2004. szeptember 18., 19., szombat – vasárnap

Tíz alkalom, ezer emlék

Két kezem van, és tíz éve kaptam szavazati jogot. A második fordulókat leszámítva tíz ujjam éppen elegendő ahhoz, hogy összeszámoljam, hány alkalommal éltem/élhettem ezzel a jogommal.

A rövid statisztika szerint 1996 novembere és 2004 júniusa közt hét elnökválasztás (ebből egy szövetségi szintű), két tartományi, három szerbiai, két szövetségi parlamenti, valamint két helyhatósági választás zajlott le köröttem, ami összesen 16. Bocsánatos bűn talán, hogy nem emlékszem minden bojkottomra, minden bekarikázott egyén vagy párt nevére, minden alkalomra, amikor – igazi választék híján – nemes egyszerűséggel csak egy jókora feneket rajzoltam a szavazócédulára vélemény gyanánt.

Viszont emlékszem másra, ami számomra jóval fontosabb ezeknél.

Emlékszem 1996/97 telére, amikor egyetemistatársaimmal együtt sétáltam heteken át Újvidék utcáin. Az önkormányzati választások meghamisítása ellen tiltakoztunk, fütyülve, zajongva, de randalírozás nélkül. Számomra mind a mai napig ez volt a legtisztább és legnemesebb célokért küzdő tömegmozgalom ebben a térségben: nem egyes pártokat éltetve, hanem egyszerűen a nyilvánvaló igazságtalanság ellen tüntettünk. Sajnáltam, hogy a kis létszámú évfolyamomról csak kevesen csatlakoztak, pedig a tanárok többsége szimpatizált velünk, tüntetőkkel, elnézőek voltak, amiért nem járunk be rendszeresen az óráikra. Persze akadt közöttük olyan is, aki mint a „megtévesztett ifjúságot” emlegetett bennünket, vagy éppen cinikus megjegyzéseket tett ránk távollétünkben az előadáson. A célunkat végül elértük, és ez a lényeg: a hatalom elismerte a valós választási eredményeket.

Emlékszem 1997-re, amikor az első, sikertelen elnökválasztás után decemberben újabbat tartottak. Emlékszem az erkölcsi dilemmára: ha szavazok a kevésbé rosszra, olyat támogatok, akit semmiképpen nem szeretnék, ha viszont el se megyek, a sokkal rosszabb dolog is bekövetkezhet, aminek így én magam is okozója leszek. Nem emlékszem, hogyan döntöttem végül, de biztosan rosszul.

Emlékszem 1998 őszének arra a napjára, amikor minden hősiességem elhagyott, és tudtam, ha Holbrooke este azt mondja, hogy ennek az országnak annyi, akkor én mentem az esti gyorssal északnak, meg sem állva a Nyugati pályaudvarig.

Nem mondta.

Aztán ’99 márciusában már mondta, de akkor furcsamód meg se fordult a fejemben a lelécelés gondolata, pedig nem lettem bátrabb, csak valószínűleg a realitásérzékem hagyott alább. Emlékszem, március 24-én délután lezuhanyoztam, megborotválkoztam, frissen mosott ruhát vettem magamra, és azt mondtam: készen állok, jöhetnek.

Jöttek is. Az első egyszerű villámlásnak tűnt, a második pedig egyenesen az albérletünk konyhaablaka felé tartott, de végül – egészen rejtélyes módon – túléltük. Hazaköltöztem vidékre. Gyönyörű, kicsit paranoiás és delíriumos napok voltak ezek. Csak az egyre növekvő utálatomat volt nehéz újra és újra a megfelelő irányba terelni, nem feledve a látszat mögött meghúzódó valódi okokat.

Emlékszem, amikor az egésznek vége lett, és tömegek tódultak az utcákra ünnepelni a győzelmet. Az fájt a legjobban, hogy köztük voltak az egykori harcostársaim is: hallottam a sípolást, hogy miként becstelenítik meg a ’96-ban beszerzett fütyülőket. Elegem lett, itthagytam ezt a romhalmazzá bombázott, gyerekesen dacos, komolytalan országot.

Emlékszem, hogy 2000-ben mégis hazalátogattam szavazni. Miben hittem? Talán a régről ismert lelkesültséget láttam ismét mutatkozni, és úgy éreztem, a gyűlölve szeretett ország talán most végre megrázza magát. És így történt.

Eddig a történelem, innentől már politika.

Csak a rend kedvéért mondom el, hogy azóta 6 alkalommal szavazhattam, ebből egyet bojkottáltam, a többin pedig a vállalható, a kevéssé vállalható és a vállalhatatlan között kellett választanom.

Mi változott? Miben hittem, hogy végül hazajöttem? Hiszen egyre több alkalommal kell vagy kellene a vállalható és a vállalhatatlan, illetve a kevéssé vállalható és a vállalhatatlan között dönteni. Választástól választásig élünk, és egy-egy alkalom után némi megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy szereztünk egy újabb lélegzetvételnyi időt. Ez így megy már évek óta!

Akkor miért vagyok még mindig itthon? Hazudnék, ha politikai vagy identitásbeli okokat említenék az első helyen. Aki ilyesmire hivatkozik, az szerintem nem mond igazat vagy kerülendő fanatikus. Az okok elsősorban személyes indíttatásúak: van itt néhány ember, aki számít nekem, van itt néhány hely, amit szeretek sűrűn meglátogatni. Ennyi. Itt vagyok, mert minden negatív körülménytől eltekintve jól érzem magam – egyelőre. Amíg elegem nem lesz újra. Elsősorban önmagammal szemben kötelességem hozzájárulni ahhoz, hogy ez a pillanat ne következzen be, ezért szavazok.

Vasárnap, tizenegyedik alkalommal.

PRESSBURGER Csaba

Egy kereszt Csurogon

Az érem tiltott oldaláról először vallanak a helybeliek -- Beszélgetés Tóth Lászlóval, a dokumentumfilm szerzőjével

Akikért nem szólt a harang

Szerettem volna, ha látják a résztvevők, hogy az egyszerű emberek között már vannak, akik vállalják a tényleges szembesítést Az 1944/45-ben Csurog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságát ért megtorlásokról, az elüldözöttek kollektív bűnössé nyilvánításáról, tragikus sorsukról több dokumentumfilm készült az utóbbi években. Tóth László publiciszta második 20 perces Egy kereszt Csurogon c. filmjét várhatóan hétfőn este mutatja be az Újvidéki Televízió Napjaink műsora. Először történt meg 60 év után, hogy néhány csurogi szerb elmondja; hogyan élte át a második világháborút és az utána követő éveket, és hogy mi is történt 1944 októberében a faluban.
-- Egy évig dolgoztunk ezen, a csurogi magyarok sorsáról szóló filmen. Korábban is érdekelt, mert gyerekkorombanén én is ott éltem rövidebb ideig -- mondta beszélgetésünk elején Tóth László. -- Szüleim ott laktak albérletben, és ott ért bennünket 1944 októbere. Lágerban is voltunk Járekon. Aztán mi visszatértünk a faluba, és ott voltunk egy ideig.
o Ha jól értem, Csurogra tértek vissza a gyűjtőtáborból?
-- Igen, de igaz, hogy rövid ideig maradtunk a faluban. Mi nem kaptunk olyan papírt, mint a többi csurogi, vagyis, hogy mehetnek bárhová, csak Csurogra nem. Azért, mert családunk 1943-ban jött Csurogra. De rokonainknak, akik a háborúban ott éltek, mindenük odaveszett, mert ők is "háborús kollektív bűnösök voltak", kaptak erről papírt is. A családunk valójában Újvidékről, a bombázás elől ment el Csurogra. Magam is láttam sok mindent 1944 októberétől 1945-ig. A főutcán laktunk, hallottuk a géppuskázást, éjszaka a kocsik zörgését, láttuk a vértócsákat az úton... A testvéreim is jól emlékeznek mindenre. Mindazt, amit nekem a kamerába elmondtak a túlélők, a hozzátartozók, a szemtanúk, az mind igaz.
o Mégis, 50-től is több évnek kellett elmúlnia, hogy erről beszélni merjenek az emberek...
-- Én sem, és a többi érintett sem mert beszélni a tragédiáról. Nagy volt a megfélemlítés. Még most, hat évtized után is tabutémaként viszonyul hozzá a társadalom egy része. A korabeli hatalom tiltotta, hogy erről beszéljenek. A családok meg, mint a megbélyegezettek, némaságba burkolóztak, csak késő éjszakánként suttogva mertek egymás között mártírjaikra emlékezni, és titokban mentek el a vesztőhelyekre, hogy leróják kegyeletüket.
Voltak, akik már a 90-es évek elején megszólaltak, könyveket jelentettek meg, és elkészültek az első dokumentumfilmek is. Jómagam nagy lemaradással -- mondjam így -- startoltam. Tudom, de úgy éreztem, mégis tennem kell valamit Burányi Nándor, meg a többiek után. Számomra az lett volna a fontos, ha szóra bírok néhány szerb szemtanút a csurogiak közül. Hogy ők mondják el, amit láttak, de csak azt!
o Sikerült megszólaltatni őket a kamera előtt?
-- Eleinte minden rendben ment, amikor egymás között, kamera nélkül beszélgettünk. Végül sokáig nem tudtam felhasználni a hallottakat, mert nem engedélyezték, nem adták a szerb csurogiak a nevüket. Egy személy például azt mondta: "Ha én kamerába mondanám mindazt a szörnyűséget, amit láttam 1944/45-ben, engem meglincselnének, felakasztanának". Másik esetem: a falu központjában volt egy ifjúsági ház, ott láttam egy gyönyörű fiatal lányt, akit 50 év után megtaláltam. Mindent elmondott, de csak nekem. A filmen nincs rajta. Látta a kivégzések egy részét. A legtöbbjüket fel sem ismerte. Tehát máshonnan is hozták Csurogra magyarokat, meg valószínűleg másokat is. Csak a fodrászt ismerte fel a faluból, aki először ondolálta ki a haját... Hasonló dolgokról sokat tudnék mesélni.
o Hogyan sikerült végül szóra bírni a most is a faluban élő néhány szemtanút?
-- Talán a lelkiismeret, az idő múlása késztetett néhányat a nyilvános vallomásra. Négy napon át százszámra végezték ki az embereket -- mondta Rado Milin a kamerába. Először történt meg, hogy ez Csurogon a szerbek közül kimondta valaki. Megrázó Toša Krajnov sírásó vallomása is. Láthatjuk Teleki Júliát, Aleksandar Kravićot, a vajdasági képviselőház alelnökét, dr. Dragoljub Živković professzort is. Véletlenül bukkantam rá Živko Davidovac történelemtanárra, aki azt mondta, hogy előrelépést jelentene, ha történelemórát lehetne tartani az iskolában arról is, ami 1944/45-ben történt, vagy nyilvános órát a sintérgödörnél... Szerinte meg kell bocsátanunk egymásnak. Azt is, amit a szerbek a magyaroktól, és azt is, amit a magyarok a szerbektől elszenvedtek. De nem szabad elfelejteni, mert a térségben élők jól tudják, mi történt 1941/42-ben és mi 1944/45-ben. Csakhogy itt mintha megállt volna a történelem. Még ma is sokan vannak, akik hajlamosak azt mondani "a magyarok 1956-ban jöttek Vajdaságba..."
o Milyen a visszhangja az emlékművek felállításának?
-- Tudjuk, hogy Csurogon, a sintérgödörnél ledöntötték, majd összetörték az 1944/45-ös áldozatok síremlékét. Az egyik legszomorúbb része a filmnek, amikor Légvári Sándor ismét összerakja a darabokat. Személyes véleményem szerint azokon a helyeken is legyen síremlék, ahol a megtorlások történtek. Nem lehet Csurogon az egykori dögtemetőt eltüntetni. Ezt tudja mindenki, a szerbek, a magyarok is. Miért kellene ezt elfelejteni? Hogy akkor el kell felejteni Jasenovácot, vagy a Tiszát Becsénél, a Dunát Újvidéknél? Mert, ha nincs az emlékmű, akkor már nem is történt meg a tragédia?
A sintérgödörnél legyen egy parkosított rész síremlékkel, hogy a hozzátartozók, az utókor arra is úgy emlékezzen, mint a razziára. Okulásul, hogy ne történjem meg hasonló. Hatvan év után igazi változást az jelentene, ha ez a derék történelemtanár, Davidovac úr tényleg kivezetné diákjait a dögtemetőbe, és történelemórát tartan a falu múltjáról. Az ilyen embereknek kell ezt kezdeményezniük, mint amilyen ő. A közös emlékművet is emeljék fel. De minthogy áll az 1942-es razzia emlékműve, így emlékhely figyelmeztessen az 1944/45-ös megtorlásra is. Ha Davidovac úr megtartaná ezt a nyilvános történelemórát, szerintem hazai viszonylatban megérdemelné a Nobel-díjat.

