1) Még alig múlt tizenhat esztendős, amikor 1952-ben nyakába akaszthatták az aranyérmet.

A ható ige itt nem indokolt, mert bizonytalanná teszi, hogy az illető meg is kapta az érmet.

A még-re inkább ebben az esetben lett volna szükség: Még tizenhat esztendős sem volt; amikor... Vagy: Még csak tizenhat esztendős volt, amikor...

Helyesen: Alig múlt tizenhat esztendős, amikor 1952-ben nyakába akasztották az aranyérmet. Vagy: Már 1952-ben, amikor alig múlt tizenhat esztendős, nyakába akasztották (elnyerte) az aranyérmet.

2) Jogos a kétely, mert a rendszerváltás óta minden kormányválasztási évben tönkretette a költségvetést.

Elírás okozhatta a látszólagos alanytalanságot, ti. a kormányt általában nem választják, hanem alakítják.

Helyesen: Jogos a kétely, mert a rendszerváltás óta a választási évben minden kormány tönkretette a költségvetést.

3) Sajnálatos, hogy két nap késés miatt hoz ilyen döntést a minisztérium.

A mennyiségjelző bizonyos szerkezetes típusából gyakran hiányzik a -nyi vagy az -i képző. A mértékszavak esetében ez néha megfelel az igényesebb nyelvhasználatnak is: két kiló almát vett. (Azt jelenti: nemcsak annyinak látszott, hanem megmért mennyiségről van szó.) - (De: kétkilónyi almát adott. Súlyát kb. ennyire lehet becsülni.)

És: két év letöltendő fogházbüntetést kapott. Pongyolaság nélkül: Kétévi letöltendő fogházbüntetést kapott. (AkH.11. 119. szabálypont.)

Helyesen: Sajnálatos, hogy a minisztérium kétnapi késés miatt hoz ilyen döntést!

4) A cél, hogy minden állampolgár biztosított legyen az egészségügyben (címként, Népszava).

A biztosított az egészségügyben itt tipikus idegenszerűség (egyébként a biztosított már melléknévi, sőt főnévi jelentéssel is előfordul nyelvünkben). Állapothatározói szerepre a határozói igenév kiválóan alkalmas a magyarban, a múlt század elején mégis tévhit zavarta meg az elégtelenül tájékozott lakosságréteget: noha a létigés határozói igenév általánosan el volt terjedve, és általában meg is felelt mondatbeli szerepének, laikus nyelvészkedők körében divattá lett a „helytelenítése”. A magyar köztudat, szerencsére, ezen már túl van, de, sajnos, a téves szokás nyomai még gyakran előjönnek.

Ezt a formát ma veszteség lenne üldöznünk, de visszavinnünk a köznyelvi használatba nem kell, mert a spontán beszédből ki sem szorult, annyira természetes és fontos a szerepe. Csak tovább kell erősítenünk anyanyelvtudatunkban, hogy amikor használjuk, nem mondjuk „csúnyán”, az nem nyelvbotlás, hanem helytelenítése hamis. Vagyis éppen így helyes magyarul: Az ajtó be van (volt, lett, lesz, legyen) csukva (festve, törve, zárva, falazva).

Helyesen: Az a cél, hogy minden állampolgárnak legyen egészségbiztosítása. Vagy: Az a cél, hogy minden állampolgárnak biztosítva legyen az egészségügye.

Érdekes témát vetett fel nemrég Katona Edit: a medence helytelen értelmezéséről, téves használatáról ír (Miért nem: uszoda, fürdő, strandfürdő?, Kilátó, okt. 22-23.). A továbbiakban a címben is említett változatokat ajánlja. Fejtegetésének végén olvasom: „…ha így írja az újság, ezt mondja be a rádió, a televízió, nyert ügyünk lehet…”

Sajnos, e téren rossz tapasztalataim vannak. Még aktív rádiós koromban (a hetvenes-nyolcvanas években) idegenforgalmi rovatot (is) szerkesztettem. Többek közt a hozzánk érkező kérdésekre igyekeztünk válaszolni, amelyek rendszeresen így kezdődtek: mit tanácsolna, hogyan juthatok el a tengerre, vagy: hol nyaraljak a tengeren? Válaszunk pedig ugyancsak rendszeresen így hangzott: a tengerpartra úgy juthat el, illetve: a tengerparton ezt vagy azt ajánljuk.

A Szerbhorvát-magyar szótár a more címszónál ugyan még nem említi, hogy a szerbben ennek a fogalomnak más, bővebb értelme is van, de tapasztalatunk erre vall, és ez - sajnos - hat a „jugomagyar” szóhasználatra is. Ami pedig az Értelmező szótárt illeti, a magyar tengerre száll (ha hajón utazik), és ebben az esetben van a tengeren is. (Csak megjegyzem, hogy ha a kérdés az anyaországból jött, az így hangzott: a tengerhez szeretnék utazni. Tudom, hogy ez helyes szóhasználat, de felénk valahogy nem használatos, ezért kollégáimmal és a lektorral együtt kerültük.)

Ám hiába ismételgettük unos-untalan a tengerpartot és tenger helyett, sajnálattal tapasztaltuk, hogy nem volt hatása. A kedves hallgató továbbra is a tengerre igyekezett, a tengeren kívánt nyaralni.

És tapasztalatom szerint így van ez ma is, még ha anyagi okokból sokkal ritkábban jutunk el ilyen messzire…

A már hagyományosnak mondható bio- előtagú szavak (biofizika, biokémia, biometeorológia, bioritmus stb.) mellé számos újabb csatlakozott az utóbbi időben. A biodiverzitás is közéjük tartozik.

