A Magyar Szónak adott nyilatkozatában a testület egyik legfontosabb feladatának azon jogszabályok megszületésének szorgalmazását emelte ki, amelyek alapján lebonyolítható a nemzeti tanácsok választása. Eddig miért nem került erre sor?

- Az erre vonatkozó jogszabályok több változatban már szövegszerűen készek, és a Koštunica-kormánynak lehetősége lett volna még a választások előtt, sőt az új alkotmány meghozatala előtt lépni, és meghozni őket. Már mintegy két éve kész a nemzeti tanácsokról szóló törvény tervezete. Ennek az egyik fő tartalmi eleme pontosan a választási szabályok végleges rögzítése. Ezt a szöveg-előkészítő munkát a nemzeti tanácsok bevonásával az akkori köztársasági kisebbségi tanácsi szakszolgálat készítette el, viszont a kormány soha nem tárgyalt róla, és abba a sajnálatos helyzetbe kerültünk, hogy a Koštunica-kormány működése idején nem rendezte ezt a jogi területet. Emlékeztetni kell arra, hogy miért alakult ki ez a helyzet, ez a késedelem. Maga a kormányfő azon az állásponton volt, hogy az emberi és a kisebbségi jogok kérdése az államközösségi joganyaghoz tartozik, illetve olyan kérdés, amely vonatkozásában jogszabályt csak Montenegró egyetértésével lehetne hozni. A Koštunica-kormány viszont odáig sem jutott el, hogy az akkori montenegrói kormánnyal közös ügyként megvitassák azt, milyen megoldásokra volna szükség. A jelek szerint Belgrádban azzal számoltak, hogy a montenegrói különválási referendum nem lesz sikeres, marad együtt az államközösség, és majd akkor megszületik az új törvény. Montenegró levált, amit egy olyan időszak követett, amikor a kormányzat minden erejével az új alkotmány meghozatalára koncentrált, és a kisebbségi jogok érvényesítése vonatkozásában fontos kérdések már nem kerültek napirendre. Az alkotmány megszületése után volt még egy halvány reménysugár arra, hogy esetleg ez a törvény megszülethet, de ezt követően parlamenti választásra került sor, ami a kormányzatnak a törvényalkotási kezdeményezéseit hosszú időre elnapolta. Immár több mint egy év elmúlt azóta, hogy az MNT először hívta fel a kormányzat figyelmét arra, hogy sürgősen jogszabályt kell alkotni. Ez sem törvény meghozatalaként nem történt meg, ugyanakkor a második javaslatunk is, hogy kormányrendeletet alkossanak csak a választási jogszabályok rögzítése céljából eredménytelen maradt.

Említette, hogy a jogszabályoknak több változata is létezik. Melyek azok?

- Létezik a nemzeti tanácsokról szóló törvény tervezete, és tervezeti szinten van egy kormányrendeleti szövegre vonatkozó szövegjavaslat is. A nemzeti tanácsokról szóló törvény tervezetében a választási rendszer tekintetében két lehetőség van felvéve. Az egyik a közvetett, elektori választási rendszer, amely már ismert a gyakorlatból, valamint a törvény-előtervezetben a közvetlen, a külön kisebbségi választói névjegyzék alapján lebonyolítható választás is szerepel. Ennek az elképzelésnek az a feltétele, hogy a külön kisebbségi választói névjegyzékre az adott kisebbségi közösséghez tartozó választópolgárok legalább hatvan százaléka feliratkozzon. A kisebbségi és emberjogi szolgálat szakemberei inkább a közvetett választási rendszer fenntartása felé nyomják el a dolgokat. Az új kormány megválasztásáig, a kormányzati struktúra felállásáig lehetetlen érdemi vitákat elkezdeni, de erre nagy szükség lesz, amikor majd megalakul az új kormány. Teljesen világos, hogy az MNT, mint a legnagyobb közösséget képviselő nemzeti tanács azt fogja szorgalmazni, hogy a közvetlen választások lehetősége is szerepeljen a jogszabályban.

Hogyan készíthető el a kisebbségi névjegyzék?

- Ebben a tekintetben kizárólag az önkéntesség alapján lehet választói névjegyzéket felállítani. Ez egy nagyon érzékeny kérdés, mert amennyiben ez bevezetésre kerül, a gyakorlat tudja majd csak megmutatni, hogy a kisebbséghez tartozó állampolgárok milyen mértékben tartják szükségesnek azt, hogy külön választásokra is sor kerüljön.

