóth Károly a nyugdíjaztatást. Csak egy kissé több emberséget tanúsítottak volna vele szemben, ma nem kilincselne már két éve, nem fizetné az ügyvédet, mert a felsőbb bíróságnál fellebbez. Minden pénzét elköltötte, felesége tartja el meg, a család más tagjai.

Ennek az emberségnek a hiányáról szerettünk volna beszélgetni a másik féllel is, például a posta igazgatójával. Tóth Károly nem károsította meg a postát, egy fityinget sem vágott zsebre, anyagilag nem is terhelik. Miért nem lehettek vele elnézőbbek? Persze, papíron minden „rendben van”: a munkaszerződés előirányozza, hogy olyan esetekben, ha valaki felelőtlenül végzi a munkáját (bár ezt Tóth Károly cáfolja), elbocsátással is lehet büntetni. Ha lehet, akkor miért kellett a legsúlyosabb büntetést választani?

Nos, tíz napot vártunk, míg az igazgatóval is beszélhettünk. Háromszori-négyszeri unszolásra – amelynek során az igazgató egyszer sem volt vonalban, hanem csak a titkárnőjével beszélhettünk – csütörtökön azt üzente: forduljunk a posta belgrádi igazgatóságának sajtófelelőséhez. Szöget ütött a fejünkbe: Belgrádban többet tudnának Tóth Károly elbocsátásáról, mint munkahelyén, az újvidéki postán? Az ottani sajtófőnök fogja nekünk megmondani, miért bántak el ilyen kegyetlenül egy munkásukkal Újvidéken? Semmi mást, csak ezt szerettük volna megkérdezni az elbocsátott ember igazgatójától vagy más felelős személytől. Mivel kerülték a velünk való találkozást, ezúton üzenjük : – Igazgató úr! Csak azt szerettük volna megkérdezni Öntől, nem lehetett volna elnézőbb Tóth Károllyal szemben?    

POLYVÁS József

Magyarországra szállítják a vajdasági paprikát

Dušan Hajdin

Telek József

Pelka Róbert

Paprikahegyek

Az észak-bácskai paprikafeldolgozó üzemek komoly nyersanyaggondokkal küzdenek, sőt a kisebbek a csőd szélére jutottak a nyers paprika hiánya miatt. A paprikatermesztők ahelyett, hogy itthon adnák le az árut, inkább a néhány kilométerre levő országhatáron át, Magyarországra viszik. A magyar viszonteladók a piros aranyért jóval többet fizetnek, mint a szerbiai feldolgozók, annál is inkább, mivel Magyarországon hiány mutatkozott a paprikatermelésben. A szerb paprika íze, színe és aromája olyan, mint a magyar paprikáé, és ami a legfontosabb, nem tartalmaz mérgező anyagokat. A rákkeltő aflatoxin nyomokban sincs benne! A magyar vállalkozóknak pedig még inkább a kezére játszik, hogy a külföldi áruért az eddigi 42,5 százalék helyett mindössze 5 százalék vámot kell fizetniük. Az uniós vámelőírások értelmében a védővámot, amellyel  a külföldi paprika útját elzárták Magyarország felé, az országnak meg kellett szüntetnie.                                                                    

Az észak-bácskai Martonos a vajdasági pirospaprika-termelés Mekkája. A településen szinte minden család a piros arany termesztésével vagy feldolgozásával foglalkozik. Szeptember végétől október végéig az utcákat paprikával megrakott teherautók és traktorok özönlik el, az udvarokat pedig elárasztja a paprikatenger. Az idén Vajdaságban különösen bőséges volt  a termés, ennek ellenére az öt martonosi feldolgozó kisüzem, sőt a szomszédságban lévő horgosi gyár, a Vitamin paprikafeldolgozó üzemét, nyersanyaghiány miatt a csőd fenyegeti. A termelők nem a hazai feldolgozóüzemeknek adták el a termést, hanem a földekről egyenesen Magyarországra szállították a paprikát. A mindössze néhány kilométerre lévő határon túl ugyanis 105 forintos kilónkénti áron adhatták el, ami 9 dinárral, illetve majd 45 forinttal több, mint a 13 dináros szerbiai szavatolt ár.

Dušan Hajdin, két maronosi vállalat vezetője 20 éve foglalkozik  a biznisszel, és mint mondja, ilyen még nem fordult elő, hogy a termelőkkel leszerződött paprikát nem kapja meg, vagy csak a minőségileg jóval rosszabb, második illetve harmadik szedéskor.

