Magyar Szó online

Közelkép

2005. október 20., csütörtök

Kora ősz a Ferenc József sétányon

Minden kifogás jó, ha olyan helyre mehet az ember, mint Abbázia, az Adriai-tenger horvát partszakaszának egyik legszebb téli-nyári pihenőhelye. A Délkelet-európai Médiaszervezet (SEEMO) dialógustalálkozóknak nevezett konferenciasorozatában a boszniai, horvátországi és szerbiai média etikájának témájával foglalkozót a múlt hétvégén az abbáziai Nemzetközi Újságíróképző Központban (ICEJ) tartották meg. A konferenciának ugyan igen zsúfolt programja volt, az oda-vissza úttal együtt háromnapos kiruccanás mégis megérte, hiszen volt időnk sétálni egyet a dús vegetációjú parkok, pompás monarchiabeli szállodák és villák mellett, a tengerpart mentén kígyózó Ferenc József sétányon. Szerencsénk volt, az időjárás kedvezett, így az éjszakai sétán teleszívtuk tüdőnket kellemes, rozmaringtól, levendulától, libanoni cédrustól és számtalan más, a park büszkeségének számító növénytől illatozó, a tenger sós leheletével telített levegővel, és a hazaindulás előtti napsütötte reggelen készült képek is sikerültek. Egy ifjú belgrádi kolléganő még meg is mártózott a 17 fokos vízben, a turisták - most, ősszel is tele van velük Abbázia - java része mégis beérte napozással, városnézéssel vagy hajókirándulással.

A konferencia nagy felbuzdulással kezdődött, és úgy is ért véget, mert mindkét napon jócskán túlléptük az időkeretet. Először nehéz volt mindenkit beterelni a terembe, mert a három országból összesereglett mintegy nyolcvan újságíró, szerkesztő és médiaszakember túlnyomó többsége már ismerte egymást és rengeteg beszélgetnivalója akadt. Engem is többen magyarul üdvözöltek, persze csak néhány szó erejéig, de az ilyesmi jólesik, különösen az ICEJ-nek otthont adó, gyönyörű parkban elhelyezkedő patinás villa légkörében. Amikor pedig megkezdődött a munka, majdnem mindenki szólásra jelentkezett.

Volt meglepetés is: a SEEMO októberben ünnepli fennállásának ötödik évfordulóját, ezért egy tipikus dalmát férfikórus zárta a konferencia hivatalos részét, majd kísért át bennünket a pezsgős vacsorához. Lágy gitárkísérettel végigénekelték egykori közös hazánk néhány jellegzetes zenéjéről híres vidékének dalait, érthetően nosztalgikus hangulatba ringatva a társaságot. Nem csoda, hogy feledtük az út fáradságát, és késő éjszakáig beszélgettünk, hiszen a szállodánk pár percnyi sétára volt csupán a villától.

A békesség azonban másnap délután váratlanul heves vitába torkollott. Az ezek és hasonló konferenciák ugyanis már régóta nem csak az egyként gondolkodók találkozói, amilyenek a 90-es évek diktatúráinak idején voltak, amikor az objektív tájékoztatás maroknyi, a nemzetközi közösség bérenceinek csúfolt erői küzdöttek a túlélésért és sajtószabadságért, az akkori ellenzék - most általában pozicionált - képviselőinek népszerűsítéséért, sokszor az életüket is kockáztatva. Ha nem is jön el minden meghívott - mint ahogyan ezúttal sem jött -, a „másik oldal”, a rezsimhű médiumok, állami hírügynökségek és újságíró-egyesületek, és a szakmában lenézett, de a publikum körében befolyásos (mérsékelt) bulvárlapok képviselői is bekapcsolódtak a munkába. Ezért robbant ki a vita akörül, hogy etikus-e közölni egy hároméves meggyalázott és megölt gyermek teljes nevét és fényképét, valamint a feltételezett gyilkos adatait, még mielőtt a bíróság elítélte volna. Az indulatok azonban elcsitultak, és a jó másfél órás késéssel zárt konferencia utáni vacsoránál már oldott légkörben folyt a véleménycsere. Bár a honatyák is tudnának így vitatkozni!