Mindent tudni akarunk!

Talán novembertől jogosan követeljük ezt, mert addigra elfogadják és hatályba lép az információk hozzáférhetőségéről szóló törvény

Novembertől vajon hozzáférhet-e az átlagos polgár minden olyan információhoz, amit őt érdekel?
Minden jel szerint novembertől kezdve az állami tisztviselők vagy az állami szerveknél dolgozók nem utasíthatják el a polgárokat vagy az újságírókkal azzal a kifogással, hogy sajnos nem tudnak információval szolgálni számukra, mert erre senki és semmi nem jogosítja fel őket. Minden polgár jogosult lesz majd arra, hogy a számára fontos kérdésekről tájékozódjon az állami szerveknél -- itt konkrétan a közérdekű kérdésekre kell gondolni --, ugyanis hamarosan a szerb kormány a köztársasági parlament elé terjeszti be elfogadásra az információk hozzáférhetőségéről szóló törvényt. A terv szerint a parlament október elején jóváhagyja a fent említett jogszabályt, és akkor novembertől már hatályba is léphet. Majd két évet kellett rá várni, hogy a jogszabály tervezeti formát öltsön, de most már úgy tűnik, minden akadály elhárult, úgyhogy némi türelmi időszak után végre-valahára megszületik a törvény.
Az új jogszabály a kormány beterjesztése alapján feljogosítja az információ után érdeklőket arra, hogy az általuk kért dokumentumról fénymásolatot kapjanak, vagy pedig arra jogosítja fel őket, hogy a kérdezett személytől posta, fax vagy elektronikus posta útján kapják meg a feltett kérdésre a választ. A korábbiak során azzal az indoklással odázták el e fontos törvénynek az elfogadását, hogy nem rendszerbeli fontos jogszabályról van szó, így ráérnek még ezzel foglalkozni. Most legújabban kiderült, hogy bizony több szempontból is szükséges e jogszabály mielőbbi életbeléptetése, hiszen ezzel biztosíthatják, hogy az állami szervek és az állami intézmények felett nagyobb fokú lesz a felügyelet, egyfajta ellenőrző gépezetnek is lehetne akár nevezni. A törvénybe foglalt megfogalmazás szerint a polgárokat és az újságírókat érintő és érdeklő kérdésnek, információnak azt a közérdekű információt nevezzük, amellyel az állami szervek rendelkeznek, vagy amelyről munkájuk során tudomást szereztek, vagy pedig olyan kérdések, amelyeket bizonyos dokumentumok tartalmaznak, amelynek az állami szervek dolgozói a birtokukban vannak. Legáltalánosabban fogalmazva, a szóban forgó kérdés felölel minden olyan témakört, amely iránt jogos érdeklődés merül fel. A polgárok és az újságírók az őket érdeklő információt kérhetik az állami szervektől, a tartományi szervektől, az önkormányzati szervektől, a közgazgatási szervektől, de olyan vállalatoktól is, amelyeket közérdekű feladatok végzésével bíztak meg, vagy pedig jogi személyektől, amelyeket részben vagy teljes mértékben állami szervek alapítottak vagy finanszíroznak. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy mi, újságírók minden fontos adatot beszerezhetünk a jövőben, csak oda kell telefonálnunk a kérdéses állami szerv képviselőjéhez, bejelenteni, hogy mit akarunk, és máris megkapjuk faxon, postán, elektromos postán vagy fénymásolat formájában a választ. Ez így talán túlságosan is szépnek tűnik. Egy kicsit szkeptikusak vagyunk, vajon a gyakorlatban miként fog ez megvalósulni.
Talán erre gondolt a törvényalkotó is, amikor különböző megkötéseket tett, ugyanis a jogszabály 13. szakaszában hosszasan taglalták, hogy milyen esetekben korlátozható az információ szolgáltatása. Abban az esetben utasíthatja el az állami szerv képviselője a feltett kérdésre a válaszadást, ha úgy ítéli meg, hogy azzal bárkinek is az életét, az egészségét vagy a biztonságát veszélyeztetné. Abban az esetben sem köteles információt adni, ha az információ kiszolgáltatásával megnehezítené bármilyen bűncselekmény feltárását vagy ellehetetleníteni a bűnüldözést, ezenkívül akkor is elutasítható a tájékoztatás megadása, ha azzal az ország honvédelmét, közbiztonságát veszélyeztetnék. Érdekes módon azt nem taglalják, hogy ki és milyen módon bírálja felül, hogy mikor merül fel a fent említett megkötések alkalmazása. A 13. szakaszban egy olyan korlátozás is szerepel, hogy amennyiben az állami szerv úgy méri fel, hogy az információt kérő személy visszaélne a beterjesztett kérdésre adott válasz alapján megtudott információkkal, akkor ezt minden további nélkül megtagadhatják. Ebben az esetben is felmerül a kérdés, hogy vajon ki hivatott arra, hogy felülbírálja, a tájékozódni kívánó polgár visszaél-e majd a rendelkezésére bocsátott adattal, vagy sem, hiszen ez olyan érzékeny kérdés, amit nagy alapossággal kellene részletezni. De ne legyünk akadékoskodóak, bízzunk abban, hogy az adatok hozzáférhetőségéről szóló törvénnyel az állam arra készül, hogy a széles nyilvánosság mindarról tudjon tájékozódni, ami csak érdekli. Magyarán, az állami és a közigazgatási munka közszemlére tételére törekszenek. Ez nekünk, újságíróknak minden bizonnyal megkönnyíti a munkánkat, bízunk benne, hogy a törvény elfogadását részben miattunk is sürgetik. Az mindenesetre dicséretes, hogy a törvény szövegébe belefoglalták azt is, hogy senki sem kerülhet kedvezményezett helyzetbe, azaz, egyenlő feltételek érvényesek minden újságíróra és tájékoztatási eszközre, tehát bárkinek megadják a kért információt, nem tesznek különbséget közöttük.