Ezek szerint, amíg nem születik meg ez a törvény, addig nem is esedékes választás az MNT-ben?

- Sajnálatos módon nem lehet a választást lebonyolítani, nincs rá jogszabály. Felmerül a kérdés, hogy akkor milyen jogszabály alapján történt az első választás. Az első választásokra minden nemzeti tanács vonatkozásában egy, ezt a témát feldolgozó minisztériumi szabályzat alapján került sor. Mik a hiányosságai ennek, és miért nem lehet azon jogszabály alapján választásokat lebonyolítani? Nincs benne meghatározva az a szerv, amly a választásokat le kell, hogy bonyolítsa, pontosabban az akkori szövetségi emberjogi és kisebbségi minisztérium megszűnt, nincs tovább.

A nemzeti tanácsok testülete szorgalmazni kívánja annak a pénzügyi alapnak a létrehozását, amelyet még az egykori szövetségi állam kisebbségi törvénye írt elő 2002-ben.

- A szövetségi államban megszülető kisebbségi törvényben elő volt látva egy olyan pénzügyi alapnak a létrehozása, amelynek a neve Szövetségi Kisebbségi Alap lett volna. Az említett államátalakulások elég gyorsan lehetetlenné tették azt, hogy ez az alap megalakuljon. Az államközösségnek nem volt saját költségvetése, gyakorlatilag nem az államközösségben valósultak meg a kisebbségi jogok, hanem a tagköztársaságok szintjén, hiszen oktatási, művelődési, média- és nyelvhasználati ügyek mind kivétel nélkül a köztársasági jogalkotáshoz és végrehajtó hatalomhoz kötődtek. Logikus lett volna, ha még a Koštunica-kormány idején ez az alap köztársasági szinten alakul meg. Ettől függetlenül a kisebbségi törvény érvényes, hatályban van, egyik fontos rendelkezése pedig nem valósult meg. Nyilvánvaló, hogy törvényalkotási mulasztásban van a köztársasági parlament, és azt szeretnénk javasolni, hogy ezt minél hamarabb tegyék helyre.

Mi lenne az alap funkciója?

- Az, hogy forrást biztosítson a nemzeti kisebbségeknek az előbb említett tárgykörökben felmerülő külön finanszírozási igényeire. A kisebbségi nyelvű média, a kisebbségi kultúra, a kisebbségi oktatásügy a szaktárcákon keresztül ugyan részesül valami általános elveken alapuló támogatásban, de a specifikus igények azok nem, nehezen vagy kis összegben támogathatóak a rendes költségvetési kereteken keresztül. A tartományi kormányzatnál nem alapnak hívják, de például a tartományi oktatási és művelődési, valamint a tartományi kisebbségügyi titkárságnál vannak olyan források, amelyek speciálisan kisebbségi szükségleteket kell, hogy kielégítsenek, és valami hasonló funkcióval, nagyobb támogatási volumennel és jól átgondolt támogatási stratégiával kellene felállítani a köztársasági vagy ad absurdum a vajdasági kisebbségi alapot, aminek az ismert támogatási rendszermodellek működtetési elvei alapján kellene külön támogatásokat biztosítania kisebbségi célokra.

Megoldott-e a nemzeti kisebbségi tanácsok pénzelésének kérdése? Mennyit kap egy nemzeti tanács, és az mire elegendő?

- A nemzeti tanácsok működési költségeinek van egy felállított rendszere: mind a köztársasági, mind a tartományi költségvetésből a működtetési költségekre kapnak támogatást. Ennek a támogatásnak az összege változó, a lélekszámaránytól és a munka összetettségétől is függ. Amikor a működtetési költségekről beszélünk, akkor nagyon határozottan arra utalok, hogy ez az összeg sajnálatos módon kizárólag a szervezeti infrastruktúra működtetésére elég, a programokra nem. Az, hogy az MNT tulajdonában lévő lapok - a Magyar Szó és a Hét Nap - tartományi támogatást kap, egy külön projektum finanszírozása, akárcsak az, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet meg tudja pályázni saját programjaira a támogatást. Mi még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy minden kisebbségi vonatkozású program finanszírozása rajtunk keresztül folyjon, tevékenységünk jelentős részét az teszi ki, hogy az általunk üzemeltetett intézmények, valamint a számunkra fontos tevékenységek finanszírozása tekintetében egy közreműködő szervezet legyünk, mert nekünk kell kiállni azért, hogy az imént említett projektumok, illetve tevékenységek költségvetési támogatásban részesüljenek.