-- A termelőket én és a többi feldolgozó, február óta  maggal, műtrágyával, permetezőkkel segítettük ki, nyáron a kapálásra pénzt adtunk nekik --, mondja Hajdin --, és bár a termés különösen gazdag volt, egy bizonyos mennyiséget még mindig nem adtak le!

Telek József üzemében  650 tonnányi őrölt paprikát állít elő évente. A termés egy részét saját földjén takarítja be, másik részét pedig a környék termelőivel kötött szerződés által biztosítja.

-- Az ember igyekszik a termelőket megfelelőképp segíteni, hogy a termés minél jobb minőségű és minél nagyobb legyen, és ekkor megjelentek magyarországi pénzekkel hazai kereskedő cégek, amelyek felvásárolták a paprikát, mégpedig az első szedési paprikát és megszegényítették a mi piacunkat. Az első osztályú paprikának egy részét elvesztettük!

Telek József a szokásos paprikatermelésének egynegyedét vesztette el. A veszteséget többen is megérzik, bár közvetlenül elsősorban őt érinti. 150 munkásának alacsonyabb béreket fizethetett, és mivel termékeit 90%-ban külföldre szállítja, az elmaradt export miatt, devizajövedelemről maradt le amiből az országnak is kára származik.

Hogy az idei jelenség ne váljon gyakorlattá, és a vajdasági paprikafeldolgozás ne haljon ki, Telek úr a többi feldolgozóüzem tulajdonosával együtt a piaci felügyelőséghez és a minisztériumhoz fordult azzal a követeléssel, hogy azonnal állítsák le a vajdasági nyers paprika exportját.

-- Megpróbáltunk valamit tenni annak érdekében, hogy a nyers fűszerpaprika ne tudjon „kimenni” az országból. Időbe tellett mire a minisztérium reagált!...Mire a minisztérium valamilyen szinten a vámhatóságokkal összeszedte a szálakat elmúlt 2 hét, és két hét alatt  a termés egynegyedét exportálták. Állítólag ez nem fog gyakorlattá válni,... majd meglátjuk! Mi azt mondjuk, hogy félkész terméket, azt igen,... az már elhagyhatja az országot, tehát paprika szárított, de nem őrölt formában! Abban van már a mi munkánkból is, árából a munkásainkat is kifizethetjük, meg az államnak is adót fizethetünk, és végül jut paprika a mi vásárlóink számára is!

Hajdin úr, aki maga is szárított paprikát szállít Magyarországra, megvizsgáltatta termékét és büszkén mutatja az SDS-vizsgálat eredményét. Sem alfatoxint, sem ochratoxint nem találtak paprikájában.

A röszkei határátkelőtől mindössze néhány kilométerre levő Martonos, a mérgezett és a dél-amerikai paprikával pancsolt magyar paprika miatt a szó szoros értelmében is aranybányává  vált az itt előállított szűztiszta paprika révén.

-- A parcellákon nincs sem rohadt, sem penészes paprika, mondja Dušan Hajdin. Az aflatoxingomba egy trópusi penészgomba, és  ezen a vidéken nem honos!

Bár a martonosiak már évek óta külföldre exportálnak, ezt az állam Hajdin úr szerint mégsem becsüli meg.

- Szinte semmilyen segítséget nem kapunk, pedig a paprika 80-90%-a külföldön kerül piacra! Ezáltal elég szép devizaösszeg jön be az országba, és elvárnánk, hogy egy kis támogatást kapjunk a kormánytól!

A feldolgozók egyhangú véleménye, hogy a szerb államnak ösztönöznie kellene a paprikatermelést, hiszen olyan termékről van szó, amely minősége a világhírű szegedi paprikáéval vetekszik, messzeföldön ismert és még semmiféle botrány sem csorbította hírnevét.

-- A vajdasági paprika ugyanolyan jó, mint a szegedi paprika. A tájkörzete ugyanaz, hogy a határ most itt van, vagy másutt..., azt egyszerűen úgy húzták meg, hogy itt van közöttünk -- mondja Telek József. -- Négy kilométerre vagyunk most a röszkei határátkelőtől. Nem mondhatjuk, hogy messze vagyunk! Ez a paprika is ugyanaz, csak hogy szerintem mi megfelelően gondoskodunk róla, és nem csupán az ipart látjuk benne! Rengeteget dolgoznak kézzel az emberek rajta! Megbecsülik a paprikát, vigyáznak a tisztaságára..., én így tanultam, az én nagyapám is paprikával foglalkozott, és édesapám is!