VARJÚ Márta

o A minap fejeződött be Újvidéken egy nemzetközi tanácskozás, mi a véleményed róla?
-- Már az is jelentős, hogy megtartották. De, sajnos, nem hozta meg azt, amit vártam. A filmdokumentációmhoz visszatérve vannak, akik elmondták azt, hogy milyen volt a magyarok bevonulása. Nem úgy zajlott, mint ahogyan hivatalosan a szerb történetírás lejegyezte. De kisebbségben vannak a derék, becsületes helybeli szerbek. Sok mindent a napi politika, a különböző (nacionalista) pártok irányítanak. A tanácskozáson is látszott, hogy egyes történészek még mindig a korábbi szemléletet próbálták magyarázni, valósnak elfogadtatni. Meglepett az is, hogy a túlélők vallomásait néhányan megkérdőjelezik. Kérdezem én, ha valaki rábukkanna egy ókori leletre ma, akkor hogyan kezelné? A túlélők, a szemtanúk vallomásai mindennél többet mondanak. Összehasonlítással viszont sok mindent megállapíthatunk. De ezt az igazi történészek, az igazi szakemberek jól tudják. Ha száz ember emlékezete megegyezik, akkor bizony a felfogással van baj. És még azt mondják, hogy nincs már nálunk tabutéma. Tudjuk, hogy kötetek jelentek meg az 1941/42-es eseményekről, minden évben meg is emlékezünk róluk. Míg az 1944/45-ös történésekről csak az utóbbi évtizedben kezdünk nyíltabban beszélni. A tanácskozás azt is megmutatta, hogy az 50-60 éves tévelygést, félremagyarázást, lemaradást nem lehet máról holnapra pótolni. Kezdetnek jó, de nagyon sokat kell még tenni. Leginkább azt, hogy legyen erőnk felkutatni, rögzíteni, összegyűjteni a szemtanúk vallomásait. Ezek a legértékesebbek dokumentumok. Másfelől doktori értekezés témája lehetne: hogyan (nem) kisérte a korabeli sajtó ezeket az eseményeket?
o A filmet felkínáltak a tanácskozás szervezőinek, a tartományi parlamentnek bemutatásra.-- Szerettem volna, ha látják a résztvevők, hogy az egyszerű emberek között már vannak olyanok, akik vállalják a tényleges szembenézést. Beszélnek az érem eddig tiltott oldaláról. Konkrét elutasító választ nem kaptam, de a filmet mégsem mutatták be. Az Újvidéki Televízió után Barban, a dokumentumfesztiválra is beneveztem vele. Végezetül köszönetet szeretnék mondani közvetlen munkatársaimnak: Ljiljana Rastovićnak, Póth Imrének, Hoffmann Artúrnak, Nikola Skerlićnek, Horváth Mihálynak, Vladimir Rašićnak.

STANYÓ TÓTH Gizella

Cserkésztoborzó

A horgosi 11. Nepomuki Szent János cserkészcsapat mozgalmas nyarat tud maga mögött

Ez nem csapatjáték, hanem csoportos, esti fogmosás

Naná, hogy nagy élmény volt az élményfürdő!

Éhesek a kiscserkészek

A vitézek vetélkedése

Homokvárépítés

Aki még nem hallott a Három Sastoll-próbáról, azt hihetné, hogy a cserkészélet csupa móka, kacagás. Aki meg azt hiszi, hogy egy cserkésztáborban merev fegyelem uralkodik és könyörtelen kiképzés folyik, szintúgy tévedésben van.

A horgosi cserkésztábor mozgalmas nyaráról elhangzott élménybeszámoló és a látványos képek azonban segítenek egy kicsit eligazodni a cserkészvilágban.

Először is kistábort tartottak a csapat legfiatalabb tagjai számára.

– A Horgosi Csárda melletti Fülöp-tanyán táboroztunk, a helybeli gyerekek mellett zentai cserkészeket is vendégül láttunk. Lepár Györgyi volt a táborvezetőnk. Huszonhét gyerek és hat felügyelő töltött el egy feledhetetlen hetet a tanyán. Minden program keretmesére épült, minden nap egy-egy magyar népmesét dolgoztunk fel, például az Árgyílus királyfit, a Napnyugati király leányát. A mesék egyes elemei voltak a napi programba beépítve. Hogyan? Például úgy, hogy számháborúval eljátszottuk a mese csatajelentét, vagy a vitézek vetélkedését ügyességi játékokkal helyettesítettük. A fürdéstől a homokvárépítésen át a népi gyermekjátékokig sok minden belefért a programokba – mesélte Herédi Károly, a kiscserkészek őrsvezetője. Lepár Lívia, Bosnyák Csorba Márta, Király Tamara, Fujkin Nóra és Lepár Edit, valamint a zentai vendégek őrsvezetője, Kiss Mária gondoskodott arról, hogy minden zökkenőmentesen legyen, és a gyerekek a napi munkafeladatok mellett is jól érezzék magukat.

Sokat segítettek mindebben a tanya tulajdonosai és a szülők is.

A másik tábort a Balatonlelle melletti Rádpusztán tartották meg a horgosi cserkészek. Mivel az idén ünnepelték a cserkészcsapat 10. jubileumát, úgy gondolták, hogy a kerek évfordulóhoz egy különleges kirándulás illik.

– Csapattábor volt ez, kifejezetten a horgosi cserkészkorosztály (az ötödik osztályosoktól felfelé) számára. Hogyan sikerült megszervezni? Segítséggel. Szöllősi Ferenc balatonboglári plébános, a helyi cserkészcsapat vezetője és helyettese, Pauer Sándor Pasi segített. Szegedig átvittek bennünket a szülők, onnan pedig a magyar igazolvánnyal már nem volt drága az utazás. Így tudtunk személyenként 40 euróból kijönni, utazással és étkezéssel együtt, ebbe még a fagyi is belefért – mondta Vass Zoltán csapatparancsnok.

A rádpusztai tábor kerettörténete a Koppány aga testamentuma volt, tehát a tábor ideje alatt a török hódoltság alatti Magyarország történelmét dolgozták fel a táborlakók. Krekuska Róbert elmondta, hogy minden napra jutott a keretmeséhez illő feladat, feldolgozás, jelenet kidolgozása. A cserkészek úgynevezett nomád táborban éltek ez idő alatt, mert táborhelyükön mindössze két pad állt a rendelkezésükre – a többit maguk vitték, illetve építették.

– Az idősebb korosztálynak volt lehetősége a próbatételre is. A Három Sastoll-próba abból áll, hogy 24 órán át nem eszünk, 24 órán át nem beszélünk, és 24 órán át egyedül tartózkodunk az erdőben, sátor nélkül – mesélte Tóth Balázs, aki maga is kiállta a próbát.

Vele együtt Detki Dániel és Krekuska Róbert is megfelelt a próbatételen.

– Voltunk élményfürdőben, és túráztunk Balatonlellén, megismertük a környék nevezetességeit – fűzte hozzá Herédi Tivadar az élménybeszámolóhoz.

A nyári táborokban persze mégis a szórakozásé, kikapcsolódásé volt a fő szerep. De nem maradt el a munka sem, hiszen a horgosi cserkészek közül négyen is részt vettek vezetőképző táborban. Tóth Balázs és Krekuska Róbert Budapesten, Herédi Károly és Detki Dániel pedig Szlovákiában.

Most pedig, a nyári élmények feldolgozása után, toborzóra készülnek a horgosi cserkészek. Mint Vass Zoltán elmondta, azt szeretnék, ha a létszám megnövekedésével minden őrs önállóan dolgozhatna.

A 2004/2005. évre készült eseménynaptár szerint készülnek majd a nemzeti és vallási ünnepekre, részt vesznek lelkigyakorlatos napokon, vezetőségi táborban, téli túrán, emellett cserkészbált, tájékozódási versenyt, valamint sok más, érdekes, értékes programot is szerveznek.

Akinek felkeltettük az érdeklődését, ne feledje: kezdődik a tagtoborzó!

MISKOLCI Magdolna

Az egyszerűtől a tökéletesig

Mi történik, ha megfelelő/jó időben találkozik az ötlet a megvalósítójával?