A biodiverzitás vagy biológiai diverzitás az élővilág sokféleségét jelenti. Az élőlények örökítő anyagának különbségei sokféle külső és belső tulajdonságokban nyilvánulnak meg. Ez teszi lehetővé, hogy az állandóan változó környezetben mindig szülessenek életrevaló utódok, miközben eltűnnek a kevésbé alkalmazkodók. Az evolúció olyasféle, mint a lottójáték: minél több számot kell megjátszani; egyet biztosan kihúznak. Ha a változatok száma fogyatkozik, megszűnik a jövő nemzedék fennmaradásának esélye. A tudomány körülbelül másfélmillió állat- és növényfajt ismer, de becslések szerint a Földön ma élő fajok száma ennek a többszöröse. Az evolúciós folyamat szerves része, hogy a sikeres változatok elterjednek, a sikertelenek kihalnak. Lehetséges, hogy valamely mai gyógyíthatatlan emberi betegség ellenszere éppen egy már kihalt növény hatóanyaga volt.

Az emberiség ökoszisztémák és fajok felhasználásából él. Akár városban, akár falun, fejlett országban vagy fejlődő országban élünk, létünk az állatoktól és a növényektől függ. Ha nem védjük a vadon élő fajokat, az ember is veszélybe kerül. A fakitermelés, erdőirtás következtében lassanként az egykor összefüggő nagy erdőségek szigetekké válnak. A biodiverzitás, vagyis az élet sokszínűségének megőrzése érdekében nemcsak meg kellene állítani a folyamatot, hanem a rombolás következményeit is mielőbb helyre kellene állítani.

A bidoiverzitással kapcsolatos a fenntartható hasznosítás elve. Először 1980-ban, a Világ Természetvédelmi Stratégiájában fogalmazták meg, hogy a növények és az állatok meghatározott hozamot produkálnak, és ez állományuk veszélyeztetése nélkül kitermelhető. A biológiai forrás fenntartható módon hasznosítható mindaddig, amíg az emberiség nem zsarol ki ennél többet. Nem új stratégia a fenntartható hasznosítás, mert a természet évmilliárdok óta magától sikeresen alkalmazza. Éppen a biodiverzitás az a jól bevált eszköz, amellyel az életközösségek fennmaradása elősegíthető.

Kurspahić könyve rövid idő alatt két kiadást is megért. A boszniai kiadást hamarosan egy szerbiai is követte. Azt hiszem, a médiában dolgozóknak, de a közelmúlt eseményeit jobban megismerni kívánó közönségnek is szüksége van e könyvre. Annak a bevallott célnak is tökéletesen eleget tesz, miszerint olvasóira úgy próbál hatni, hogy ne uralkodjon el rajtuk a közöny. A könyvből kiderül, hogy szerzője „nem akárki”. Az ostromlott Szarajevóban szerkesztette az Oslobođenje lapot, egy sor újságírói díjat kapott, több könyv szerzője, és több amerikai egyetem tanára volt. Emberi és szakmai kvalitásaihoz nem férhet kétség. A könyv az írott és elektronikus média szerepét tárja fel, mégpedig magas fokon, és a lehető legkonkrétabban. Bizonyítja, hogy a médiumok, elsősorban a szerbiai médiumok készítették elő a talajt a háborúhoz és a majdani gaztettekhez, s ami még fontosabb, hogy néven nevezi ennek kivitelezőit, miközben a munkájukat becsületesen és szakmai értelemben is magas színvonalon végző újságírókról sem feledkezik meg. Kurspahić a jugoszláv térség legtöbb sajtótermékét ismerte, és a különböző táborokhoz tartozó újságírók közül is majdnem mindenkit, így diszkrét, szubjektív vonala is van a könyvnek. A média háborúkeltő és háborút fenntartó szerepéről szól tehát, valamint arról, hogy e szerep még nem tűnt el. Saját újságírói szemszögéből vizsgálja az eseményeket, ennek ellenére életképes és általános paradigmát vet fel, amit elég jól alá is támaszt:

Mielőtt elkezdődött a valódi háború, a diktátorok, elsősorban Milošević, meghódították a médiumokat. Ezt több konkrét adattal támasztja alá. Könyvéből tényleg megtudható, kik és hogyan asszisztáltak a különböző diktatúráknak. Szerintem a könyv egyik szegmense mégis elhibázott. Kurspahić saját nacionalizmusellenességét, illetve nacionalizmusát próbálja egyedüli elfogadhatónak beállítani. Mindezt a titoizmusból ismert módszerrel teszi, nem magyarázva, nem érvelve, csupán a nemzetek felettiséget magasztosnak beállítva. E tekintetben, de csak e tekintetben, elhibázott a könyv, miközben a szerző kritikái teljesen megalapozottak és korrektek, önmagát és olvasóit is megfosztja a megértés egyik szegmensétől, és megoldáskeresése ettől gyenge. Javaslatai, melyek a médiapiac fejlesztésére és a szakmai színvonal növelésére vonatkoznak, értelmesek, de az, hogy ezt beleviszi a nemzeti, nemzet feletti kontextusba, elhibázott. Valójában a média és a szakmai korrektség kérdésének még ezen is felül kéne emelkednie, miközben egyformán lehetőséget biztosít a különböző nemzeti, de a nemzet feletti látásmódnak is. Másként fogalmazva, a jugoszláviai médiumok hibája nem nemzeti voltukban keresendő, hanem azokban az ordas szándékokban, amelyek a háttérből mozgatták őket. Nem róható fel a szerzőnek, hogy nem került be látókörébe minden jelenség, pl. a Magyar Szó sem, amely a délszláv háborúk idején derekasan tájékoztatott.