A termelők különbözőképpen vélekednek. Bár a szerződés kötelezi őket és jó ha van biztos vevő a termékükre, de nagyon nehéz ellenállni, ha a határon túli konkurencia többet fizet, és rögtön a kuncsaft markába teszi a pénzt.

Az ideién az történt -- mondja Pelka Róbert termelő --, hogy a szabad piacon jobban értékesíthető a paprika, de ez előfordulhatott volna fordítva is! A szerződött ár is lehetett volna magasabb mint a szabadpiaci ár, akkor a szerződés a feldolgozót köti. Mindkét félnek tiszteletben kell tartania az aláírt feltételeket!

A vajdasági paprikatermelésben a helyzet jövőre sem ígérkezik jobbnak. Sokan azok közül is, akik lojálisak maradtak a hazai feldolgozókhoz, az alacsony árakra panaszkodnak. Horváth Berta fél lánc földről mindössze 26 ezer dinárt kapott a paprikáért.

-- Mi már jövőre biztosan nem termelünk paprikát!

-- Miért?

-- Nagyon kevés a pénz amit érte kapunk.  Sokkal jobb volt az ára régebben. Most a boltban minden drágább lett, és ez a pénz mind kevesebbet ér! Azt ígérték, úgy lesz minden mint régen volt, de nem úgy lett! Tavaly már rosszabb volt mint tavalyelőtt, az idén még lejjebb csúsztunk, jövőre már nem érdemes vele foglalkozni, nem éri meg a sok befektetett munkát és nyersanyagot!

A paprikaszüretnek vége, és Észak-Bácskában minden szem paprika elkelt, ennek ellenére senki sem elégedett! A feldolgozóknak a gazdag termés nagy részének kivitele miatt alig akadt dolguk! Lemaradtak a jövedelemről és a szerződések megszegése miatt a termelőket perindítással fenyegetik. A szemfüles eladók, akik az idén a jó pénz reményében a határon túl értékesítették az árut, nem biztos, hogy ezt jövőre is megtehetik! Ha Magyarországon is nagyobb lesz a terméshozam, paprikájuk már nem fog kelleni, a hazai feldolgozóknak pedig nehéz lesz majd újra a szemébe nézni. A hűséges termelők pedig, az alacsony árak miatt elégedetlenek. A kis pénz, amit árujukért kaptak, alig fedte a befektetett munkát és a termelési költségeket. Ha az állam nem lép közbe, és szigorú vámszabályokkal nem védi a hazai terméket, a vajdasági paprikát, akkor nincs kizárva, hogy jövőre már export helyett importálni fogják a piros aranyat Vajdaságba.

HÜBSCH Éva

Rádió és tévé a fényérzékeny redőnyök mögött

Elektronikus tájékoztatás a Muravidéken

A vágószoba

Az alagsorban van a tv-stúdió

Zver Ilona a tv és Végi József a rádió szerkesztőségének főnöke

Irigykedve jártuk be Lendván a muravidéki magyarok elektronikus médiájának szerkesztőségeit. Igaz, ott-tartózkodásunk idején több minden adott irigykedésre okot, akkor is, ha az ember eleve úgy indul Szlovéniába, az egykori Jugoszlávia legfejlettebb tagköztársaságába, most az Európai Unió tagállamába, hogy ott sokkal jobbak az újságírókollégák munkafeltételei.

Lendva Fő utcáján van a szeptember 18-án ünnepélyesen átadott muravidéki magyar rádió és televízió új szerkesztősége, melynek helyiségeiben készségesen kalauzolt bennünket Végi József, a Muravidéki Magyar Rádió főszerkesztője. Ő mesélte azt a részletet is, hogy a rádió és televízió részére átalakított épület ablakain fényérzékeny redőnyök vannak, magyarán ha délutánonként besüt a nap a stúdióba, akkor gombot sem kell nyomni, az ablak külső keretén lévő fényérzékelő adja az utasítást és automatikusan ereszkedik le a redőny. Bár közbeszólt a Murphy-törvény, és a fényérzékelőt egy fa árnyékába tették a szerelők… De ahol ilyen redőnyök vannak, ott nem kell részletezni, hogy milyen a műszaki felszerelés. 