A napenergiával táplált ház

Csak ötlet kell hozzá Újvidékről Temerin irányában haladva ha a kíváncsiskodó a vasúti átjáró előtt letér jobbra, és egy kilométernyit autózik az aszfaltúton, nem mindennapi látvány tárul a szeme elé. Jókora, körülkerített, csupafű porta közepén mintha domboldalba ágyazódna egy fehérre meszelt, kétszintes ház. Mondhatni: esztétikai tökély. A tulajdonosa Aleksandar Nikolić villamosmérnök. Maga tervezte, és maga is építette fel. Az irodában tilos a dohányzás, és tilos cigarettával belépni! -- olvasható Aleksandar Nikolić villamosmérnök irodájának ajtaján, az Elektrovojvodina épületének második emeletén, Újvidéken, ahol fogadott, hogy önfűtő házáról beszéljen. Az utamba eső ajtók közül másikon nem láttam hasonló föliratot. Az átlagtól mindenképpen el kell térnie egy olyan embernek, aki merészelte a járatlan utat választani, amikor olyan nagy dologról kellett dönteni, mint amilyen a házépítés.
* Honnan az ötlet?
-- Kísérlet volt ez, amibe merészen belevágtam. Meg kellett oldanom a lakáskérdésemet, és tisztában voltam vele, hogy az energiahordozók ára csakis emelkedhet, ezért elsődleges szempont volt számomra, hogy minél kevesebbre legyen szükség. Egyszerű: vagy ezt kell csökkenteni, vagy a lakóteret, más lehetőség nincs. És akkor egy szobában köt ki a család télre. Vagy beköltözik a városba, lakásba. Ezt én végképp nem akartam -- válaszol Nikolić mérnök, majd elmondja, hogy éppen a megfelelő időben ismerkedett meg az újvidéki Veljko Milković föltaláló elképzelésével az önfűtő házról.
-- Az ötlet egyáltalán nem újkeletű. Az idők során csak a megvalósítás módja fejlődött. A hajdani veremlakások, földborítású házak megmozgatják az ember fantáziáját. Manapság nem sok ilyen ház van a világon: Amerikában néhány, meg Franciaországban. A tervezés időszakában szorosan együttműködtünk Milkovićtyal. Tudományos dolgozatot is megjelentettünk róla annak idején, egyet Milánóban és egyet Japánban. Veljko egy egy helyiségből álló veremlakásból indult ki, s a számítások azt igazolták, hogy lehetséges olyan lakható házat építeni, amit nem kell fűteni. Ez természetesen lehetetlen egy több helyiségből álló, komfortos ház esetében, de 70 százalékos megtakarítással már meg lehet valósítani, s ez nagyon jó arány, mert, mint tudjuk, semmiféle gépezet, ami hőenergiára működik, nem képes 80 százaléknál nagyobb kihasználtságot elérni. A napkollektor kihasználtsága például mindössze 30 százalékos.
A tervezés mintegy öt évig tartott. Egyetlen részletkérdésben sem döntött anélkül, hogy meg ne hallgatta volna legalább négy-öt ember véleményét, szakemberekét, építkezőkét, s így kiszűrhette az általuk elkövetett hibákat. Elegendő idő állt a rendelkezésére ahhoz, hogy a legapróbb részletekkel is törődjön. Villamosmérnökként ez nem okozott neki különösebb gondot, a fizikában minden kiszámítható. A vasbeton konstrukció nem tégla, hogy vájni, fúrni lehessen. Ötven évre előre kellett gondolkodni, hogy mindenféle vezeték a helyére kerüljön. Érdekességként említette, hogy például annak idején betervezte a mosogatógép helyét, amikor errefelé az még eléggé ismeretlen dolog volt, s most, amikor végre meg tudta venni, milliméterre pontosan pászolt a helyére.
-- Kilencvenben kezdtem építeni, egyedül. Az épületet teljes mértékben a hőviszonyok szempontjainak alárendelve, majdhogynem berendezésként kezelve. Ennek függvényében alakult ki a ház formája, beosztása, a helyiségek mélysége, a falak vastagsága, és így alakult ki végül is a klasszikus lakóház. És nem került többe, mint amennyibe egy hagyományos lakóház felépítése kerül. Sőt, állíthatom, hogy mintegy tíz százalékkal talán kevesebbe is. Sok fölösleges kiadást el lehet kerülni, ha az ember pontosan utána számol, mire van feltétlenül szükség, mennyi és milyen szigetelés kell, ami viszont elkerülhetetlen, az legyen kiváló minőségű.
* Mit tud elmondani a ház fűtéséről?
-- Nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett fűtésről, inkább fűtéskiegészítésről. A napenergiával való fűtés ezúttal egyszerűen azt jelenti, hogy a napfény behatol az ablakon keresztül. Nevetségesnek tűnhet, de így van. A lehető legolcsóbb megoldás. Télen a napsugarak vízszintesebben esnek, és az ablakon keresztül behatolnak a helyiségekbe. Nyáron merőlegesebben esnek, s a tetőterasznak köszönhetően nem érik az ablaküveget. Nevetségesnek is tűnhet, annyira egyszerű.
Mit is jelent tehát pontosan az, hogy önfűtő ház? Ennyi: az épület néhány lépcsőfoknyira a talajba van süllyesztve, lapos tetejű, az oldalát, a tetejét és a hátsó részét föld borítja. Ennek köszönhetően télen a belső hőmérséklet sohasem süllyed +5 fok alá, úgyhogy a legrosszabb esetben is mintegy 15 fokot kell hozzámelegíteni. Ez, ha jó a szigetelés, nem nagy dolog. Főleg, ha figyelembe vesszük a napenergia összegyűjtésének roppant egyszerű módját. A napsugarakat télen egyrészt az ablakok fölött 45 fokos szögben beállított alumíniumfólia vetíti be az ablakon keresztül, másrészt a szintén fóliával bevont ablaktáblák, melyek éjjelre fölcsukhatók. Nyáron viszont a merőlegesebben eső sugarakat a balkontető fölfogja, úgyhogy az ablakot egy pillanatra sem éri a nap. A földborítás pedig nem melegszik át, megőrzi a belső tér hűvösét, a hőmérséklet sohasem emelkedik 25 fok fölé.
* Van-e valami, amivel nincs megelégedve?
-- Természetesen. De ezek mind kompromisszum kérdése. Nem létezik olyan dolog, aminek ne lenne hátránya. Ha drága az autó, drága a fönntartása is. Ez a ház olyan, mint egy luxuskivitelű Mercedes. A fönntartása, a rendben tartása sokat kíván, de inkább munkában, mint pénzben. Egy lakásban élő ember el sem tudja képzelni, mennyi munka van a ház körül: locsolás, kaszálás, mindaz, amit egy kert megkíván. Magával a házzal nincs sok gond, úgy is van tervezve, hogy ne legyen. De követelmény a nagy udvar. A nagy udvar egyenlő a nagy zöld felülettel, tehát a sok öntözéssel és kaszálással. Évente hat-hét kaszálásra is szükség van. Ehhez drága gép kell, ha valaki géppel akar kaszálni. Nekem nincs. Én megtanultam kaszálni.
* Elégedett?
-- Teljes mértékben. Ez pontosan az, amit akartam. A fűtésen 70 százalékos a megtakarításom egy hagyományos házhoz viszonyítva, ha pedig figyelembe veszem azt is, hogy nyáron nincs szükségem klímaberendezések működtetésére, akkor bejön a 30 százalék is, úgyhogy 100 százalékosnak tekinthetem a megtakarítást. Egyébként a hűtés még banálisabb dolog, mint a fűtés, mert a fűtés mégcsak megkíván némi szigetelést, az esős és a napos időszakok megfelelő arányát, egyebet. A hűtésnél az egyetlen fontos dolog, hogy a nap egyetlen pillantra se süssön be az ablakon. Egyébként büszke vagyok arra, hogy egyetlen ember segítségével magam építettem föl az egészet. Ide a kútfúrón kívül más mester nem tett be a lábát.
S a végén a közönséges halandó a tulajdonossal együtt megállapíthatja: Tényleg nem nagy dolog. Csak ötlet kell hozzá, meg némi számolás.

FAJTNER MARTONOSI Lídia

Ezer év hagyatéka

Lajkó Orsolya régész
Gergely
József

A templom harangtornyának alapjai

Oroszlámos környékén már több mint száz évvel ezelőtt is igen értékes, a honfoglalás utáni évszázadokból származó gazdag tárgyi emlékeket rejtő sírok, temetőrészletek kerültek elő. Alapos és részletekre kiterjedő ásatások azonban azóta sem voltak. Néhány éve a szabadkai Községközi Műemlékvédő Intézet komolynak számító feltárási munkálatokba kezdett az Oroszlámos szomszédságában lévő Majdánon, a templomdombként is emlegetett természetes magaslaton. A régészek tavaly és idén tavasszal már egy nagyobb, román stílusban épült templom és arra később ráépült kisebb templom alapjait találták meg, valamint II. Béla király korabeli pénzérme is előkerült.

A Vajdasági Magyar Ünnepi Játékok keretében Oroszlámoson, a hittanteremben alkalmi fotókiállítás nyílt a környéken talált múlt század elején tárgyi emlékekből. Ez alkalommal Lajkó Orsolya, a szegedi Móra Ferenc Múzeum régésze foglalta össze a leletekhez kapcsolódó eddigi ismereteinket. A témának az ad aktualitást, hogy a napokban a Községközi Műemlékvédő Intézet munkatársai tovább folytatják a Majdánban megkezdett ígéretes feltárási munkálatokat.

– Még sohasem jártam Oroszlámoson, de mégis úgy érzem, hazaérkeztem, ismerősek az illatok, a színek és a fények, és talán még egy kicsit az emberek is. Valami hasonlóan jó érzés hatotta át honfoglaló őseinket, mikor hosszas vándorlás után e vidéket hazájuknak választva letelepedtek. Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy a Tisza, Maros és az Aranka folyók által határolt területet honfoglaló eleink azonnal megszállták. A bíborban született VII. Konstantin bizánci császár a magyarok szállásterületének, Turkiának nevezte a Temes, a Maros, a Körös és a Tisza vidékét a X. század derekán.

Az ezredforduló táján a vidék Ajtony nagyúr uradalmi területéhez tartozott, és Csanád vezér győztes hadjárata után az Aranka-háromszög Csanád megye része lett. A vidék korai magyar betelepüléséről a korabeli köznépi temetők hálózata tanúskodik. Példaként említhetők Majdán, Rábé, Csóka, Törökkanizsa és Oroszlámos települések köznépi temetői. Ezek a honfoglalás kori temetők azért jelentősek a kutatás számára, mert a vidékről kevés okleveles anyagot ismerünk. A honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka döntő többségében sírleletekből származik. A honfoglalók temetkezési szokásainak legalapvetőbb eleme, hogy a túlvilági életet mintegy az evilági élet szerves folytatásaként képzelték el. Ebből következően a halottat felékszerezve, díszruhában temették el, és mintegy útravalóul mindig melléjük helyezték a számukra fontos és kedves tárgyakat, melyekre hitük szerint a másvilági életben is szükségük lehet.

X. századi több száz síros temetőt sejtetnek az oroszlámosi vasútállomási lelőhelyről 1879 és 1909 között alkalmanként előkerülő régi sírok is. Az 1879. évi tavaszi nagy árvíz után már júniusban megindult Szeged városának újjáépítése. A nagyszabású munkálatok által kiváltott kereslet kielégítésére még ugyanebben az évben téglaégetőket állítottak Oroszlámoson. Az első honfoglalás kori sírokra ekkor bukkantak. A további földmunkák alkalmával 1898-ban, 1900-ban, 1901-ben és 1903-ban újabb temetkezéseket semmisítettek meg, ez utóbbi alkalommal Reisner János, a szegedi Móra Ferenc Múzeum akkori igazgatója három sírt fel is tárt.

Újabb földmunkákra és sírbolygatásra 1906-ban és 1907-ben került sor. A temető bolygatásának utolsó adata 1909-ből való. A tárgyak zöme szórványleletként értékelhető. Az 1903. évi leletmentést kivéve a leletek dokumentálás nélkül, nem hiteles régészeti feltárás alkalmával kerültek elő. Ráadásul a leletek későbbi sorsa is igen hányattatott volt. A Móra Ferenc Múzeum régiségtári naplójának bejegyzése szerint a tárgyak egy jelentős része mára földmunkák során már megsemmisülhetett, illetve az ott dolgozó munkások kezén elkallódtak. Valójában az előkerült tárgyaknak csak egy töredéke került be a múzeum régészeti gyűjteményébe, sajnos azok egy része mára már elveszett.

Az oroszlámosi temetőben a földközösség gazdagabb tagjai, az úgynevezett középréteg is temetkezett, amit a rozettás lószerszámokkal, illetve a csüngős veretes ruhával eltemetett nők sírjai jellemeztek. Talán hozzájuk tartozhattak a lovas sírokban fegyvereik társaságában nyugvó férfiak. A kiállítás fotóin bemutatott honfoglalás kori sírleletek többsége a X. századra keltezhető, annak is az első feléből való ruhaékítmény, rombusz alakú és csüngős ingnyakveret, gömbsorcsüngős fülbevaló, kiszélesedő végű lemezkarperec, díszes lószerszámveret, zabla és kengyel. A leletegyüttes eredeti valójában az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban tekinthető meg.