Hazafelé aztán Gorski kotar őszbe boruló erdőinek színpompájában gyönyörködtünk a napsütésben - két évvel ezelőtt ekkortájt itt szállingózott a hó! -, a számtalan alagút korszerű szignalizációját néztük irigykedve, és sajnáltuk, hogy elkészült az autóút, hiszen most nem lehet letérni egy báránysültre. Ehelyett felidéztük a múltkorit, és tulajdonképpen mindenki örült, hogy nem túl későn érünk haza, mert hát másnap kezdődött/folytatódott a rohanás…

PÁLICS Márta

Hosszú vajúdás

Éppen időszerűnek tartom, hogy a fiatal leendő anyák hangjukat hallatják,. Közeledik az új év, az új szülészet beharangozott megnyitója. Jogos tehát a kérdés, a 2006-os évben, a Vízöntő jegyében születendő gyermek elmondhatja-e később magáról, hogy ő az új klinika első újszülöttje?

Háromgyerekes anya lévén megmaradtak bennem a szülészeten töltött napok. Nyolcágyas szoba, a hosszú folyosó végén közös fürdőszoba. Nem egy leányálom.

De mivel a születés elemi erejű élmény, minden nő szemet huny még a legembertelenebb körülmények felett is. Legfontosabb számára, hogy felsírjon a baba.

Tény, hogy Újvidéken évről évre kevesebb csecsemő sír fel. Népszaporulattal foglalkozó kutatók bizonyítják, hogy már huzamosabb ideje lefelé ívelnek a demográfiai mutatók, évente 8000-rel többen halnak meg, mint amennyien születnek, így a fiatal párokat hatékonyabb ellátással is ösztönözni kellene a gyermekvállalásra. A tartományi demográfiai titkárság számos akcióval igyekszik enyhíteni a problémát. Anyagi támogatást nyújtanak a fiatal szülőknek, bővítik az óvodákat, és nem utolsósorban, Újvidéken európai színvonalú szülészeti klinika épül.

De csak épül. Csaknem egy évtizede már, hogy Mira Marković teátrálisan lehelyezte a nem kacsalábon forgó ugyan, de sokak szerint szupermodern klinika alapkövét. Vajdaságnak, a jövendőbeli nemzedékének nagy szüksége van egy új szülészetre, harangozták be akkor a médiumok.

A építkezési munkálatokat azonnal meg is kezdték. Az idő múltával változó ütemben „nőtt a létesítmény”. Történt azután, hogy az építkezés előreláthatatlan tényezők miatt huzamosabb ideig szünetelt. Közben a klinikai központban igazgatócsere, a Tartományi Egészségügyi Titkárságon titkárcsere történt. Mindez nem befolyásolta a közös célt: hogy a szülészeti klinikát mielőbb átadják rendeltetésének.

Lassan egy éve, pontosabban 2004 decemberében Bojan Pajtić, a Tartományi Végrehajtó Tanács elnöke munkatársaival a befejezetlen épület csarnokában hallgatta végig dr. Dragomir Damjanov, a Klinikai Központ igazgatójának és dr. Milenko Bujas professzor, a szülészeti klinika vezetőjének beszámolóját. Akkor még a felmérések szerint 135 millió dinár hiányzott a létesítmény befejezéséig. Az igazgató elmagyarázta, hogy az évekig tartó építkezést a hiányos építkezési projektum késleltette, amit csak 2004 júniusában sikerült teljes egészében beszerezni. Közben a felszerelés beszerzésére versenypályázatot írtak ki, és neves külföldi cégek kínálataiból 120 millió dinár értékű felszerelést vásároltak. Java részét a klinikára szállították. A szülészet épületén már csak a tűzvédelmi rendszer és az alacsony feszültségű áram beépítése maradt hátra.

- Együttes erővel más illetékes intézmények segítségével biztosítani kell a szükséges összeget, mondta akkor Bojan Pajtić. Azt is leszögezte, ez nem politikai kérdés, a megkezdett projektumot be kell fejezni. Ennyivel tartozunk a születendő gyermekeknek, Újvidék és a tartomány jövendőbeli polgárainak.

Hozzátette, szégyennek tartaná, ha a klinikát 2006-ig nem adnák át rendeltetésének.

Sürget az idő. 2006 már a küszöbön van.

A napokban újabb látogatás a még mindig befejezetlen épületben. Ezúttal dr. Miloš Lučić, tartományi egészségügyi titkár és munkatársai járták be a létesítményt.

Úgy vélte, túlságosan elhúzódott ennek az intézménynek az építése, a tartomány 80 millió 860 000 dináros anyagi támogatása ellenére a munkálatok befejezését már több ízben elnapolták. Elégedetlenségét fejezte ki, és a Klinikai Központ vezetőségétől magyarázatot fog kérni a késére. A legutóbbi ígéret szerint december 31-éig itt már nyoma sem lesz a mestereknek. A laikus szemében, de úgy látszik, Lučić felmérése szerint itt még van mit tenni.