A bevezetőben a szerző a jugoszláviai média 1991 előtti állapotáról ír. Tökéletes és szabatos diagnózist állít fel. Valóban, a titoizmusban minden egyszerű volt: fekete-fehér. A lehetséges világok legjobbika „épült”. Egy ember, egy párt és egyféle magyarázat állt minden cikk, minden újságíró mögött. Ha váltani kellett, egyszerre váltottak nézőpontot, hangnemet (1945-1950 - sztálinista hangnem, 1951-1974 a párt diktálta reformhangnem, 1974-1980 a decentralizált államhatalom, ill. államhatalmak mögötti közös hang korszaka). Az első korszakban csak állami és pártfelügyelettel lehetett bármit kiadni, a hangnemet pedig javarészt Milovan Đilas határozta meg. A külföldi híreket a TANJUG szűrte. A Moszkvával történő szakítás 1948-1949-ben nem okozott lényegi változást a médiában, a módszer, a hangnem csak finomodott, de lényegében ugyanaz maradt. Ebben a szakaszban a média, mint minden más is, annak szolgálatában állt, amit az államhatalom meg akart mutatni magáról, hogy ez által elhatárolódjon a többi szocialista országtól. Látszatszabadság uralkodott, aminek azért volt pozitív hozadéka. A sport- és külpolitikai hírek szerkesztése, kommentálása szabad lett. A belpolitikáról azonban továbbra is csak a központi irányelv alapján lehetett írni. Tito meghatározta a limiteket (13. old.). Az újságíróknak eszükbe sem jutott, hogy ezeket feszegessék. Az egyetemistákat viszont a speciális rendőri alakulatok 1968-ban tönkreverték (jó mementó ez arra, hogy Tito rendszere is „verő rendszer” volt, ha a szükség úgy hozta), a Plasztik Jézus c. filmért pedig Lazar Stojanović több év börtönt kapott, mert filmjében kritika fogalmazódott meg Tito ellen. Tito kézben tartotta rendszerét, pontosan tudta, mit csinál. Az 1970 után kibontakozó „horvát tavasz” és a „belgrádi liberálisok” is megkapták a magukét, ennek a sajtóra is közvetlen hatása volt. A Vjesnik (zágrábi kormánylap) éléről eltávolították Novakot, a Politika (belgrádi kormánylap) éléről pedig Nenadovićot. Ekkoriban fegyelmi vétséget követett el az, aki egy kicsit megrövidítette valamelyik Tito-beszédet, amelyet egy afrikai országban mondott, és hasonlók. 1974-től átrendeződött a médiapiac. A Belgrádban megjelenő Borba, ahogy mindig is, a szövetségi kormány hivatalos politikáját közvetítette, míg a köztársasági székhelyeken működő lapok az ott aktuális politikai elitet szolgálták ki. Zágrábban tehát a köztársasági vezetés irányvonalát képviselte az ottani Vjesnik, a belgrádi Politika viszont a szerb köztársasági vezetését, sőt ezeket a lapokat semmi más nem érdekelte, csak feletteseik diktátumai. Hogy az irónia még nagyobb legyen, a jugoszlávok nagy része ezt tartotta szabadságnak, és észre sem vette a kb. 1980-tól kezdődő lassú elcsúszást a nacionalista hangszerelésű konfliktuskereső/gerjesztő hangnem felé. Az 1989-es kelet-európai fordulatra kívülállóként tekintettek. Azt hitték, ők már mindazt, ami körülöttük történt, rég hátrahagyták. Jugoszláviának nem jutott karizmatikus, becsületes vezető, ehelyett karizmatikus nacionalisták jutottak, akik éppen akkor érkeztek a politikai színtérre, amikor a jugoszláviai nemzetek önazonosságukat keresték. Kurspahić számára a fenti magyarázat elégséges, világlátásából következik. Ez azonban mégis kevés. Sokszor leírták Miloševićről, hogy valójában nem volt nacionalista, és a nacionalizmus csak eszköz volt a kezében. Véleményem szerint fontosak a vezérek morális hiányai is - hogy hajlandók voltak a remélt haszonért háborút indítani, és ennek fejében feláldozták mások életét. Mindebben fontos volt a nacionalizmus, azonban nem ez a dolog lényege - ezt Kurspahić nem látja. Mindazonáltal a tömegeknek esélyük sem volt a helyzet megértésére, mert a kikényszerített testvériség-egység retorikája a nemzeti konfliktus retorikája felé csúszott, a gyűlölet retorikájával vegyítették (amitől egyébként soha nem volt mentes a titoista médiatér, csak az irányzat volt más), hogy aztán egyik napról a másikra féktelen gyűlöletbe csapjon át, és teljesen áthassa a médiateret. A ködös nemzeti romantika itt is fontos elem, mert közege a manipulációnak, de az igazi ok nem ez, hanem a manipuláció szándéka és célja. Kurspahić nem jut el eddig a felismerésig.