A bemutatott leletek lényegében nem térnek el a Kárpát-medence más területeiről megismert honfoglaló hagyatéktól, nem különböznek a korabeli köznépi temetők síranyagától. Azt gondolom, az itt élő emberek számára ezek a tárgyak mégis fényesebbek és aranyosabban, csillogóbbak és minden bizonnyal különlegesebbek is, mint a többi hasonló korú kárpát-medencei leletegyüttes. Jelentőségüket a hely adja. A ma itt élők teszik egyedivé e tárgyegyüttest, és töltik meg különleges tartalommal. Úgy tekintsenek tehát ezekre a leletekre, mint őseink tárgyakban megnyilvánuló szellemiségére – mondta Lajkó Oroslya régész.

ger

"RÉV"-be jutottak

A szenvedélybeteg nagyon határozza el magát arra, hogy segítséget kérjen -- Fontos a lelki közelség

Molnár Ferenc: Együtt indulunk a gyógyulás felé
Az alkoholizmus és a kábítószer-élvezés szenvedélybetegség. Az alkohol, a drog családokat tesz tönkre, öngyilkosságra kényszerít, halálba kerget. Hogy a leszokás milyen testi-lelki kínokkal jár, csak azok tudják, akik a gyógyulás útjára tértek. Molnár Ferenc a minap a nemzetközi drogellenes tanácskozáson beszélt az európai modell alkalmazásáról a magyarországi RÉV szenvedélybeteg-segítő szolgálat hálózatról. Bevezetésül megmagyarázta, hogy a RÉV szó fantázianév, egész egyszerűen azt a helyet jelenti, ahol a háborgó tengerről érkező hajó menedéket talál...
A magyarországi RÉV-hálózat minden intézménye alacson küszöbű pszichoszociális tanácsadónak nevezi magát, ahol alkohol, drog, gyógyszerfüggő, játékszenvedély-betegek és hozzátartozóik szakellátása folyik. Az állami ellátó rendszerből hiányzik az ilyen jellegű szolgáltatás, ezért nem véletlen, hogy ezt a hiánypótló tevékenységet a Caritas vállalta magára. Molnár Ferenc, a kecskeméti intézmény tapasztalatairól szólt.

AZ AJTÓ MINDENKI ELŐTT NYITVA ÁLL

Minden RÉV akkor nyitja meg kapuit, amikor van egy adminisztrátora, aki nyolc órán át ül a fogadószobában, illetve a telefon mellett. Amikor meghirdettük, hogy ekkor és ekkor nyitva tartunk, ezen és ezen a telefonszámon elérhetőek vagyunk, attól kezdve ennek a biztosítása legfőbb kötelességünk. Tudniillik a szenvedélybeteg nagyon nehezen határozza el magát arra, hogy segítséget kérjen. Évekig szenved, amíg a segítőszolgálat számát tárcsázza vagy elmegy a megadott címre. Nagyon fontos az első találkozás. A szenvedélybeteg súlyos terheket cipel. Betegsége mögött szinte mindig a helyzet megoldatlansága és konfliktus húzódik meg. Az adminisztátornak úgy kell megszólalnia, hogy besegítsen abba az első lépésbe, amellyel a rászoruló átlépi az intézmény küszöbét.
A RÉV főállásban levő munkatársai segítő szakemberek: nem pszichológusok, nem pszichiáterek, nem orvosok, hanem a segítőszakma képviselői. Szociális gondozók, mentálhigiéniás szakemberek, szociálpedagogógusok vagy adiktológiai konzultánsok. Azért képezik ők az intézményünk gerincét, mert a szenvedélybetegek nagy része a szó klinikai értelmében nem beteg. Olyan egészséges emberekről van szó, akiknek személyiségük nagy része ép és működik. Viszont van egy kis szelet, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ez a szenvedélybetegség. Az intézmény tanácsadójának fő munkája, hogy kliensét abban segítse, hogy a környező erők forrásainak segítségével a személyisége ép részeinek bevonásával maga találjon kiutat.

CSOPORTMUNKA

Az intézményben klinikai pszichológus is dolgozik, de nem főállásban, hanem csak akkor, amikor szükség van rá. Amikor például kiderül, hogy a kliens olyan súlyos lelki zavarokkal küzd, amelyek túlhaladják a tanácsadó hatáskörét. Ennek egy változata, amikor családterapeutára bízzuk az esetet. Gyakran megtörténik, hogy a gyógyulás folyamatába bevonjuk a családtagokat is. Tehát a pszichiáter akkor lép színre, amikor nemcsak lelki vagy személyiségzavar rejlik a drogfogyasztás mögött. Megesik, hogy annyira bonyolult esettel találkozunk, hogy nem látjuk azonnal merre tovább. Ilyenkor esetkonferenciát tartunk, és közösen keressük a megoldást. Nagyon fontos a multidiszciplináris csoportmunka ilyenkor. Valamennyien tudjuk, hogy a szenvedélybetegség olyan komplex valóság, amelyet csak akkor tudunk kezelni, ha komolyan vesszük azt, hogy az ember egység, bio-, pszicho-, szociális és spirituális valóság. Az utóbbi miatt dolgozik a RÉV-ben lelkipásztor is.

EGYMÁSTÓL ERŐT MERÍTENI

Az eddigi tapasztalataink bizonyítják, hogy önsegítő csoportok nélkül aligha tudnánk hatékonyan segíteni. A gyógyult, rehabilitált személy más, mint a többség. Ezek az emberek saját körükben érzik legjobban magukat, egymástól tudnak erőt meríteni az absztinencia megtartására. Ezekben a csoportokban az absztinencia toronymagasan felülmúlja azokét, akik nem kapcsolódtak be csoportmunkába. A sikerek miatt igyekszünk önsegítő csoportokat működtetni, gyógyult alkoholisták esetében is. A csoportmunkát illetően, fontosnak tartjuk és szívügyünk is a hozzátartozók csoportjainak kialakítása. Ezeket az önsegítő csoportokat még véletlenül sem kell izolált szigeteknek elképzelni, valamennyien bekapcsolódnak a nagy, országos önsegítő tevékenységbe. Egyik ilyen mozgalom a katolikus alkoholista mentőszolgálat, a RÉV-nek velük van legszorosabb kapcsolatuk. Tevékenységeink során nem üldögélünk folyton az intézményben, kapcsolatban vagyunk más rehabilitációs intézményekkel, terepre járunk. Ha kell, felkaroljuk az utcán szembejövő rászorulót is. Sokan megkérdezik, kik kopogtathatnak be hozzánk? Egyházi intézmény vagyunk, de az nem jelenti azt, hogy kizárólag vallásos embereket látunk el. Nem kell semmilyen egyházi elkötelezettésg ahhoz, hogy valaki bekerüljön hozzánk. Alacsony küszöbű tanácsadónkat jogilag könnyű átlépni. Nem kell nevet mondani, nem kell aláírást adni, nem kell űrlapot kitölteni.

MEGBÉLYEGZÉS

A mai társadalomban a szenvedélybetegséghez nehezen felvállalható érzések és megbélyegzések járulnak. Tegyük fel, hogy van egy kollégánk, akinek súlyos alkoholproblémái vannak. Hogyan áll ilyen esethez a kollektíva?
Általában a kisfőnök megpróbálja szőnyeg alá söpörni a gondokat, a kollégák elvégzik az illuminált munkáját is. Tehát a szóban forgó személy tud élni, tud dolgozni, pénzt keresni, mint alkoholbeteg. Megtörténhet azonban, hogy egyszer azt mondja, elég volt, elmegyek segítséget kérni, meg szeretnék gyógyulni. Elmegy elvonókúrára, visszajön gyógyultan, absztinensen, tettrekészen, és mi vár rá? Elbocsátás, mert alkoholbetegre nincs szükségük. Meggyógyult, de megbélyegezték. És ez csak a legegyszerűbb példa. Tiltott kábítószereknél ez még súlyosabb következményekkel jár. Ezért fontos számukra a névtelenség biztosítása.

BÓKA Lídia

Jön az Ördög Újvidékre!

Milyen képben jelenik meg az Ördög?
Dávid Csilla

A sátán egy üzenete

Hatalmas port kavart föl a múlt hét derekán egy levél, amelyben névtelen feladója arról értesítette a kamenicai gyermekfalut, hogy hamarosan elrabolják és feláldozzák az ördögnek az intézet valamelyik védencét. A levél szerzője nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy a tizenkét éves gyermeket valamelyik újvidéki általános iskolából fogják elrabolni, de abban biztos, hogy ez harminc napon belül megtörténik. Azóta a telepi Nikola Tesla Általános Iskola igazgatójához címezve is érkezett egy azonos tartalmú levél, az újvidéki iskolákban fokozott biztonsági intézkedéseket vezettek be. Az iskolaudvar kapuit szünetekben bezárják, a gyermekekért egyre gyakrabban jönnek el szüleik. A borítékokat természetesen átadták a rendőrségnek, akik a szövegből megállapították, hogy a figyelmeztető levél nem gyermekagy szüleménye. Azt, hogy ízléstelen viccről van szó, vagy a sátánimádók komoly veszélyt jelentenek az újvidéki gyerekekre nézve (is), a nyomozók feladata megállapítani. A rendőrség egyébként megnyugtatta a polgárokat, hogy a belügyi titkárság, valamint a belügyminisztérium keretében működő többi szolgálat dolgozói felügyeletük alatt tartják a helyzetet, és hogy „pánikra nincs ok”.