Dr. Dujmovics Ferenc professzor, a Klinikai Központ igazgatóhelyettese vele ellentétben optimista. Szerinte már az utolsó simításokat végzik.

Amennyiben minden a terv szerint halad, teljesíteni tudják a december 31-ére vonatkozó ígéretet - véli az igazgatóhelyettes.

Egyébként az európai színvonalú klinikán (Vajdaság újszülöttjeinek egyharmada Újvidéken jön a világra) hat egymástól különálló szülőszoba lesz. Intenzív terápiára 12, a kismamák szobáiba 75 ágyat terveznek. A kismamák két- vagy háromágyas (fürdőszobás) szobákban lesznek. Bababarát programot vezetnek be, ami azt jelenti, hogy az újszülött az anya ágya mellé helyezett kiságyba kerül, hogy megszokják egymást, ismerkedjenek, hogy az anya első perctől kezdve érezze gyermek közelségét.

BÓKA Lídia

Mélyponton a szerbiai sajtó

Oliver Vujović, a SEEMO főtitkára a térségbeli médiaetikáról

A Délkelet-európai Médiaszervezet (SEEMO) úgynevezett dialógustalálkozóinak sorában a múlt hétvégén került sor Abbáziában Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szerbia és Montenegró jeles sajtóképviselőinek második találkozójára. Bevezetőben - mint a szűkebb regionális találkozókon általában, hiszen a térség összes országának problémáit nem lehet egyszerre tárgyalni - általánosságban mutatták be a sajtó helyzetét a három országban. Erre a feladatra Samra Lučkin, a szarajevói Boram Hálózat végrehajtó igazgatója, Ante Gavranović, a zágrábi Privredni Vjesnik igazgatóbizottságának elnöke és Đorđe Zorkić, a belgrádi Beta hírügynökség igazgatóhelyettese vállalkozott. Azután a médiaetika került terítékre, és nagyon érdekes vita kerekedett a politika és általában a közélet klerikalizálódásáról. A találkozó végén megkértük Oliver Vujovićot, a SEEMO főtitkárát, összegezze benyomásait.

- Ez volt a három ország sajtóját képviselő szerkesztők és igazgatók második nagy találkozója. A SEEMO azért szervez ilyen típusú találkozókat, hogy felmérjük a média helyzetét, fejlettségét, tapasztalatait és törvényes szabályozását. Illetve, hogy lássuk, mennyire közelítették meg egyes térségbeli országok a nemzetközi normákat. Ami engem személyesen aggaszt, az a tény, hogy Szerbiában és ezáltal Vajdaságban is, a média még nagyon messze van attól, amilyennek egy európai integrációra törekvő országban lennie kellene. És nemcsak az etikára gondolok, hanem a sajtó nevelő funkciójára is, ami, sajnos, a gyakorlatban nem érvényesül.

- Úgy tűnik, ezen a téren Bosznia-Hercegovina és Horvátország messzebb jutott.

- Így van. Bosznia-Hercegovinát gyakran említem pozitív példaként, mert ott a nemzetközi közvélemény nyomására túlnyomórészt sikerült a törvényeket összhangba hozni azzal, ami egy demokratikus társadalomban szükséges. Szerbia, sajnos, ezen a téren mélyponton van, még nagyon sokat kell tennie a média helyzetének szabályozásán. Véleményem szerint a legnagyobb problémát a politikusok jelentik, akik nem értik, hogy ha jó sajtójuk van, ők is könnyebben végezhetik a munkájukat, mert egy demokratikus társadalomban - és Szerbia demokratikus társadalom szeretne lenni -, fontos a kritikus hang is. És éppen a média ez a kritikus hang.

- Nálunk a politikusok pontosan ezt igyekeznek elkerülni.

- Hát persze, mert rövid távon ez felel meg nekik. Hosszú távon viszont nem. De ez szerintem az általában a Szerbiában uralkodó gondolkodásmód kérdése. Ott, sajnos, mindenki igen rövidtávúan szemléli az érdekeit. Ha a politikusok arra gondolnának, hogy tíz év múlva is hatalmon szeretnének lenni, tíz évre előre gondolkodnának, sokkal jobban igyekeznének rendezni a média helyzetét, a nemzetközileg elfogadott normák szerint, természetesen.