A Szerbiát elemző rész talán a legérdekesebb a könyvben. Igaz, hogy első pillantásra vitatható a korszakolás, mert a szerző úgy véli, hogy 1980-tól kezdődik az ellenség(kép)teremtés. A szerzőnek mégis tökéletesen igaza van. A világ még nem figyelt oda, de 1980-tól, a kosovói helyzet kapcsán kezdődött el a folyamat, amely az erőszakos széthulláshoz vezetett. Mindehhez a „televízió fenoménje” is hozzájárult. A titoizmusban tabu volt más nemzeti hovatartozását szidni, ez a tabu dőlt le először az albánok kapcsán. A szerb médiában „siptár”-nak kezdték őket nevezni, ami nagyjából olyan hatású, mintha a magyar médiában „oláhokról”, „rácokról”, „tótokról” beszélnének. Másrészt egy-egy tragikus eset, amely normális helyzetben nem kapott volna nagy publicitást, fókuszba került, és másnap a szerbek milliói beszéltek róla. Harmadrészt 1981 februárjában drákói szigorral büntették meg azokat az albán tüntetőket, akik 1980-ban köztársasági státust követeltek Kosovónak. Ráadásul a többi köztársaság, óriási hibát vétve, a kosovói eseményeket Szerbia belügyének tekintette, sőt beleegyeztek a szövetségi irányítású katonaság bevetésébe a „szeparatisták” ellen. A média nagyította fel az albánok nagyobb natalitását, szervezett albán „domináció” eléréseként megbélyegezve azt, statisztikai genocídiumnak nevezve. A szerb házak megvásárlását elüldözéssé minősítette. Az egyetlenegyszer történt nemi erőszak (ennek utánanézett a szerző a statisztikákban) kapcsán a következőket mondták: „az albánok megerőszakolják anyáinkat, lányainkat és lánytestvéreinket”. Az egyébként teljesen helytelen titoista gyakorlat is megszűnt, hogy mindig kiegyensúlyozó híreket (pl. egy albán eset mellé egy szerbet v. horvátot stb.) keressenek egy-egy esemény mellé. Szabad lett a vásár minden túlzás számára. S már nemcsak túlzások voltak, hanem szándékos félretájékoztatás, majd szándékos hazugságok sorozata. A megbomlott értékrendű közegben egyesek petíciót írtak a kosovói genocídium ellen, az akadémia pedig memorandumot fogalmazott meg, amelyben Szerbiát áldozatként állította be. Valójában soha nem adták ki, a Večernje Novosti megszerezte és megjelentette a tervezetet. A memorandum aláásta az ország addig érvényes alapelveit. A szerzők (neveiket a 35-ös oldalon fel is sorolják) azt állították, hogy a szerbeket államjogilag, gazdaságilag, sőt biológiailag is elnyomják, és bosszúálló politikát folytatnak ellenük. Ekkor találták ki azt a kétes hitelű, de nagy karriert befutott tézist, miszerint „a szerbek a háborúk győztesi, de a békék vesztesei”, sőt a szerbeket mint vértanúkat állították be. Veszélyeztetett („ugroženi”) népként állították be, amelyet minden oldalról ellenség vesz körül, és amelynek megmentőre van szüksége. Miloševićnek, 1987-es pártbéli puccsa után (amelyben addigi mentorát, Ivan Stambolićot támadta hátba), első dolga volt a média feletti ellenőrzést megteremteni. Azelőtt Belgrád tájékoztatásáért volt felelős a pártban, majd városi és szerbiai központi bizottsági tagként jó kapcsolatban volt egyes újságírókkal, szerkesztőkkel. A könyvben a legjobb rész, ahogy ezt a szálat felgöngyölíti a szerző. Dušan Mitević, a belgrádi TV igazgatója, és Živorad Minović a Politika napilap főszerkesztője közeli barátai voltak. Ezzel már a média nagy része a kezében volt. A kosovói helyzetről pontos információi voltak, még Stambolić küldte oda, hogy vizsgálódjon. 1987. április 24-én, amikor kosovói útján volt, 15 000 szerb és montenegrói várta Kosovo Poljén (Rigómező), a helyi kultúrház előtt. A rendfenntartó rendőrökre a tömeg kőzáport zúdított, és akit értek, megvertek közülük, szinte nem volt rendőr, aki megúszta volna. Amikor Milošević ezt meghallotta, a tömeg közé ment, és kimondta híressé vált mondatát: „Senki sem verhet benneteket”, ekkor kezdte a tömeg először skandálni: „Slobo, Slobo”, s a médiában is ismételgették. A médiumok élén olyan emberek álltak, akik a pártstruktúrában Milošević alatt álltak. Milošević felesége segítségével vitriolos cikkeket írtak ellenfeleik ellen, miközben azok nem kaphattak teret védekezésre. A Politikában nyilvános vita folyt, aminek eredményeképpen a Szerbiai Kommunista Pártban a mérsékeltek teljesen eltűntek. Ezt követően egy albán katona, Aziz Keljmendi megölt négy katonát. A Politika nagy betűkkel hozta a hazugságot, hogy az albán négy szerbet ölt meg, valójában pedig két muzulmánt, egy horvátot és egy szerbet (41. o.), de helyesbítést nem tettek közzé, mert az eredeti elferdített cím felelt meg nekik. Milošević médiaháttere tovább bővült, Jovanović, az Ekspres Politika szerkesztője, valamint Ratomir Vico is hűséges embere lett. A párton belüli ellenfeleivel is leszámolt a XVIII. kongresszuson. Közben nagyban zajlottak az antibürokratikus forradalom „igazságmítingjei”, ezek abból álltak, hogy kisebb, de annál lelkesebb tömeget mozgattak meg, főleg Vajdaság-szerte, ezzel befolyásolva a közhangulatot. Ez az utcai demokrácia volt „a tömeg mazochisztikus extázisa”, ahogy Fuad Muhić boszniai egyetemi tanár fogalmazott. Csúcspontja a vajdasági politikai vezetés megdöntése volt. Néhány hónap múlva Montenegróban történt ugyanez. A Politika hasábjain értelmiségieket ért támadás, és hallgatásba száműzték őket. A meg nem szűnt titói modell alapján egyes szerkesztők villámgyorsan alkalmazkodtak az aktuális helyzethez. Milošević birtokolta a szerb média 90%-át. A Politikában egy új rovatot vezettek be Visszhangok és reagálások címmel, amelyben a nép nevében beszéltek. Valójában alaposan átválogatott cikkek jelentek meg itt. Elkezdődött a szlovének, majd a horvátok elleni kampány. A szerbiai média ellen Ante Marković szövetségi kormányfőnek sem volt esélye. A média támogatásával előkészítették Szerbia új alkotmányát, valamint a kosovói csata hatszázadik évfordulójának megünneplését. Ekkor már semmi pozitívat nem lehetett közölni az albánokról (56. old.). Megszűnt a délszláv médiumok együttműködése. A Milošević ellenőrzése alatt álló újságok folytatásokban közölték az egykori usztasa gaztetteket. Miloševićnek azonban nem sikerült hatalmába keríteni a média egészét. A Borba, mivel a szövetségi állam megszűnőben volt és a köztársasági vezetés a „köztársasági lapokra” figyelt oda, szabadon, függetlenül és szakmailag magas szinten írt, ezért a hatalom kikiáltotta árulónak, miközben a nyomtatáshoz szükséges papír megvonásával és pénzbírságokkal sanyargatta. Mindezt persze nem tudta túlélni a lap. A Vreme hetilap hasonló úton indult el, azonban fenn tudott maradni. A B92 Rádió is független volt, de ezek a médiumok csak kevesekhez szólhattak. A szerző egy kissé túlértékeli a Jutel nevű televíziós kísérletet, amely szinte csak Szarajevóban működhetett egy ideig. Máshol a köztársasági vezetés egyszerűen megakadályozta sugárzását.