Ez nagy elismerés, nemcsak az ő személyüknek, hanem magának az MNT tevékenységének is. Úgy gondolom, hogy az energiájuk azért arra is kiterjed majd, hogy az eddigi tevékenységüket is ellássák. Mindazon dolgokat pedig, amelyeket személyes távollétükben el kell látni, azt majd belső átszervezéssel, erőink átcsoportosításával fogjuk elvégezni, ők viszont megmaradnak ezekben a tisztségekben. Az a fő feladat, hogy az MNT-nek ezt a mandátumát a lehető legstabilabban dolgozzuk végig. Ha a két említett MNT-s tisztségviselő a pozíciójában marad, szerintem egy jó és könnyen hasznosítható helyzet alakul ki, mert mindazon elképzelések, amelyek az MNT-ben megfogalmazódnak, annak révén, hogy ők köztársasági képviselők, rögtön és közvetlenül Belgrádban a politikai döntéshozó csatornákba is bekerülhetnek.

Most induló sortozatunkban a második világháború egyik fontos véderővonalát ismertetjük. Az 1940-ben megkezdett védemi vonal építéséről szól majd dr. Kerekes József írása. A tanulmányt dr. Uzon Miklós látta el beveztővel, amelnek első részét közöljük ezúttal

Tudja Ön mi az Árpád-vonal? - kérdezte tőlem pár hete egy kedves, régi ismerősöm, Fazekasné Csipak Ibolya újvidéki újságírónő. Fogalmam sincs, vallottam be férfiasan. Nagyon csodálom, mert ön az idősebb korosztályhoz tartozik. Milyen idős is? A kilencvenedik évemben vagyok - feleltem.

De hiszen akkor itt élt Szabadkán 1941-1944 között, talán katona is volt? Valóban itt éltem, a magyar állam, illetve a város szolgálatában, mint szabálysértési bíró.

Az újságírónő elismerte, kérdése a nem könnyen megválaszolhatók közé tartozik, az Árpád-vonal építését ugyanis szigorú állami titokként kezelték a magyar katonai hatóságok. A messze földről toborzott munkások éjjel dolgoztak, nappal pihentek. Nem csoda tehát, ha itt Szabadkán hírét sem vették a munkálatoknak. Csipak Ibolya felém nyújtott egy könyvet, Szabó Jánostól „A Magyar Királyi Honvédség védelmi rendszere a Keleti Kárpátokban” címmel.

A természetes határok, mint például a Kárpátok koszorúja, a történelmi Magyarország korában roppant erős védelmi vonalat jelenthetett, feltéve, ha azt megfelelő erőkkel vagy erődvonallal védik. Nem így volt ez 1848 júliusában, mikor a cári csapatok ellenállás nélkül átjöttek a Kárpátokon, hogy az osztrákok kérésére leverjék a magyar szabadságharcot. 1914 őszén, az óriási számbeli fölényben lévő cári csapatok szintén „átjöttek” a Kárpátokon Galícia felől, és több magyar megyét elfoglaltak. Őket csak a német Mackensen-féle csapatok segítségével sikerült Magyarországról kiszorítani, és üldözni Lemberg városáig.

Köztudott volt, hogy Németország, de főleg Berlin elfoglalója hallatlan előnyre tesz majd szert a háború utáni időben a hadizsákmány elosztásánál és a német ipari létesítmények megszerzésében.

Németország kifosztása, mint a későbbiekben kiviláglott, kimondottan előny volt a négy részre osztott országnak, mert a Marshall-terv pénzügyi támogatása hallatlan módon felújította és megerősítette a nyugati hatalmak által megszállt területeket.

Az oroszokra nézve, az előnyomulást Berlin felé erősen hátráltatta két tényező: az egyik volt az Árpád-vonal, megerősítve a Hunyadi és Szent László állásokkal, a másik, az 1944. augusztus. 1-jén kitört varsói, jobboldali felkelés, amit csak két hónapi ádáz harc után sikerült Hitleréknek nagy áldozatok árán leverniük.

Varsó 2 hónapig hősiesen harcolt. A közvetlen közelben, a Visztula folyó túloldalán viszont ott álltak és várakoztak a szovjet csapatok, csendes szemlélőként. Miért állt le az eddig lendületesen előre törő Vörös Hadsereg?