- Itt, Abbáziában elsősorban az etika kérdéseiről volt szó, de kiderült, hogy még nagyon sok mindenről kellene véleményt cserélni. Például kevés a gazdasági témákhoz értő újságíró, márpedig az átalakulóban levő országokban a gazdaság rendkívül fontos terület. Privatizálás, a hirtelen meggazdagodottak monopóliuma az élet különböző területein, az új „elit” beavatkozása a politikába, kapcsolatai a bűnözéssel - mindez a pénzügyekben csapódik le. Megjelentek a tőzsdék, másként működnek a bankok, mint ahogy megszoktuk, széles rétegek elszegényedtek, manipulálhatók. Ezekről a kérdésekről kevesen tudnak hozzáértő módon írni…

- Az újságírók, mint a társadalom jelentős erői mindenképpen lényeges szerepet töltenek be a gazdasági szférában. Elsősorban őket kell szakmai képzésben részesíteni, hogy megfelelő módon tudják tájékoztatni az ún. egyszerű embert, az olvasót, nézőt, hallgatót. Aligha beszélhetünk a társadalom fejlődéséről, amikor az egyszerű polgár nincs tájékozódva lényeges gazdasági tényekről, amelyek az ő életét is nagyban meghatározzák. Ebben kellene az államnak segítenie az újságíróknak, hogy igazi tényfeltáró újságírással foglalkozhassanak. Szerbiában az, aki erre vállalkozik, komoly veszélynek teszi ki magát, még életveszélynek is. Szerbia állam, sajnos, semmit sem tesz, hogy megvédje a tényfeltáró újságírással foglalkozókat. Néhány esetet felgöngyölítettek ugyan, de továbbra sem tudjuk, ki ölte meg Slavko Ćuruviját vagy Milan Pantićot. Ez a helyzet semmiképpen sem lehet motiváló egy fiatal újságíró számára, aki komoly tényfeltárással szeretne foglalkozni. A komoly tényfeltárás pedig lényeges, mert éppen ott, ahol a pénz, a tőke van, ott található a legtöbb gyanús ügylet és illegális vállalkozás, korrupció. Erről tudósítani az újságírók, a komoly média feladata.

- Szerbiával ellentétben itteni vendéglátónk, az abbáziai Nemzetközi Újságíróképző Központ (ICEJ), mint hallottuk, a régió legfontosabb ilyen típusú iskolájává vált. Az utóbbi öt-hat év alatt 20 ország mintegy 5000 újságírója vett részt különféle tanfolyamain.

- Igen, de ez sem tegnap kezdődött. Az intézményt, amely a konferencia vendéglátója volt, a Horvát Újságíró-egyesület is támogatja, amely megértette, hogy a fiatal újságírók képzése lényeges dolog. Ezért alakult ez a Központ. Az újságíró-egyesület segít, hogy leendő tagjai szakmai képzést kapjanak, mert ahhoz, hogy egy fiatal jól végezhesse a dolgát - bármi legyen is az -, jó minőségű képzést kell kapnia. Minden munkát tanulni kell, így az újságírást is. Horvátországban bizonyos intézményekben sok pozitív energia gyülemlett fel, amely az új újságíró-nemzedékek képzésére irányul. Sajnos, amint látom, Szerbiában ez számos kezdeményezés ellenére sem igazán működik.

- Johann Fritz, a Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) igazgatója - ennek „fiókja” a SEEMO - azt mondta, hogy a SEEMO az elkövetkező két évben az újságíróképzésnek szenteli figyelmét. Mondana-e valami konkrétet a tervekről?

- A térségben alacsony szinten van a tényfeltáró újságírás. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez nem pénz kérdése, az sokszor csak kifogás, ezért a rendelkezésre álló eszközökből segíteni szeretnénk, átadni azoknak az országoknak a tapasztalatát, amelyeknél fejlett ez a műfaj. Szermináriumsorozatot fogunk szervezni, Szerbiában is, amelyekre meghívunk tapasztalt és tapasztalatlan újságírókat is, hogy segítsenek egymásnak. Mert azok is tanulhatnak valamit, akiknek már van tapasztalatuk, persze a kezdők többet. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy neves újságírók, szerkesztők sem rendelkeznek bizonyos tudással, amely szükséges ahhoz, hogy a tényfeltáró újságírás jobban működjön a szerkesztőségükben. A túléléshez pedig - minden újságírónak, médiumnak bizonyítania kell a piacon, ez tehát a tulajdonost is érinti - jó minőségű tényfeltáró újságírásra van szükség. Ismétlem, nem pénzről van szó, az csak kifogás a rossz újságíráshoz, hanem akaratról. Nyilvánvaló, hogy bizonyos struktúrákban, és sajnos, szerkesztőségekben sincs meg az akarat, hogy komolyan foglalkozzanak ezzel. Hogy miért? Nem rajtam áll kommentálni - nyilatkozta Oliver Vujović.