Branislava Balaban, a gyermekfalu igazgatója lapunknak elmondta, hogy a kérdéses levelet szeptember 7-én, délelőtt 11 órakor a többi postával együtt kapták. Nem egész fél órával később a levél már a rendőrségen volt, és kapcsolatba léptek a belgrádi szakminisztériummal, valamint a Tartományi Népjóléti Titkársággal is. A köztársasági minisztérium komolyan vette a figyelmeztetést, és részletes utasításokat adott, miként kell eljárni az adott esetben. Az igazgatónőt különösen megrendítette az a kifejezés, hogy egy kislányt „fel fognak áldozni”, a figyelmeztetést ő is különösen komolyan vette. Nem akartak nagy riadalmat kelteni a faluban, ezért igyekeztek óvatosan ismertetni a helyzetet a gyerekekkel és a faluban dolgozó személyzettel is. A rendőrségi nyomozás érdekében nem tették közzé, és a dolgozók előtt sem ismertették a levélben leírt személy- és intézményneveket. A 147 bentlakó gyereket korosztály szerint három csoportba osztották, külön-külön adták tudtukra, mi történt, felhívták figyelmüket a lehetséges veszélyre. Szerencsés körülménynek számít, hogy az összes gyermek a falutól alig száz méterre lévő iskolába jár, így nincsenek akkora veszélyben, mintha távolabbra kellene utazniuk. Szintén a biztonságot javítja az a 13 fiatalember jelenléte is, akik civil katonai szolgálatukat töltik a faluban, közülük négyen éjjeli váltásban dolgoznak. Aggasztó viszont az, hogy a falu a viszonylag kivilágítatlan kamenicai parkban van, és hogy még kerítést sem építettek köré. Branislava Balaban elmondta azt is, hogy a gyerekek kissé szoronganak, de pánikról szó sincs. Az igazgatónő személyes véleménye az, hogy a levéllel konkrét egyének akartak borsot törni mások orra alá, és hogy céljuk elérése érdekében egy igen komoly dolgot használtak fel. Ha tudjuk, hogy a világ retteg a sátánimádó szektáktól, és ha tudjuk azt, hogy hazánkban nincsenek vonatkozó törvények, akkor egy ilyen levél igen veszélyes fegyverré válhat. Mindenesetre jobb a bajt megelőzni, mint gyógyítani, ezért mindenképp fel kell hívni a közvélemény figyelmét a sátánimádó szekták jelentette veszélyre.

Városunkban mostanáig talán ez a legkomolyabb eset, amely az ördögimádók jelenlétére figyelmeztet. A sátánimádás régóta létezik, nem a sötét középkor terméke, és nem is múlt el azzal. A huszadik században szinte reneszánszát élte, noha a legtöbben leginkább mulandó divatot láttak benne. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a világi sajtó hasábjain gyakori téma volt a sátánizmus, mára azonban alig esik róla szó, eltekintve egy-egy rituális gyilkosságtól. Az ördögimádás azonban ma is jelen van a társadalomban, leginkább a tinédzser korosztály tekinthető veszélyeztetettnek. Ők azok, akik leggyakrabban küzdenek személyiségproblémákkal, és ezek a problémák kiszolgáltatottá teszik őket. A sátánizmushoz és egyéb szélsőségekhez való vonzódás legtöbbször az értékrendek torzulásával és a családok szétesésével magyarázható.

Egyes amerikai szociológusok szerint a sátánizmus nemcsak az, aminek a legtöbben hiszik, leggyakrabban nemcsak zárt, kultikus közösségekről van szó,
akik ördögi extázisban őrjöngve hoznak áldozatokat. A sátánisták nemcsak azok, akik nyíltan Isten ellenségének tekintik magukat és a Sátánt vallják uruknak, hanem mindazok, akik az ember ösztönlény voltát hirdetik. A serdülőket éppen az vonzza az ördöghöz leginkább, hogy mindent megígér, amire csak igényük van, vagy kedvük támad, a vágyak kielégítésében viszont nem támaszt semmiféle korlátokat.

A sátánimádók többsége nem tartozik hivatalos szektákhoz vagy csoportokhoz, szertartásaikat a legkülönbözőbb helyeken végzik. Általában vidéki házakban, tanyákon, elhagyott temetőkben, padlásokon, bérházak pincéiben, olykor a szabadban is, de mindig lakott területtől, a beavatatlanoktól távol gyűlnek össze. A fekete mise előtt és alatt különféle bűncselekményeket követnek el. A temetőgyalázások során koponyákhoz és csontokhoz jutnak, a szertartásokon gyermekeket erőszakolnak meg, áldozatokat (leginkább macskákat) mutatnak be stb. Meggyőződésük, hogy haláluk után kedvező elbánásban részesülnek majd a pokolban.

Újvidéken történtek már temető-és sírgyalázások, de ezeket sohasem hozták egyértelműen összeköttetésbe a sátánimádással. A levelekben többek között az is elolvasható, hogy az áldozati szertartást a sátánimádás nagymestere fogja vezetni. Egyes helyi tájékoztatási szervek máris tudni vélik, hogy eme nagymester Magyarországról jön majd Újvidékre, és ez ismét csak az eset politikai színezetére enged utalni. Ugyanakkor olyan rémhírek is felröppentek, hogy máris több gyermeket elraboltak a városban. Mindezzel kapcsolatban rendőrségi jelentést nem adtak ki, a hivatalos álláspont egyelőre az, hogy pánikra nincs semmi ok.

SZELI Balázs

Kevés földön – sokat dolgoznak

A friss házasok már nem költöznek el Szentmihályról – Az elődök települése (a ma már nem létező), Szent Dömötör 550 éves, a jubileum megünneplését a jövő hétvégi búcsúra tervezik

Mavrák Julianna gazdag falutörténeti anyagot gyűjtött össze
Kecskés István

Bálint János: A fiatalokat sikerül itthon tartani
Kecskés István

A szentmihályi templom tornya a legutóbbi felújítás után lett 23 méter magas
Kecskés István

Tornaterem híján a gyerekek az iskola előcsarnokában tornáznak
Kecskés István

A település hivatalos neve (egyelőre) Mihajlovo

A szokásosnál ünnepélyesebb lesz a jövő hétvégi szentmihályi búcsú. Ugyanis az elődök települése (a ma már nem létező), Szent Dömötör 550 éves. A jeles jubileum alkalmából gazdag műsorral várják a vendéget. Az ünneplés pénteken kezdődik halászléfőző versennyel. Este nyolc órai kezdettel pedig a helybeli József Attila Művelődési Házban művelődési műsort mutatnak be a zalaszentmihályi, szeged-szentmihályi és a szentmihályi műkedvelők. Szombaton délután még egy kulturális műsor lesz, amelyen a házigazdák amatőrjei lépnek közönség elé. A műsor keretében (melyet szintén a művelődési házban fognak megtartani) a mindhárom település, Zalaszentmihály, Szeged-Szentmihály és Szentmihály polgármestere aláírja az együttműködési szerződését. A hétvégen két szentmise is lesz, szombaton és vasárnap 10 órai kezdettel. A helybeli templomban énekelni fog a faluból elszármazott Mavrák Béla világhírű tenorunk is, aki erre az alkalomra Németországból fog hazajönni.

Az ünnepre közel száz hivatalos vendéget várnak, de minden bizonnyal ennek a többszöröse jön majd el ebbe a Nagybecskerektől 12 km-re fekvő, alig valamivel több mint ezer lakosú településre, amely sok szempontból Közép-Bánság egyik legéleterősebb magyartöbbségű falva, annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évtized alatt itt is csökkent a lakosok száma. A legújabb adatok szerint a 430 házban 1004-an élnek (160-al kevesebben, mint az 1991-ben). Két-három család kivételével zömében magyarok élnek a faluban. A statisztika azt is kimutatta, hogy érdekes módon az itt élő magyarság számbelileg ugyan csökkent, de az összlakosság arányában korábbi 92-ről 94 százalékra emelkedett. A katonai behívók és a mozgósítás következtében a 90-es évek elejétől az elvándorlás (főleg Magyarország irányában) itt is észlelhető volt. Akik pedig elmentek, azok közül senki sem jött vissza. Az utóbbi három-négy évben ez a folyamat szinte teljesen leállt – a fiatalok zöme már szülőfalujában marad. Csak házasságkötés miatt költöznek el, de ugyanilyen okból költöznek is a faluba fiatalok. Olyasmire már nincs példa, hogy fiatal házasok elhagyják a falut. A születések száma állandósult, és ami biztató: egyre több példa van arra, hogy vállalják a harmadik gyereket is. Pedig munkahelyi lehetőség Szentmihályon nincs. Van csak a föld és a sok munka.

Szentmihály monográfiája még nem készült el, de hála Mavrák Julianna szorgalmas gyűjtőmunkájának, sok érdekes részletre is fény derült, de hiányos még a történeti rész. Kár volna, hogyha a gazdag néprajzi és egyéb adatok nyomtalanul eltűnnének. Az irattárakból és a szájhagyomány által megőrzött és eddig egybegyűjtött adatok alapján a teljesség igénye nélkül a falu érdekes történetéről kérdeztük a nyugalmazott tanárnőt.

– A középkorban a mai Szentmihály közvetlen közelében három falut emlegetnek az okmányok, amelyek lakói római katolikus vallásúak voltak. Ez a három település az 1332-ben említett Zele (honfoglalás kori, ma már elveszett szavunk, jelentése vadkacsa, mégpedig gácsér, Zele-ér – ahol vadkacsa található, vajon ez lenne a mostani Elemér?). A másik település az 1414-ben említett Cerba (ma is ez a neve a falu északi oldalán elterülő vadászterepnek), a harmadik pedig Szent Dömötör (melyet 1454-ben említenek). Ez utóbbi középkori falu helyét őrző házcsoport a huszadik század elején még létezett. Ezt a házcsoportot akkor már a szentmihályiak Szent Mitra-tanyának nevezték. Ma már ez a tanya is eltűnt, a vadászok erre a terepre ma azt mondják, hogy: a Tositynál. A néhai szentmihályiak azt mesélték, hogy a mai falu lakosainak elődei túlnyomó többségben Szent Mitráról települtek át. „A rossz Böge mellé, a nádas közepére, arra a magaslatra, ahol Szent Mihályt köllött mondani, ’az utcába’ mert az magaslaton állt és ott biztonságosabb volt az élet.” Az utca a mai Kiss Ferenc utca volt.

A falu nevének eredete úgyszintén a középkorba vezet bennünket vissza, amikor még csak Szent Dömötör létezett.