A szerb propaganda hazugsága az volt, hogy a nép szerkeszti az újságot és a TV-műsort (valójában ezekben a médiumokban teljes mértékben szelektálták a „nép” megnyilatkozásait), a horvátországi propagandagépezet hazugságmechanizmusa pedig a következő elven alapult: „ha a hazának és a honvédő háborúnak használ, akkor szabad hazudni”. A háborús időkben tehát mindkét média a politikai elit ízlése szerint működött. Valóban nem média-, hanem agitprop funkciót láttak el. Tuđman ugyanazokat a módszereket alkalmazta, mint szerb kollégája, csak némi fáziskéséssel. Tuđman 1991-ben került hatalomra, és első dolga volt megszerezni a Vjesniket (a Politika horvát megfelelője), Hida Biščević azonnal letette a hűségesküt (muzulmánként a leghorvátabb horvátnak vallva magát). A Vjesnik a honvédő harc „első vonala” lett. A Horvát TV is pillanatok alatt a HDK (Horvát Demokratikus Közösség, HDZ Hrvatska Demokratska Zajednica), Tuđman pártja kezébe került, egyik napról a másikra nem mehettek be az épületbe a „megbízhatatlan elemek”. Ezt Anton Vrdoljak szervezte meg, aki annak idején a Titót dicsőítő filmek rendezője volt (77. o.). Ettől kezdve olyan minőségű és tartalmú műsorokat sugároztak, amelyek újabb erőt adtak a szerbiai propagandának (a szerb-horvát médiaháború „diszkrét bája” az volt, hogy a közönség egy része egyszerre fogyaszthatta őket, és éberen figyelték egymást a szerkesztők és a médiavezérek). Pontosan előírták, milyen jelzők kíséretében lehet a szerbeket emlegetni, s ugyanez volt a helyzet a szerb oldalon is. Nem mutathattak be semmit a horvát katonák szenvedéseiről, a hullákat azonban bemutathatták, s nemegyszer szerb hullákat mutattak be horvátnak mondva őket. Szerb oldalról azt állították, hogy Horvátország atombombát készül létrehozni. Rendkívül nagy érzelmeket kavart a horvát nemzeti szimbólumok megjelenése. A szerb propaganda usztasának (náci jellegű politikai opció) nevezte őket, ezzel homogenizálva saját híveit. Amikor usztasát kiáltottak, zsigeri reakciót, páni félelmet és mély gyűlöletet váltottak ki a szerbekből. Mindkét vezér sikeresen színészkedett, azt játszották, amit mindenkori tárgyalópartnerük hallani akart. A fenti médiumok mellett a helyi újságok nagy része sem tájékoztatott objektíven, csak a két tengerparti nagyváros, Rijeka és Split helyi lapja volt kivétel.

A helyzet értelmetlenségét legjobban egy kiskatonával készült riport érzékelteti. A Szarajevói TV riportere kérdezte meg a boszniai Bahrudint, hogy mit csinál a szlovén elszakadás 10 napos háborújában. A kiskatona azt válaszolta:

- Ők úgy tesznek, mintha kiválnának, mi meg úgy, mintha nem engednénk ezt nekik.

A szlovéniai helyzetnek nem volt nagy tétje Milošević számára, ezért propagandája inkább a horvátországi és a boszniai helyzetet „értelmezte”. 1991-től gátlástalanul hazudtak mindkét oldalon, Kurspahić gondosan dokumentálja ezt, és a hazugság szerzőit is. Az egyes lapok ellehetetlenítését, ill. megszerzését is részletesen tárgyalja, elsőrangú médiaperverziónak nevezi (92. o.), amikor a horvátországi Danas nevét Glasnikra változtatták, és amint az tönkrement, újraindították a Danast, persze már semmi sem maradt meg az objektivitásból és a függetlenségből.

A média szerepe vitathatatlan „Bosznia megölésében” (97. o.). A boszniai médiateret háborúval szerezték meg. A műsorszórókat először a szerbek, majd a horvát-muzulmán konfliktus kibontakozásakor a horvátok szerezték meg. A boszniai TV-műsort szinte csak Szarajevó környékén lehetett nézni, a többi területen csak a szerb, ill. a horvát műsort. Ott a profi újságírásnak még kevésbé volt hagyománya, mint Szerbiában vagy Horvátországban, mert Boszniára még fokozottabban figyeltek a titoizmus ideje alatt. A zavaros, háború előtti időkben azonban Boszniában hirtelen javulni kezdett a médiumok szakmai hozzáállása, egy új, fiatal és képzett generáció nőtt fel, akik sokkal tovább gondolkodtak az egységes Jugoszláviában, mint más köztársaságokban. A szerző kritikája, miszerint külföldről nem figyeltek oda Boszniára, jogos. Mindenki azt gondolta, hogy Bosznia védett a nacionalizmustól, és ebben mindenki tévedett. A nemzeti pártok győztek (Karadžić egy pillanat alatt átalakította pártját Szocialista Demokrata Pártból Szerb Demokrata Párttá és még a párt logóját - SDS - sem kellett megváltoztatni). Mindhárom nemzeti párt igyekezett megszerezni a hatalmat a média felett. Ebben a legkevésbé a muzulmán fél volt eredményes, mert a szakmailag megerősödött boszniai média ebben nem volt partner. Amikor Bosznia területét felosztották (egy titkos Milošević-Tuđman megállapodás értelmében), a médiumokat is szétválasztották. Köztudott, hogy a boszniai háborúban a sajtó képviselőit szemrebbenés nélkül megölték (Kurspahić említést tesz kollégáiról, csak a boszniai TV 52 újságírót vesztett (132. o.)). Mégis a média hatalma egy alkalommal kulcsfontosságú volt. Senad Hadžifehzović vezette a híradót, amikor csörgött a telefon és kollégái kapcsolták a hívást. A boszniai elnök, Alija Izetbegović jelentkezett, akit a hadsereg tartott fogva. A telefonbeszélgetés eredményeképpen kerülte el talán a rá váró halált.