Egyetlen oka az volt, hogy a varsói felkelést a Londonba menekült jobboldali kormány szervezte meg, és adta ki a parancsot a felkelésre. A szovjetek hallani sem akartak a felkelők megsegítéséről, hagyták és várták, hogy a németek likvidálják azt a jobboldali fészket, még a Berlin felé való előrenyomulás lassítása árán is. A németek házról házra nyomulva, lángszórókkal perzselték fel a várost, és a város alatt húzódó csatornákba szorították a felkelőket. A segélykérésre a nyugati erők hajlandók lettek volna légierőikkel csapást mérni a németekre, de ehhez szükségük lett volna visszatértükkor orosz területen feltölteni a gépeket üzemanyaggal. Ebbe Sztálin nem egyezett bele! Azaz, egyetlen egyszer megengedte ezt, egy hónappal a lázadás kitörése után.

A németek szisztematikusan irtották a csatornarendszerbe szorult ellenállókat, akik végül néhányszázan október 2-án megadták magukat. A németek, elismerve hősies harcukat, néhány tucatnyi lengyelnek megkegyelmeztek.

Ha az Árpád-vonal építői szolgalelkűen lemásolták volna az akkor már Európa-szerte ismert hagyományos határ menti erődvonalakat, amilyen a Maginot-vonal, a belga Albert-, az orosz Sztálin-, a finn Mannerheim-, a görög Metaxas-vonal stb., talán el is vesztené jelentőségét ez az ismertetés: egy az európai betonerőd-sorozatból, amelyeket mind-mind könnyedén áttörtek, a támadóeszközök gyors fejlődése folytán. De nem így történt. Csak a tárgykör hosszadalmas tanulmányozása után jövünk rá, mi is volt a korszakalkotóan új, még nem ismert, ebben a védő-támadó rendszerben, hála lángeszű megálmodójának, akinek a nevét sajnos az országhatáron túl egyáltalán nem, az anyaországban pedig alig-alig ismerik. És ezzel még korántsem merítettük ki az érdemleges, a ritkán hallott események felidézését, amelyek egy korszak meghatározó részei voltak, mai történelmünknek pedig a helyes értékrend kialakítását elősegítő segédigéi közzé tartoznak. A II. Bécsi döntés és a Göring-has közötti összefüggések talán Erdélyben ismertek, talán ott sem. Nálunk teljes homály fedi mindkét fogalmat. Úgy tartom, egy nemzetrész, amely fenn akar maradni, kell, hogy behatóan ismerje a környezete közelmúltjának történelmét. Ha ez nem így van, identitászavarai nemhogy gyógyulnának, tovább mélyülnek.

És végül, feltehetjük a kérdést: játszott-e szerepet az Árpád-vonal a II. Világháború befejező részében?

Igen, nem is akármilyen szerepe volt. 1944 augusztusában a „három nagy”: Churchill, Roosevelt és Sztálin már a jaltai tanácskozásra készülődtek. Jalta óriási jelentőséggel bír, abból kifolyólag, hogy előzőleg Teheránban a katonai stratégia volt a megbeszélések fő témája, a később tartott potsdami konferencia idejére pedig már annyira feszültté vált a viszony az oroszok és a nyugat között, hogy nemigen tudtak megegyezni másban, mint az eddig szentesített tényekben. Jaltában még relatív nagy mozgástérrel rendelkezett a „nagy hármas”. A mozgási lehetőséget viszont a harctereken elfoglalt pillanatnyi helyzetük határozta meg, a „céltábla” közepén lévő Berlinhez képest. Sztálin éppen ebben az időben került kellemetlen helyzetbe: a Vörös Hadsereg északi szárnyának támadását politikai elgondolásokból leállította, ugyanis az 1944. augusztus 1-jén kitört varsói felkelést, amelyet a London-barát ideiglenes lengyel kormány irányított, semmiképpen nem volt szándékában megsegíteni. Ezt az október végéig tartó kényszerű egyhelyben topogást a középső támadási irányban, a Kárpátok gyors áttörésével kellett volna Grecskó tábornok csapatainak ellensúlyozni. Sztálinnak minden oka megvolt a dühöngésre: a front itt is majd két hónapig tartó állóháborúvá változott, az Árpád-vonal nem várt ellenállása miatt.

Grecskót Románia kiugrása mentette meg Sztálin bosszújától. Talán itt dőlt el az, hogy nemhiába tartják a jaltai csúcstalálkozót a Szovjetunió legnagyobb győzelmének!