– Az utca, ez a magaslat katonai pont is volt valamikor, ahonnan a magyar katonák kétszer is visszaszorították a Temesvárról, a Rossz-Bega mentén érkező törököket. A magyarok Szent Mihály főangyalhoz fohászkodtak, hogy tüzes kardjával védje őket a pogány töröktől. Kitételt (jelszavat) is használtak, hogy a náddal körülvett terepen el ne vétsék egymást. Ha mozgott a nád odakiáltották, hogy Isten, s erre azt kellett válaszolni, hogy Szent Mihály. Aki nem így válaszolt, az ellenség lehetett, ezért lekaszabolták. Az ütközet emléke lehet a ma is létező Testhalom, ahova a feltevések szerint a keresztény áldozatokat temették. Fölé később egy kis kápolnát is emeltek, kereszttel. Az elesett törököket Udvarnok irányában egy nagyobb kiterjedésű helyre temették – meséli Mavrák Julianna.

Íme még néhány adat a falu nevével kapcsolatban: Szentmihály, illetve az akkori latin neve (St. Michael) 1712-ben szerepelt először térképen. Később, 1723-ban úgyszintén ezen a néven említik, majd 1780-tól a település neve Magyar Szent Mihály. Ez a megnevezés szerepel a faluról kiadott első képeslapon 1911-ben, valamint az 1920-as iskolai bélyegzőn is. Ezután (1922-ben) az állami hatalom Mihajlovóra keresztelte át a magyartöbbségű település nevét.

A vert falú, nádtetejű templom a mai helyén 1835-ben épült. A nádtetőt 1848-ban felgyújtották, az épületet megrongálták. Két évvel később felújították, 1902-től orgonája, 1910-től pedig tornya is van a templomnak. Az első világháború végén elvitték a harangokat, és megrongálták az orgonát. Az épületét később többször is felújították. A főoltár mögött áll Szent Mihály nagy képe, tüzes karddal a kezében, amely Till Leopold munkája 1856-ból.

A szentmihályi helyi közösség tanácsának indítványára indítottak eljárást a falu eredeti nevének (Szentmihály – a magyar Szentmihály elnevezés a javaslatok között nem szerepel, valószínűleg azért, nehogy azt a többségi nemzet rossz néven vegye) a visszakövetelésére, amit a 2002 decemberi nagygyűlésen megjelent polgárok egyhangúlag elfogadtak. Hogy biztosak legyenek a dolgukban, a tanács határozata nyomán ankét formájában még egyszer kikérték a falu lakosságának a véleményét. A megkérdezetteknek a csaknem a 80 százaléka támogatta a névváltoztatási kezdeményezést. Ilyen előzmények után a falu vezetősége megalapozottnak ítélte a név-visszaszármaztatási kezdeményezést. A kezdeményezés felkerült a nagybecskereki községi kormány ülésének a napirendjére, aztán bővebb indoklás nélkül elnapolták a magtárgyalását. Az ügy az óta is várja a megoldást. Nyilvánvalóan a választások eredményének a tükrében majd a decemberben megválasztott új összetételű tanács kezdeményezésétől függ a dolgok további menete.

„A mai szentmihályiak mindig őszögedi kertészfajta magyarok voltak. Mindig is itt éltek, a legeslegmostohább körülmények között is önellátó, zárt közösségekre jellemző, embertelenül nehéz életüket. Hajnaltól vakulásig dolgoztak az aránylag kevés földjükön, melyet nádirtással, mocsarak lecsapolásával előzőleg saját maguknak kellett megteremteniük”. Ennek a leírásnak a legnagyobb része a mára is vonatkoztatható.

– Az itt élőknek több mint kilencven százaléka most is kertészetből él. Talán hárman-négyen foglalkoznak jószágtenyésztéssel. A szentmihályiak a nagybecskereki piac fő ellátói. Az itt termelt zöldség, sárgarépa, hagyma, paprika, paradicsom az egész környéken ismert. Korábban az uborkánk is híres volt, de az eleméri műkaucsukgyár beindítása óta szabad ég alatt nem terem. A falu legnagyobb közművesítési problémája pedig a szennyvízelvezetés. Csatornahálózatunk nincs, az emésztőgödrök többsége pedig megtelt. Akárcsak az egész vidéken, itt is gondot okoz az ivóvíz magas arzéntartalma is. A közelmúltban rendbe hoztuk a templom és a temető melletti teret, ahova mintegy kétszáz facsemetét telepítettünk. Itt szeretnénk egy játszóteret létesíteni, és ide fogjuk felállítani Szent Mihály szobrát. Ezenkívül tervünk az immár több éve épülő tűzoltóotthonnak a befejezése. Ebben az épületben a tűzoltók mellett helyet kapnak a faluban működő társadalmi szervezetek is. Továbbá szeretnénk nagyjavítást végeztetni a kultúrotthon épületén is, melyen immár két évtizede nem végeztek felújítást – hallottuk Bálint János tanácselnöktől.

Az iskolának 90 tanulója van, és ide tartozik az óvoda is, ahova 16 csöppség jár. A tanítás nyelve magyar, és egyelőre nincs igény a szerb tagozat megnyitására. Sikeresen működik a diákszövetkezetük, és diáklapot is megjelentetnek.

– Szeretnénk egy emléktáblát felállítani (az iskola előtt és a templomkertben is) Kálmány Lajos emlékére, aki lelkészkedése mellett több mint egy évszázaddal ezelőtt néprajzi kutatásokat is végzett Szentmihályon. A tanulóink száma állandósult. Ebben a tanévben 45 alsósunk és ugyanennyi felsősünk van. Az idén tíz elsősünk van, tavaly pedig 14-en voltak. Jövőre is lesznek tízen de, két év múlva már kevesebben lesznek. Iskolánk egyik gondja az, hogy nincs tornatermünk – mondja Szekeres Rozália munkaegység-vezető.

KECSKÉS István

Az alkotókat nem motiválják

Az Arany Pávatollas Végső csapás szerzője vall filmjéről és az amatőr filmesek helyzetéről

Hoffmann Artúr
Ótos András

A filmetűd egy megrázó jelenete

Hoffmann Artúr, az Újvidéki Televízió munkatársa a hetvenes évek óta van jelen a filmes szakmában, szerepel alkotásaival a fesztiválokon. Az augusztus végén befejezett Végső csapás című filmetűdjével az utolsó pillanatban nevezett be az évente Boldogasszonyfalván (Gospođincin) megrendezett fesztiválra. Annak ellenére, hogy a film témája nem fedte az erre az évre kiírt témakört, a zsűrire olyan hatással volt, hogy a VII. Pávatoll Nemzetközi Fénykép- és Filmfeszivál legjobb filmakotásának kiáltotta ki.

• Az ötlet szó szerint az utcán „hevert”?

– Újvidék központjában élek, olyan környéken, ahol sorozatosan döntik le a régi házakat és gombamód nőnek a tömblakások. Eleinte azt hittem, hogy meghagyják a homlokzatot, és ahhoz tervezik, építik, illesztik majd az új épületeket. De sajnos azt kellett látnom, hogy szedik le a rozettákat a házakról és végül az egész épületet lebontották. Érdeklődtem is a rózsaablakok sorsa iránt, és azt a választ kaptam, hogy állítólag megőrzik majd ezeket. De mikor egy nap szétverve láttam egyet az utcán, minden ilyennemű illúzióm szertefoszlott. Ekkor döntöttem el, hogy a régi díszes épületeket filmszalagon megörökítem, megőrzöm az utókornak. Így született a Végső csapás.

• A tízperces alkotáshoz sokszoros nyersanyag kell.

– Két évig gyűjtöttem az anyagot. Tavaly, amikor a szomszédban döntötték az egyik öreg házat, amire a padlásszobánkból jó a rálátás, a kamerát állványra állítottam és vadásztam a látványos, használható pillanatot. Amikor a bagger nagy kanalával a félig ledöntött házfalból kitépi és összeroppantja a kis házikó ablakát. Majd egyórás szalagot „lőttem ki”, mire elkaptam azt a néhány másodpercet. A másik jeleneten a szemközti ház látható, amit szintén szemünk láttára romboltak le. Előbb ledöntötték a ház hátsó részét és maradt csak a homlokzat. Aztán a bagger a megmaradt falon utat tört magának, hogy a pótkocsira rákanalazza a hátul maradt téglatörmeléket. A dokumentumfilmhez harmincszor több nyersanyag szükséges, mint amennyi a filmbe kerül. Mert az alkotásban sűrítve ábrázolja mindazt, ami a mindennapi életben hosszú percekig történik. Előbb csak egyedül a saját kamerámmal forgattam. Később döntöttem, hogy az Újvidéki Televíziót is bevonom a munkába, így közös produkcióban készült a film. A televízió által egyszerűbb eljuttatni a filmet a különböző fesztiválokra és ezért vontam be a kollégákat, akikkel egyébként együtt dolgozom. Sajnos, télen kaptam stábot. Hulldogált a hó, ami kicsit belezavart a tervekbe. Aztán január lévén alig találtunk baggert. Kamenicán volt csak egy, mert valamilyen meghibásodás történt valamelyik vezetéken és föl kellett törni a betont. Akkor készült az egyik nyomatékos jelenet, melyben jól látszik, hogyan ereszkedik le a nagy kanál a föld mélyébe. Ezenkívül Járekon és Zomborban forgattunk. Zombori vagyok, jól ismerem az ottani architektúrát, ott sok szép régi ház van. Szerencsére nem rombolják le őket, de ott is megindult ez a folyamat, még ha lassabban is, mint Újvidéken. A film elején látható részeket, homlokzatokat, rozettákat ott forgattuk a tévés csapattal. Vagyis szinte gyűjtési folyamat eredménye a film.

• A látványt, az élményt nagyban kiegészítette a jól válogatott zene, melynek ritmusát hajszálpontosan követi a vágás.