A Muravidéki Magyar Rádió ma napi 13 óra 15 perc műsort sugároz. Közszolgálati rádió lévén programjában a politikai, elsősorban a magyarságot érintő politikai eseményeket követik, kulturális, történelmi, gazdasági, mezőgazdasági és más témájú műsorok mellett van gyermek- és ifjúsági műsor és a zenei hanganyag is elsősorban a magyar zene világából való: szórakoztató és népzenét, operettet, nótákat, csárdásokat sugároznak a szlovéniai magyar hallgatóknak a 87,6 MHz-en és a 648 kHz-en.
A Szlovéniában élő magyar nemzeti közösségnek 1958. november 29-étől van saját rádióműsora. (Az egykori országot idéző dátum ugye nem véletlen!). Igaz, akkoriban ez hangszalagra rögzített 10 percnyi híranyagot jelentett, heti három alkalommal és szervezetileg a ljubljanai központi rádióhoz tartozott a szerkesztőség Radio Murska Sobota néven. 1983-ban megépült a lendvai stúdió és a magyar nyelvű műsor teljes egészében itt készült. A technikai föltételek korántsem voltak optimálisak, elavult volt a technikai felszerelés. A műsort csupán két újságíró és egy technikus készítette. A műsoridő később változott előbb napi 5,5, majd napi nyolc órára bővült. 1996. január elsejétől a Muravidéki Magyar Rádió újra szerves része lett a Szlovén RTV-nek és 1999-ben megteremtődtek a feltételek, hogy munkanapokon 11,5 órára bővítse műsoridejét. Egy évvel később pedig a hét minden napján reggel 5.45-től 19.00-ig szól a hallgatókhoz. És így van ez ma is. A rádiónak 14 főállású munkatársa és 12 külmunkatársa van.
A szlovéniai magyaroknak 1978-ban közvetített először magyar műsort a szlovén tévé. Majd 1983-tól két évig Hidak/Mostovi/Ponti néven szerepelt és a magyar mellett az olasz kisebbség életét mutatta be három nyelven, ugyanis szlovén felirattal sugározták a kisebbségi műsorokat. Ez a megoldás nem bizonyult a legjobbnak, így a tévé vezetősége hamarosan ismét visszatért az eredeti ötlethez, a Hidak/Mostovi kétnyelvű adáshoz. A szerkesztőség kezdetben Ljubljanában működött, majd Muraszombatba költözött, és végül 1992-ben megalakult a lendvai szerkesztőség, ahol jelenleg 9 főállású munkatárs dolgozik, azzal, hogy a műsorok készítésébe több külső munkatárs is besegít, hallottuk Zver Ilona felelős szerkesztőtől. A heti kétszer sugárzott félórás magyar műsor Szlovénia egész területén vételezhető, mert az állami szlovén televízió I. csatornáján látható. Elsődleges feladata a nemzeti közösség anyanyelven történő tájékoztatása és nemzeti öntudatának erősítése. De emellett, közvetett szerepe is van: képet alkotni a Szlovéniában élő magyarok életéről, eredményeiről és gondjairól a többségi nemzet számára. Az utóbbi időben pedig egyre többször kerül sor határokon túli kitekintésre is, amit a jövőben növelni szeretnének. Mérföldkőnek számít a lendvai tévéstúdió életében, hogy 2000 decemberében elkészült az első magyar ifjúsági játékfilm és azóta több átfogó, néprajzi jellegű összeállítást készítettek, dokumentumfilmeket a magyar vonatkozású muravidéki műemlékekről. A regionális frekvencia megszerzésével néhány éven belül meg szeretnék valósítani a nemzeti közösség számára törvénnyel megszabott napi félórás anyanyelvi tájékoztatást is.

SZÁNTÓ Márta

Életműdíj Kányádi Sándornak

Kányádi Sándor

Életműdíjat adott át az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) a 75. életévét ünneplő Kányádi Sándornak. A Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal Szent István Termében megtartott ünnepségen Hídverő díjat kapott még Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész, akinek jelentős szerepe volt az erdélyi magyar, illetve anyaországi irodalmi csoportok együttműködésében. Díjazták Egyed Ákost, aki szakmai körökben nemcsak történészként, hanem íróként is elismert. Az elismerésben részesülő írók mellett jeles erdélyi, illetve magyarországi meghívottak emelték az esemény színvonalát: Pomogáts Béla irodalomtörténész, Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke, Gálfalvi Zsolt kritikus.