Negatív értelemben is leginkább Boszniában mutatkozott meg a média hatalma. Risto Đogo vezetésével a palei televízió (Pale Szarajevóhoz közeli üdülőhely, a boszniai Szerb Köztársaság „fővárosa”) a legdurvább háborús propagandát folytatta. A legalpáribb szövegeket mondták, rasszista kifejéseket használtak, gyalázták a muzulmánokat. Az elnökség egyik női tagját pornófilmből vett részletek kíséretében mutatták stb. Paléban találták ki azt is, amit a szerbiai médiumok is átvettek, hogy a Szarajevóra hullott és nagy pusztítást okozó gránátokat (több ilyen eset volt) a muzulmánok lőtték ki. S lám, milyen nagy a hazugság ereje: Szerbiában még ma is ezt hiszi a többség. A média aktívan segítette az etnikai tisztogatást is.

A könyv második részében leszűkül a szerező látóköre (ez nyilvánvalóan helyzetéből adódott), és elsősorban a boszniai eseményekre koncentrál. Fontos, hogy nem hagyja említés nélkül a muzulmán kormánypárt médiát korlátozó tevékenységét, és a szerb, ill. horvát mintára kialakuló háborús retorikát, amelyről azonban értelemszerűen kevesebb szó eshet (Lipljan, Zmaj od Bosne, Bošnjak). Általuk immár három oldalról támadták a szarajevói többnemzetűséget. A háborús propaganda csúcspontján azonban már megjelentek azok az elemzések (pl. Mark Thompson: Firging War: The Media in Serbia.), amelyek révén már szinte mindenütt ismert volt a manipuláció mechanizmusa, kivéve a háborús területeket. A titoista korszakban begyakorolt toposz szerint mindenki igazságos, honvédő háborút folytatott, miközben minden oldalról civileket is gyilkoltak, és egyre nagyobbakat hazudtak. A Večernje Novosti egy 115 éves képet használt fel, amelyen egy szerb árva látható, és amelyről azt állították, hogy szüleit a muzulmán offenzíva ölte meg (143. o). A másik címeres hazugság a Vjesniké, ahol azt írták, hogy Zenica központjában 35 horvátot akasztottak fel, ami meg sem történt (151. o). A horvát médiában jelent meg egy cikk, amelyben egy amerikai delegációval való tárgyalásról számolnak be, a delegáció azonban soha nem ért Horvátországba, mert repülőgépük lezuhant (202. old.) Közben Milošević immár béketeremtőként kívánt tetszelegni, a horvát erők lemészárolták Stupni Do falu civiljeit, nem sokkal ez után pedig megtörtént a srebrenicai tragédia. Rövid időre Milošević és Tuđman is béketeremtőként tetszeleghetett Daytonban, majd Párizsban.

A szerző az 1995 utáni eseményeket az elszalasztott lehetőségek korszakának tekinti, szerinte Boszniában médiaapartheid jött létre azzal, hogy felosztották a médiumokat a nemzeti közösségek között, miközben másfajta, multikulturális lehetőségeket nem hagytak - mindenkinek oldalt kellett választania. A nyugati kísérletek is elhibázottak voltak, noha a pozitív példák közül kiemeli a Soros alapítványt. Az adományozók pénze sokszor saját ügyvezetésük költségeire ment el. Noha béke volt, és a médiumokban is sokat javult a helyzet (eltűntek a nyilvánvaló hazugságok, az alpári nyelvhasználat), a szembenállás ténye változatlan, és a szerkesztési elvek ezt változatlanul közvetítik. A szerző ezt gazdagon illusztrálja példákkal. Bosznia médialégköre továbbra is „szennyezett” maradt. A könyv vége a miloševići rendszer utolsó szakaszáról szól, arról (neveket is említve), hogy a vezér „megvált” régi médiaszolgáitól. Bukásában szerepe volt a független média elleni nyomásgyakorlásnak is, de ez előtt sikerült ismét „szorosabbra zárni sorait” a kosovói válság kiélezésével. A patrióta imázs még egyszer hasznára volt, de utoljára. A NATO-bombázások ideje alatt egyik legaljasabb cselekedetük az volt, amikor feláldozták saját médiamunkásaikat, a Szerb RTV 16 munkatársát, noha előre tudhatták, hogy bombatalálat éri az épületet. Utolsó évében hatalmas pénzbírságokkal zaklatta az újságokat, sőt a politikai gyilkosságoktól és a fenyegetésektől sem riadt vissza. A Tuđman-rendszerben is az „állam ellenségei” fogalmával operáltak, az ellenzéki sajtót ott is megkísérelték pénzügyileg ellehetetleníteni.