– Ezt a fajta vágási módszert szeretem és évek óta űzöm. Mivel megvolt az alapötlet, könnyű volt kiválogatni a megfelelő szerzeményeket. A zene minden filmalkotásban nagyon fontos, mert az diktálja a belső hangulatot, a felépítést. A Végső csapás filmetűd zenére készült film és ez itt még kifejezettebb. Az etűd műfaját szeretem, mert ehhez nem kell nagy anyagi háttér. Saját kamerámmal forgatok és vágórendszerem is van, amin összeállítom a filmet

• Az etűd, a rövidfilm műfaját szinte száműzték a tévécsatornák. Mivel az Újvidéki Televízióval közösen készült az alkotás, a tévénézők is láthatják majd ezt a filmet?

– Csak március után esedékes, hogy a dokumentum- és oktatóműsorok szerkesztősége, ahol rendezőként dolgozom, műsorra tűzi. Mert márciusban lesz Belgrádban egy fesztivál, melyre be szeretnénk nevezni, és annak feltétele, hogy kizárólag be nem mutatott filmmel lehet szerepelni. Az etűdök szinte csak a fesztiválokon láthatók. Esetleg a B92-es csatorna a kivétel, a magyar adók közül a Duna TV. Ilyen értelemben egyáltalán nem motiválják az alkotókat. Marad a fesztiváli közönség, a baráti kör, esetleg a szerzői estek. Mondhatni a filmezést hobbi szinten művelem, a magam kedvtelésére. A díj pedig ösztönzést jelent a további munkához.

• Hogyan látja az amatőr filmesek helyzetét?

– Magunkra vagyunk hagyva. Legfeljebb azon a néhány pályázaton vehetünk részt amit a tartományi titkárság ír ki. Itt az országos pályázat is, de ott főleg játékfilmeket támogatnak. Ezenkívül itt van még az Illyés Közalapítvány, ahol persze, magyar tematikájú filmekkel lehet benevezni. Ettől az alapítványtól kaptam idén a Herczeg Ferenc Versece című forgatókönyvre támogatást. Szeptember végén kezdem a forgatást és az év végéig befejezem a dokumentumfilmet.

SZÁNTÓ Márta

A tágasság iskolája

Nemes Fekete Edit, és Penovác Endre művei a topolyai közönség előtt

Penovác Endre kiállításmegnyitója
Herceg Elizabetta

Nemes Fekete Edit
Herceg Elizabetta

A keramikusművész kiállított művei

A topolyai községi képviselő-testület és a Képes Ifjúság 1973-ban közösen alapította meg a Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat, amit mintegy másfél évtizedig rendszeresen odaítéltek a legismertebb vajdasági képzőművészek köréből. Utána több mint tíz év szünet következett egészen a múlt évig, amikor a topolyai képviselő-testület újraindította a díjat, és ezt idén a zsűri (Náray Éva, Ninkov Kovačev Olga, és Csernik Attila) a negyven éve alkotó Nemes Fekete Editnek, szabadkai keramikusnak ítélte oda, akinek négy évtizeddel ezelőtt éppen Topolyán volt az első kiállítása, és most, a díj átadásakor is megnyílt az alkotásait bemutató tárlat. Mint ennek megnyitásakor Ninkov Kovačev Olga hangsúlyozta, végső ideje volt, hogy Topolya megtisztelje saját szülöttjét, hisz ehhez a tájhoz kötődik, és minden, amit ábrázol, ebből a tájból merít, erről a rögről szakít le. Minden alkotása a rögre asszociál, ugyanakkor sok újító szellem is van benne, elsősorban az illusztrációkban. Nemes Fekete Edit szinte elsőként próbálkozott meg agyagban illusztrálni Csépe Imre- és Szenteleky Kornél-szöveget, ami a maga nemében egyedülálló az illusztrációs műfajban.

Nemes Fekete Edit, mint a kiállítás katalógusában olvasható, a föld megtartó, visszahúzó, ugyanakkor elindító erejét juttatja szóhoz, kinyújtja és megdönti a menetelőkké merevedett háromszögeit. „Az emberi élet teljességére utal, a sorsszerűségre, az elhivatottságra és az elutasításra, az áldozatvállalásra és a fájdalomra…” Ezért az újvidéki Forum- és szabadkai Bodrogvári Ferenc-díj után méltán kapta meg a Nagyapáti-díjat, mely alkalomból nyílt kiállítása a művelődési otthon kiállítótermében látható.

A Topolyai Napok, a község ünnepének alkalmából szervezett rendezvénysorozat legrangosabb eseményei a kiállítások, mint a fenti is, valamint a húsz éve alkotó Penovác Endre festő a Topolyai Művésztelep képtárában minap megnyílt kiállítása.

A megnyitón és az erre készült katalógusban többek között Szerbhorváth György méltatta a művész munkásságát, kiemelve, hogy szeret éles határokat húzni úgy technikailag, mint gondolkodásmódjában.

– Művészete őszinte, mert az éppen divatos áramlatokkal vagy aktuális társadalmi elvárásokkal szemben magából és az őt körülvevő tájból, tárgyakból, helyzetekből merít. Festészete világos, mert a fénnyel játszik, de a másik értelemben is, tudniillik miközben az értelmezések sokaságát teszi lehetővé, a legjobbat, a tágasság iskoláját kínálja fel. És eredeti, mert kísérletezik: hagyományosnak mondott témákat helyez új kontextusba – írja róla Szerbhorváth György.

– Két évtized sok is, kevés is, de elég arra, hogy valamiről képet alkossunk magunkban – mondta többek között a kiállítás megnyitóján Bela Duranci művészettörténész. – Penovác Endrét sokan realista festőnek tartják, ám egyáltalán nem az. Képei tiszták, szépek, rendezettek, színvilága ragyogó, valóságunk azonban cseppet sem ilyen. Saját világát festi le, ami teljes mértékben megegyezik a festészet, a színrendszer törvényszerűségeivel, és nem olyan látványt tár elénk, mint amilyen az a valóságban. Festészetével, mely univerzális, a modern kor képzőművészetét képviseli – mondta a művészettörténész a megnyitó közönségének figyelmébe ajánlva a kiállított alkotásokat.

A kiállítások október 6-áig látogathatók.

NAGY Klára

JÖVŐ SZOMBATON

I. Szórványfesztivál Muzslyán

A Nyári Ifjúsági Játékok és a Tour de Délvidék újabb „futama” után egy fesztivál kerül megrendezésre a DMISZ (Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezete) szervezésében. A helyszín: Muzslya, az időpont pedig szeptember 25-e, jövő szombat. Hogy konkrétan mit is terveznek az idén először megrendezendő rendezvénysorozaton dr. Zsoldos Ferenc, a fesztivál főszervezője tájékoztatott bennünket:

– Az elmúlt évben megszervezett programjainkkal is igyekeztünk fontosságának megfelelően figyelmet fordítani a szórványmagyarságra. Régóta terveztük, hogy egy teljes egészében a szórványmagyarságnak szóló rendezvényt hozzunk tető alá. Ezenkívül szeretnénk elérni azt, hogy a fiatalok közt párbeszéd alakuljon ki a témával kapcsolatban, mert szerintem a délvidéki fiatalokat az jellemzi, hogy elhallgatják a problémáikat. Ezért jók pl. a kishegyesi Szabadegyetem, s minden más ilyen jellegű rendezvény, ami a fiatalokat célozza meg. Erről is szólni fog a rendezvény, másik oldalról pedig kulturális fesztivál jelleget is ölt, hogy az ott lévő értékeket megmutassuk. Az idén Muzslyán szervezzük meg ezt a rendezvényt, szeptember 25-én, szombaton, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület udvarán. A rendezvény társszervezője a muzslyai művelődési egyesület és a Szervó Mihály Általános Iskola, Zentáról viszont a Keljfeljancsi gyermekanimátor szervezet.

– A rendezvény 10 órakor kezdődik – mondta a szervező. – A kezdéstől délután 15 óráig beszélgetéseket tervezünk az ottani fiatalokkal. Az előadók kiléte nagyjából körvonalazódik. Biztos, hogy részt vesz Balassa Julianna, aki főleg a művelődésről fog beszélni, de én is előadok, főleg az ifjúsági rendezvényekkel kapcsolatos kérdésekről, ezenkívül számítunk még felkért előadókra, akiknek a visszajelzését várjuk. Délután három óra körül indulna be igazán a „nagyüzem”. A nagyszínpadon a szórványból érkező művelődési egyesületek adnak műsort. Ugyanebben az időben kezdődik el a Keljfeljancsi bemutatkozása, akik a Meseországgal rukkolnak elő. Egyszerre húsz helyszínen tudnak majd játszani a gyerekek. Délután szeretnénk több könyvbemutatót is tartani, ekkorra talán megjelenik a DMISZ kiadványa, a Barangoló is. Ezenkívül természetesen lesz népi kirakodóvásár, borkóstoló is, de ott lesznek a különböző civil szervezetek is. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy továbbra is várjuk a szórványban tevékenykedő szervezetek jelentkezését. Mi, szervezők ingyenes standot, sátrat biztosítunk. Jelentkezni a 064/ 1604686 mobilszámon lehet, vagy pedig a dmisz@mad.hu e-mail címen. Az esti órákban szórakoztató programot tervezünk. A bácskossuthfalvi B-Terv fog fellépni, ők az etnozenét vegyítik a könnyűzenei stílussal, ezenkívül még egy zenekar fellépésére számíthatnak a fiatalok. Reméljük, hogy az egynapos fesztivál alatt tartalmas dialógus alakul majd ki a fiatalok között.

HORVÁTH Zsolt

Autóbusz Zentáról és Topolyáról

A zentai és a topolyai önkormányzatnak köszönhetően autóbuszok indulnak mindkét városból a Szórványfesztiválra. Az indulás időpontja mindkét helyszínről szeptember 25-e, reggel 7 óra. Zentáról a Városháza elől indul az autóbusz, bővebb információt a 064/160-46-86-os mobilszámon kaphatnak az érdeklődők. Topolyán viszont a nagytemplom előtt várja az autóbusz az érdeklődőket. Érdeklődni Rózsa Natáliánál, a 063/89-152-54-es számon lehet.