Az alapítványi tagok a 75. születésnapjukat ünneplő írókat köszöntötték, illetve díjban részesítették. A Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal Szent István Termében került sor a díjátadásra, Lőrincz György házigazda mellett foglaltak helyet a meghívottak, azaz Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Kalász Márton, Kányádi Sándor és Egyed Ákos. Az esemény bensőségességét a laudációk bizalmas, baráti jellege erősítette, a díjazottak meghatott hangú köszönetmondása a hallgatóságot is megillette – tudósít az Udvarhelyi Híradó.

Az Életműdíj átadására a rendezvény végén került sor, Kányádi Sándorról Gálfalvi Zsolt beszélt. A laudáció nyomán Kányádi megjegyezte, hogy a piedesztálról, amelyre Gálfalvi felemelte, most le kell kászálódni – ízes beszédével visszafogott, szerény ember módjára igencsak a közemberhez hasonlított. Nagy tetszést aratott felolvasott verseivel, virágcsokorral vonultak némelyek hozzá a főasztalhoz. Aztán néhány vicces történetet is elmesélt Kányádi, az első sorokban ülők nevettek, néhányan a hátsó sorokban is mosolyogtak a tréfán, pedig ott már nem lehetett hallani szinte semmit: mindenki gyermetegen örült, hogy láthatja a nagy költőt, viszont lesütötte a szemét, amikor Kányádi Sándor finoman és mosolyogva utalt a meg nem jelent nagyérdeműre.

Nem a hagyományápolás a feladatunk

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház törekvéseiről Szabó K. István igazgatóval beszélgettünk

Szabó K. István

A Vásott kölykök egyik jelenete

A hatodik évadját kezdő fiatal erdélyi társulat negyedszer mutatkozott be Budapesten a múlt hét közepén. A Thália színpadán Csehov Sirályát és a Jean Cocteau regénye nyomán írt Forgách András-darabot, a Vásott kölyköket játszották két este. Megmérettetés volt a színészek számára az előadás, hiszen új környezetben és ismeretlen közönség előtt léptek színpadra.

– Igazából repertoár színház a miénk – mondja Szabó K. István igazgató –, amelynek azonban van más sajátossága is, hiszen nem a hagyományápolást tartjuk feladatunknak. Így tehát klasszikus értelemben vett repertoár színházi hagyományokhoz igazodunk, de ugyanakkor a színház kísérleti jellegét is vállaljuk. Műsorunkat úgy építjük fel, hogy megvan benne az úgynevezett közönségorientáltság és a művészszínházi törekvés egyaránt.

• Nemcsak a színház, a társulat életkora is fiatal. Gondolom, hogy ez is jelent valamit. Tudatosan válogatta a színészeket?

– Ez rendkívül sokat jelent. Megvan az a lehetőségünk, hogy dinamikusan és merészebben fogjunk neki a színházcsinálásnak. Sokkal nyitottabban és többféleképpen is kipróbálják magukat a fiatalok. Ilyen értelemben tudatosan alakítottuk a társulatot. Ugyanakkor hiányoznak az öregek, mert ők határozzák meg egy színház hangulatát, történelmet tudnak teremteni. Ezt igyekszünk pótolni azzal a fiatalos varázzsal, ami adott számunkra. 

• Erdélyben milyen a fogadtatása az önök színházának?

– Egyre jobb. Jó tíz évvel ezelőtt, a forradalom után, nagyon megcsappant a színházak látogatottsága. Új világ tört be Romániába, így Erdélyben is

médiauralom kezdődött, és a színházak látogatottsága hirtelen zuhant le. Most már lassan egyre többen jönnek be a színházi előadásokra. Mi pedig igazi rekordot jegyzünk, hiszen egy harmincnyolcezer lakosú városban huszonegy-két ezer ember rendszeresen színházba jár. A Tomcsa Sándor Színháznak évi öt bemutatója van, s ebből három-négy színpadi mű, egy vagy kettő stúdió előadás.

­• Székelyudvarhelynek több színháza van. A repertoár kialakításakor odafigyelnek erre?