A szerb és a horvát diktatúra bukása hirtelen következett be. Az egyik esetben a diktátor meghalt, a másikban a népharag döntött. Jogos a szerző megállapítása, hogy a médiában is egy csapásra változás állt be, és hogy ez aggodalomra ad okot. Aki ilyen gyorsan képes váltani, azzal valami baj van. Nincs személyisége, véleménye. Így a médiában nem lényegi változásról van szó, hanem a régi titoista hagyományok folytatásáról. Médiaügyben tehát továbbra sem lehetünk nyugodtak (Kurspahić több példát is említ). Az új arcok a médiában még nem jelentenek új felfogást, hiszen fel kellene nőnie egy szakmailag öntudatos generációnak, akik számára nem „magától értetődő”, sőt nem is érthető, hogy a média a hatalmat szolgálja.

Azt hiszi magáról, hogy művész,

de csak egy nyavalyás mű vész -

természetellenes Gólem.

Adatokkal, akár egy bűvész,

úgy dobálózik a mű ész -

kvarcszilíciumos elem.

Vágja az élőt, mint a fűrész,

hullabűzt hord utána a szélvész -

formalinillatú jellem.

Hiába minden, ő nem művész,

nem fasz, hanem péniszpenész -

kasztrált asztráltestű szellem.

A Magyar Szó 2005. október 13-i száma Közelkép rovatában egy interjú jelent meg a zentai polgármesterrel, s mellékletként a város jelenlegi díszpecsétje (a címerrel és körirattal „Sigillum Civitatis Zyntha” - Zenta város pecsétje) az 1506-1902 évszámokkal. A címerpajzs elemein kívül az alatta lévő két évszám, de főleg az utóbbi (1902) ad okot a találgatásokra.

Mivel jövőre ünnepli Zenta városa a II. Ulászló király által kibocsátott kiváltságlevél 500. évfordulóját (szabad királyi várossá nyilvánítását, - 1506-2006), bizonyára szélesebb körben is van érdeklődés a címeres pecsét keletkezése, struktúrája és története iránt.

Zenta középkori történetének meghatározó tényezője volt a budai káptalan - az óbudai Szent Péter és Pál prépostság - (1022-1648), mivel 1224-től már a Zenta környéki csésztói halastónak és később Zentának is a birtokosa 1526-ig. Befolyása a királyra és az ország politikájának alakulására mindig is jelentős volt. Ezt a befolyásukat érvényesítették amikor 1506-ban elérték, hogy Zenta mezőváros kiváltságos városi rangot kapjon a királytól, okulva a Szeged városával 1474-75-ben történt konfliktusból. A káptalan ráveszi II. Jagelló Ulászló királyt, hogy Zenta városa is megkapja mindazokat a kiváltságos jogokat, melyeket Szeged városa 1498-ban kapott az uralkodótól (ekkor lesz Szeged szabad királyi város). 1506. február 1-jén végül II. Ulászló kiadja Zenta városa számára is a kiváltságokat biztosító okmányt, melynek előterjesztője és aláírója nem más mint Gosztonyi János, a budai káptalan prépostja, a király titkára. A kiváltságlevéllel a város megkapja a felhatalmazást a címeres pecsét elkészítésére, melynek oklevél szerinti leírása alapján a pecsét rajzolata a két keresztben fekvő kulcs, fogójukban két kecsegével, köztük a virágzó búzakalásszal, s a pecsét köriratával „Sigillum Civitatis Zyntha”. A két keresztben, egymáson fekvő kulcs, Szent Péter emblémája (nem a város kulcsai), s mivel Szent Péter a káptalannak s rajta keresztül Zenta városának is védőszentje, a kulcsok kerülnek a címerpajzsra és dominálnak a pecsétrajzon. A kecsegék és a virágzó búzakalász pedig az errefelé igen elterjedt halászatot, illetve a másik alapvető megélhetési forrást, a mezőgazdaságot szimbolizálja. Így a címer mindhárom szerencsésen összefonódott eleme - mely így egységet képez - hűen tükrözi a korabeli zentai köz- és környezeti állapotokat, illetve a kort melyben keletkezett.

A kiváltságos jogok gyakorlása - melyek a 16. század elején két évtizedig biztosították Zenta városának gyors fejlődését - az 1526-os mohácsi tragédia, illetve az ország háromfelé szakadása után megszűnt, a budai káptalan pedig Pozsonyba menekült, magával vivén Zenta város kiváltságlevelét is.

A másfél évszázados török hódoltság alatt Zenta szinte alig lakott, jelentéktelen hellyé zsugorodik, s a törökök kivonulása után nem is reménykedhetett abban, hogy visszakapja a kiváltságokat, melyeket inspirálója, Szeged városa már 1715-ben visszakapott a királytól. Így a valamikori Zenta szabad királyi város oklevele, s az abban leírt címeres pecsét is a feledés homályába merült oly annyira, hogy úgy kellet ismét felfedezni a középkori okmányok között Knauz Nándor hittudós-történetírónak, aki a zentai kiváltságlevél latin nyelvű szövegét 1862-ben tette közzé A budai káptalan regestái címmel, melyet pedig néhai híres-neves történészünk Dudás Gyula fordított le, s közölt először magyar nyelven 1883-ban.