PÁLICS Márta

Krizantémhabokban

Miközben a Telecskai-dombok vonulatában gyönyörködöm a busz ablakából, folyton azon jár az eszem, ami néhány napja foglalkoztat. Vagy évek óta? Minduntalan, amikor fontosnak vélt dologban döntenem kellene.

Vajon ma, ezen a szép hét végi napon, október tizenötödikén, helyesen döntöttem-e, amikor nem a Szabadkára, hanem a Szivácra induló buszra ültem fel?

Mert arra ültem fel. A szivácira. Annak az ablakából gyönyörködöm az ismerős tájba, látom, messze a rónára fáradt ködök települnek, jóllehet ez még nem a tél, csak az ősz dereka.

Robog velünk a busz Szenteleky végső nyugvóhelye felé, ahol meglelte hazáját, meglelte, ott, a sziváci temetőben. Sok sziváci sváb nem ott lelte meg, pedig megnyugodni csak ott tudott volna. De elűzték, elhajtották őket. És nem csak a lábuk nyomát söpörték ki a faluból, nemrég a temetőjüket, a több mint kétszáz éven át ott elhunytak sírjait is fölszámolták, egy ilyen szép októberi napon szemtanúja voltam ennek a műveletnek, miután a katolikus, „magyar" temetőből Szenteleky sírjától átsétáltam a „német" temetőbe, amit éppen bontottak, tulajdonképpen nem ki-, hanem eltakarítottak, s akit esetleg érdekel, utánanézhet „verses" beszámolómban, amely Egy lebontott temetőre címen jelent meg, s amelyben a „költő" leírja, elénekli azt, amit ott, helyben egy szerb sírásótól, kriptabontótól hallott, miszerint a német kriptákat negyvenöt után felelőtlen emberek, rakoncátlan suhancok mind földúlták - talán mind a száznyolcvanat - arany nyaklánc, gyűrű után kutatva. Igen, bólintottam, ez a gazdátlan temetők sorsa. És hozzátettem, amit később le is írtam: „Ez vár hamarosan a most még krizantémhalmokban fürdő kis magyar temetőre is, meg erre a most még terjeszkedő szerbre is egykoron."

Egyébként meglehetősen jó hangulatban robog velünk a busz Szivác felé, megérkezve a faluba a Ház elé, már nyitott nagykapu vár bennünket, s hamarosan megtudom, hogy a Ház az idén ezúttal áll harmadízben nyitva a nagyközönség előtt, most előttünk, kik Szentelekyre emlékezve sereglettünk itt össze, többnyire írók, költők, irodalomkedvelők, akiket a nem egészen jól tájékozott közvélemény az értelmiségiek kategóriájában tart nyilván, ha egyáltalán nyilvántart még. A másik két alkalommal helybeli lakodalmasok előtt nyílt meg az emlékház nagykapuja, közben - volt idő, s nem is túl régen - amikor a Ház faláról még az emléktáblát is levették, nehogy rakoncátlan suhancok verjék le onnan.

Mire az ünnepség megkezdődik, tíz óra tájt, s körülnézek magunk felett, úgy saccolom, hogy lehetünk vagy százan, nem tudom, az italokat felszolgáló és a gulyást főző szakácsokon kívül van-e köztünk egyetlenegy helybéli is.

És hirtelen megint Szabadka jut eszembe, meg az, hogy oda ma vajon hány busz indult, s hányan lesznek a város főterén azon a hatóságilag engedélyezett megmozduláson, amelyekre civil szervezetek, pártok próbáltak embereket verbuválni, közöttük talán írókat, költőket s egyéb értelmiségieket is, akiknek akkor is fáj, ha másokat vernek, ha nem az ő arcukon csattan a pofon.

Szóval egészen véletlenül úgy jött ki a lépés, hogy aznap, október 15-én szinte egyidejűleg két helyen illett volna megjelennem, Szivácon és Szabadkán. Egy megemlékezésen és egy csendes tüntetésen. Minthogy ez testi mivoltomban kivitelezhetetlen, mint annyiszor már, választanom kellett: vagy ide, vagy oda.

NÉMETH István