– Udvarhelynek van színházi hagyománya, ami évtizedeken keresztül egészen komoly népszínházi profilt jelentett. Figyelünk erre. De mi sajátos utat járunk. Az az elképzelésünk, hogy olyan valamit teremtsünk, ami megkülönböztet bennünket másoktól, mert ugye ettől válunk egyedivé. Azt kell mondanom, hogy jelenleg nagyobb az ázsiónk román színházi környezetben. Felfigyeltek ránk a fesztiválokon, és ott jegyzik a színházunkat a nagy múltú Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház mellett. Ez a negyedik vendégjátékunk volt Budapesten, ez is jelentős a számunkra, hiszen meg vagyok győződve arról, hogy nem a közönség elvárásának megfelelő előadásokat kell bemutatni, mert a színház közönségformáló erővel bír, és rövid vagy hosszú távon az ízlésére is hatni fog.

• A szakmai elismerések, díjak megerősítették önt abban, hogy színházról így is lehet gondolkodni?

– Most már évente két előadással jelenünk meg különböző fesztiválokon, és négy év alatt összesen nyolc nagydíjat kaptunk. Az idén a Sirály elnyerte a marosvásárhelyi XI. Nemzetközi Látványszínház Fesztivál legjobb rendezésért járó díját (Sorin Militaru). Szalma Hajnalka a bukaresti XII. UNITER Gálán a legjobb pályakezdő színésznek járó díjat, a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XVI. Fesztiválján pedig Teplánszky-díjat kapott. Ez erőt ad a munkához.

Harminchoz közeliek vagyunk mindannyian, így természetes az, hogy ennek a kornak megfelelő problémakörből választunk darabokat. Minden előadásunkban valamilyen szinten magunkról igyekszünk szólni, valamilyen szinten a környezetünkről, és valamilyen szinten álmainkról, vágyainkról és ugyanakkor tehetetlenségünkről és kudarcainkról is beszélünk. Emberekről mesél a színházunk, a történetet pedig akinek van szeme, az látja, akinek van füle, az hallja.

• Mennyire szólnak ezek a történetek az önök közvetlen környezetéről, és felvállalják-e az erdélyi közösség gondját-baját?

– Azt hiszem, hogy egy erős emberi történésről van inkább szó. Ez megtalálható Közép-Kelet-Európában és Nyugaton – bár azt nem ismerem tapasztalatból – egyaránt. De itt egyre inkább érzékelem azt a fajta családi tragédiát, ami a szülők eltévelyedésétől a gyerek hontalanságáig, talajtalanságáig vezet. Nagy általánosságban ez érdekes politikai játszma lehet, viszont egyénekre, kisemberi problémákra lebontva mély drámáknak lehetünk tanúi. Rendkívül sokan élnek közöttünk, akik nem találják a helyüket, nem képesek meghatározni feladatukat abban a szociális hálóban, amelyben léteznek. És azáltal, hogy ez a szociális háló nem tudja megfogni őket, nem tudja meghatározni pontos feladatrendszerüket, megszületik a káosz. Szerintem Közép-Kelet-Európában egyre nagyobb a káosz.

Kép és szöveg: GRUIK Ibolya

Szerelmem, Afrika

Szabadkai orvos a trópusi őserdőben

A lambarénéi dr. Albert Schweitzer kórház

Csoportkép banánlevéllel (jobbról az ötödik Horváth-Militicsi Szabolcs)

Az óceán partján

Megemlékezés dr. Schweitzer születésnapjáról

Horváth-Militicsi Szabolcs belgyógyász a szabadkai kórházban. Nem ezért ültünk azonban le egy beszélgetés erejéig, hanem azért, mert szeptemberben tért haza Gabonból, ahol két évet töltött Lambarénéban, a Schweitzer-kórházban. Bevezetőként arról beszélt, hogyan került el oda.

– Azt mondják, hogy az ember visszatér oda, ahol jól érezte magát. Minden előzmény ugyanis oda vezethető vissza, hogy nem először jártam Afrikában – mondja. – Édesapám is orvos, és annak idején kivitte a családot Marokkóba, háromtól tízéves koromig ott töltöttem a gyerekkoromat. Aztán később még öt évet dolgozott Líbiában, ebből egyet én is vele voltam. Nem volt hát számomra ismeretlen Afrika, előítéletek nélkül, érdeklődéssel indultam.