Mivel Zenta első címeres pecsétje a középkor végével a teljes feledésbe merült (ez ideáig sem a pecsét, sem annak bármilyen lenyomata nem került elő), a Tisza mente újratelepítése után az 1750-es években Tiszai-koronakerületi települések (Martonostól Szenttamásig) egységes címeres pecsétet kaptak, köztük Zenta is: a jobb kezében kardot a baljában ekevasat tartó határőr-vitéz lett a szimbólum („Sigil. Priv. Coronal. Oppidi Szenta 1751” körirattal). E pecsétcímert az abszolutizmus végével váltja fel a kissé átalakult címer: a koronás magyar címerpajzsot jobbról és balról tartó huszár illetve népfelkelő, kezükben karddal és ekevassal, valamint „Zenta város pecsétje 1861” körirattal. Ezután majd negyedszázadon keresztül e pecsétet használta a város, mígnem 1895-ben a belügyminiszter megtiltotta, hogy a városok pecsétjükben-címerükben használják a magyar koronás címert. Ekkor merült fel az ötlet, hogy vissza kellene állítani az 1506. évi címeres pecsétet. Az új címeres-pecsét megtervezése és elfogadtatása néhány évi procedúrája után I. Ferenc József király 1900. szeptemberében 24-én alá is írja a díszes, címeres pecsétet adományozó oklevelet (Magyarországon csak a király adományozhatott címert), s Zenta városa ismét használhatta az 1506-ban leírt régi pecsétje reinkarnációját, melynek körirata alján az 1506-1900 évszámok szerepeltek, tehát a pecsétjog megadásának és felújításának dátumaival.

Mivel a pecsétek elkészülte némi időt vett igénybe, a hivatalok az új címeres pecsétet 1901-ben kezdik használatba venni különböző köriratokkal (mint pl. Zenta város tanácsa, Zenta város jegyzői hivatala, stb.) az 1506-1900 évszámokkal és középen a címerrel. E pecsétekkel viszonylag ma is sok, megmaradt városi irat van hitelesítve, mivel 1905 végéig használták.

E pecsétek használata minden bizonnyal a monarchia végéig tartott volna, de 1902. május 16-i keltezéssel levél érkezett a megyei alispántól a zentai Városi Tanácshoz, hogy az Országos Községi Törzskönyv-Bizottság megbízásából, a Községi- és egyéb helynevekről szóló 1898. évi IV. tc. 4. paragrafusa értelmében, valamint a belügyminiszter úr 1902. évi 16.698. sz. rendelete alapján minden rendezett tanácsú város köteles a területén levő összes helység nevét újból megállapítani, s „legalább egy darab, a megállapítás évét is feltüntető, központilag előállítandó s bizottságilag felülvizsgált sárgaréz nedves bélyegzőt beszerezni”. A kötelezettség kiterjedt minden rendezett tanácsú városra (mint Zenta), valamint a községekre is, még ha az illető város neve változatlanul megmaradt, tehát az írásmód tekintetében sem módosult.

A felhívást egyébként körlevél formájában minden községi elöljárósághoz megküldték azzal a nyomatékos meghagyással, hogy: „…úgy a község neve, mint a község külterületén fekvő és külön elnevezéssel ellátandó telepek, puszták s egyéb jelentékenyebb lakott helyek neve is jellegzetes magyar hangzással és magyaros írásmód szerint határozatilag megállapíttassék”.

Az intézkedéssel a kormányzat az ország összes községi bélyegzőjét kivánta úgy alak mint anyag tekintetében egyöntetűvé tenni, s rendet teremteni a helységnevek terén, ugyanis az országban több azonos nevű helység is létezett, ezért az új pecséteken kötelező volt elsőként a megye, majd a település és befelé haladva a hivatal nevét feltüntetni, hogy ezáltal megkülönböztessék az azonos helynevű településeket.

Zenta város Képviselő-testülete 1902. június 9-én határozott (539.sz határozat) a területén lévő helynevek megállapítása ügyében. E szerint a város neve Zenta (nem változott), viszont ekkor kapta vissza Kevi a középkori nevét, ugyanis addig Kavia-nak nevezték, a Bátkából viszont Batka lett. A Képviselő-testület határozatát Hirdetményen tették közszemlére 15 napi fellebbezési idővel. Ezzel a két módosítással Zenta eleget tett ebbéli kötelezettségének, s már csak az új pecsétek elkészítése maradt hátra, melyet a Törzskönyv-bizottság ajánlása alapján Felsenfeld Ignác budapesti vésnöknél rendeltek meg. Mivel az ország minden települése itt rendelte meg a bélyegzőt, annak megtervezése és elkészítése igencsak elhúzódott, s csak 1905 júliusában hagyta jóvá a belügyminisztérium az új zentai címeres pecséttervezetet (jelenleg ennek pontos mása az aktuális címerünk). Az új pecsétek használatba vétele így csak 1906. január 1-jétől kezdődött meg, addig viszont a régi pecséteket használták (az 1506-1900-as évszámokkal) a városi hivatalok által kiadott különféle iratokon.

Az új pecséteken már az új felirat volt látható: „Bács-Bodrog vármegye Zenta rend. tan. város (pl. főjegyzői hivatala) 1506 - 1902”. Tehát az 1902. év így - egy törzskönyvezési bejegyzés idejeként - került a pecsétfeliratba, majd a pecsétek használatával a hivatalos iratokra, ennek következményeként pedig más helyekre, pl. az 1903-ban épült színház mennyezetét díszítő címer alá stb. és a köztudatba.

Zenta pecsétjéről és címeréről mg. Dobos János történész írt tanulmányt, mely 1997-ben jelent meg a Forum kiadványaként. Ebben a monográfiában a szerző a borítólap belsején írt rövid összefoglalóban, de magában a műben is tévesen magyarázza az 1902. év megjelenését a pecsétfeliratban, amikor ezt írja: a „… városi címer használatára I. Ferenc József 1900-ban engedélyokiratot adott ki. A címert a város tehát már 1900-ban használta, de a pecsétet csak 1902-ben vette használatba, s ezért a köriratba nem a királyi oklevél által meghatározott 1899, hanem az 1902. év került”. Nyilvánvalóan Dobos csak feltételezte a dátumcsúszás magyarázatát a pecséten, mert sem a város törzskönyvezési kötelezettségét, sem az erre vonatkozó miniszteri körrendeletet nem ismerte, amely ott lapult a levéltár egyik poros dobozában…