Az orvosi hivatás magától adódott, mindig kórház mellett laktak, Afrikában is, itthon is. Belgyógyász szakorvos lett, és apja példáját követve kilenc évvel ezelőtt megpályázott egy munkahelyet Gabonban, de a nagy érdeklődés miatt akkor kimaradt. Aztán két éve teljesen váratlanul érte a fölkérés, hogy fölszabadult egy hely, ha vállalja, mehet. Kapva kapott rajta.

– Szabadkán dolgoztam, amikor ez a lehetőség adódott. Előtte már többször kértem, hogy küldjenek továbbképzésre, de mindig az volt a válasz, hogy nincs pénz. Ekkor is rákérdeztem, mert úgy voltam vele, ha mehetek továbbképzésre, azt választom. Mivel nem tudtak semmit kínálni, úgy véltem, hogy meg kell ragadnom ezt az alkalmat. 2002. szeptember 19-én ültem repülőre, és 20-án elkezdtem dolgozni. Három hónap volt a próbaidő, de egy hónap után aláírhattam a szerződést két évre.

Gabon egyenlítői ország. Fele akkora a területe, mint Franciaországé, de csak mintegy egymillió lakosa van. Fővárosa Libreville,  s tőle mintegy háromszáz kilométerre nyugatra, már az őserdő felé van Lambaréné. Horváth doktor szavaival élve érdekes, hogy az emberek tudják, hol van Lambaréné,  de nem tudják, hol van Gabon.

– A hírek tele vannak borzasztó dolgokkal, és azokat az országokat ismerjük, ahol baj van: háború, betegség, katasztrófák. Gabonban évtizedek óta béke van, így nem hallunk róla. Az első dolog, amire az embernek gondolnia kell vele kapcsolatban, az érintetlen természet. Olvastam róla, mielőtt elindultam, mégis megilletődtem attól, ami fogadott. A hatalmas őserdő része a kongói nagy őserdőnek. Ez a Földnek a második tüdeje: Nyugat-Afrika és a Guineai-öböl térségében. Annyira felderítetlen, hogy még ma is időről időre újabb állatfajokat fedeznek fel. Még nem árasztották el a turisták, mert ahol ők megjelennek, ott kárt szenved a természet. Trópusi vidék. Meglepődtem, mert rosszabbat vártam, rettentő hőséget. Közben van egy felső határ, 38–41 fok fölé nem emelkedik a hőmérséklet, olyan nagy a páratartalom. Az esős évszak szeptembertől márciusig tart.

A kórházat kilencven évvel ezelőtt alapította Albert Schweitzer, misszionárius orvosként, néger betegek gyógyítására.

– Schweitzer doktor gyönyörű példája annak, milyen az igazi orvos; missziót töltött be, s mi is, akik elkerültünk oda, küldetésnek érezzük. Örömmel vállaltam. Megismerkedtem a trópusi betegségekkel és a belgyógyászati betegségekkel trópusi viszonyok között. De az is hatalmas élmény, hogy a világ minden tájáról összesereglett orvosokkal kerültem kapcsolatba, nem akárkikkel, mert aki oda elmegy, abban van egyfajta elszántság, akarat… Az ember elcsodálkozik azon, hogy Amerikából, Kanadából, Franciaországból, Svájcból érkezettek számára fantasztikus élmény, mert mit láthatnak itt jobbat, fejlettebbet, mint otthon? Mégis úgy érzik, hogy ilyen tapasztalatokhoz otthon nehezen jutnának. A működés alapelveit Albert Schweitzer fogalmazta meg: azt tanácsolta munkatársainak, hogy ne helyezzék a technológiát a tudás, a tapasztalat, a gondolkodás, az együttérzés fölé. Talán ez a titka. Búcsúzáskor általában elmondják, hogy úgy élik meg ezt a helyet, hogy életükben lesz egy Schweitzer-kórház előtti és egy utáni szakasz. Ami igazán megfogott, az a csapatmunka: nagyon szoros az együttműködés, megbeszélések, konstruktív viták egy-egy eset kapcsán.

Hogy a maga számára mit jelent a Schweitzer előtti és utáni idő, röviden úgy foglalta össze, hogy egy olyan környezetben az orvos tartja magát egy színvonalhoz, és van módja bizonyítani, maga előtt is.

– Kaptam egy rendelőt, az ajtóra magyarul írták ki a nevemet, és naponta 30–35 beteget fogadtam. Rendkívül barátságos emberek, sokat mesélnek, rengeteget tanultam tőlük. Hasznosnak érezhettem magam. Az elégedettség egyik forrása, ha az ember hasznosnak érzi magát. Én úgy érzem, hogy tudtam segíteni az embereken, és sikerült öregbítenem a kórház hírnevét.

Gabonban több mint hatvan etnikum él, mindnek megvan a maga nyelve, és nem értik egymást. Némelyik közülük már kihalófélben van. A közös nyelv a francia. Iskolában csak a franciát tanulják meg valamelyik világnyelvet.

– Lambaréné kereskedelmi csomópont, így sok etnikum fut össze. Én a leggyakoribb nyelvekből készítettem magamnak egy kis szótárt, így legalább szavak szintjén tudtam velük kommunikálni. Kellemesen meglepődtek, és értékelték erőfeszítésemet, hogy egy fehér ember ezt fontosnak tartja. Afrikáról az embernek általában az éhínség jut eszébe. Itt, Nyugat-Afrikában azonban annyira nő minden, hogy aki semmit sem dolgozik, annak is van mit ennie. Az őserdő tele van gyümölccsel, a folyók hallal, rákkal, és ott az óceán is. Az emberek halásznak, vadásznak, az ültetvényeiket gondozzák.  Elsősorban banánt termelnek, van legalább 30 fajta, aztán van ananász, papaja, sok egyéb. Változatos és gazdag a növény- és az állatvilág is, tiszta a víz, a levegő, nincs, ami szennyezze. A városban erős a kereskedelem, és sok a taxis. Jelentős megélhetési forrás a fakitermelés, és szintén jól jövedelmez a munka a kőolajfuratokon. Sok a kőolaj, de ásványkincsekben is gazdag, van arany, uránium, mangán, egyéb. Francia gyarmat volt, és ez érezhető. A legtöbb turista francia, a legtöbb telepes is az, de vannak német-hollandok is.

A civilizációval az emberek elkényelmesednek, elhagyják a kultúrájukat. A mobiltelefon ott is státusszimbólum.

Hogy milyenek az emberek? Jó kedélyűek, kedvesek. Többségük egészen sötéten fekete, de ettől visszafelé szinte minden árnyalat megtalálható. Lezser ruhát viselnek, ami szellős, beissza az izzadságot. Gyapotból készül, az északi szomszéd, Kamerun, nagy gyapottermelő. Szeretik a színes ruhákat, és szeretnek ünnepelni. Nagyobb közösségi ünnepek alkalmával egyforma ruhát varratnak. Nekem is ezt kellett tennem. Nagy ünnepük nekik is a karácsony, a húsvét, a pünkösd. Nagyon vallásosak. Istentiszteleten is jártam. Nagyon érdekes. Sokkal mozgalmasabb, élénkebb, mint nálunk. Mise alatt táncolnak, táncmozdulatokra imádkoznak. Mindig tele van a templom. A legtöbbjük katolikus meg protestáns, mintegy az egy százalékuk muzulmán, de terjednek az egyéb vallások is. Jól megvannak egymással, sokan egyszerre két egyházhoz is tartoznak.

Az épületek a legkülönfélébbek. A fővárosban fantasztikusan szép, impozáns épületek vannak: a parlament, a bíróság épülete, a rezidenciák mind különleges épületek, eredeti megoldások. Érdekes az építkezési kultúrájuk. Föl tudnak építeni egy házat egyetlen szög, madzag nélkül. Teljesen természetes anyagból készül, nem ázik be, és olyan növényeket válogatnak össze, hogy elűzi a szúnyogokat. A hagyományos ház bambuszból készül, egy helyiségből áll, ezt aztán fölosztják. Az ilyen falon átjár a levegő. Ma már nemigen építkeznek így, de a faluban legalább egy ilyen épület van, általában ez a falubeliek gyülekezőhelye. Ez az a hely, ahol úgy érzik, kapcsolatba kerülnek az ősökkel. Itt fehér embernek nem szabad fényképeznie. Nekem azért sikerült. Annyira megfogott, úgy éreztem, kell, hogy emlékem maradjon róla. Az ősi vallásuk animista. Rengeteg a hiedelem. Az ottani orvosoknál is tapasztaltam ezt. Vannak varázslóik. 

Egyszóval érdekes, idegen, de vonzó világot ismert meg Horváth doktor két év alatt. Gaboni élményeiről hamarosan riportsorozatot közlünk tollából.

FAJTNER MARTONOSI Lídia