Most pedig átadom a szót dr. Kerekes József főorvos barátomnak, hogy ismertesse az Árpád-vonal és a két kisebb erőd állás történetét.

Ezekről a kérdésekről Gémesi Ferenccel, a Miniszterelnöki Hivatal külkapcsolatokért és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkárával beszélgettünk.

- A kormányzati illetékesek egyértelművé tették, hogy sem betelepítési előkészületekről sem erre vonatkozó politikai gondolkodásról nincs szó. Készült egy szakmai anyag, amely felméri, hogy milyen migrációs nyomással kell szembenéznie Magyarországnak, amely hamarosan a legkeletibb Schengen-tagállam lesz, ezért a migrációs nyomás sokkal markánsabban jelentkezik majd. Az említett anyag arról szól, hogy melyek azok a kihívások, amelyekkel szembesülni kell. Erről azt mondani, hogy kormányzati politikát jelent, amely milliószámra telepítene le ázsiaiakat, messze van az igazságtól is, és attól a tartalmi szándéktól is, ami az anyag készítőit jellemzi.

Én a migrációs politikának csak a határon túli magyarokat érintő, kis szegmensét tudom átfogni. Egy rövid intermezzót leszámítva az elmúlt években kialakult egy közös vélemény (politikai hovatartozástól függetlenül), hogy a külhoni magyarok esetében milyen politikát, azon belül pedig milyen migrációs stratégiát érdemes folytatni. Sokáig a legfontosabb üzenet a külhoniak felé az volt, hogy mindenképpen tartsanak ki szülőföldjükön. A kormányzat a megfelelő politikával, támogatással megpróbálta ellensúlyozni ennek a kitartásnak az esetleges hátrányait. De a körülmények változása miatt a magyar közösségekben is egyre fontosabb lett az, hogy hogyan fogják ők megélni a térség uniós csatlakozását. A sok szimbolikus kérdés mellett/helyett a szociális és versenyképességi kérdések kerültek napirendre. A külhoni magyar politikai szervezeteknek szembesülniük kellett azzal, hogy a választók számon kérik: van-e program a szociális, versenyképességi, gazdasági kérdésekre.

Miért kellett átgondolni a migrációs politikát?

- Ma már más a helyzet, mint a kilencvenes évek első felében. Akkor nagy tömegű kivándorlás volt tapasztalható a szomszédos országok magyarlakta régióiból, ami nem szükségképpen Magyarország felé irányult, tehát e hullám következtében sem nőtt jelentősen a betelepülők száma, viszont szülőföldjét tömegesen hagyta el a magyarság. Válaszként született az a politika, amely az otthon maradást támogatta. A nemzetpolitika ma kettős bázisra épül: a klasszikus értelemben vett támogatáspolitika mellett markánsan ott van új elemként az az eszközrendszer, amely a versenyképességet hivatott elősegíteni - akár az egyénit (képzéssel, szakképzéssel, felnőttképzéssel), akár a magyarlakta térségek versenyképességének erősítésével.

De ha a külhoni magyar Magyarországon szeretne boldogulni, akkor ezt nem kell akadályozni, ezért egyszerűsödtek az eljárások azok számára, akik ide szeretnének betelepedni.

Ez bicskanyitogató mondat azoknak, akik megpróbálják végigjárni az áttelepülési procedúrát. Emellett az utóbbi hónapokban lényegesen szigorodott még a turistavízumok kiadásának rendje is. Ilyen esetben arról hallani, hogy esetleg ázsiai migrációban gondolkodik a kormány, meglehetősen felháborító.

- Gyakran elhangzik, hogy Magyarországnak nem az esetleges ázsiai migránsok letelepítésével kellene foglalkozni, hanem inkább a külhoni magyarok letelepítésének könnyítésével. Amellett, hogy nem biztos, hogy ezzel a külhoniak is egyetértenek, azért arra is szeretném felhívni a figyelmet: az elmúlt másfél évtizedben azok a negatív demográfiai folyamatok, amelyek Magyarországot jellemzik, kimutathatóak a szomszédos országokban is. A külhoni magyar közösségekre ez hatványozottan is igaz. Ezért át kellene gondolni: milyen lehetséges betelepülésről gondolkodunk? Hogyan tudná a külhoniak esetleges betelepülése az anyaországi népességfogyást ellensúlyozni? Számszerűen át kellene tekinteni ezeket a kérdéseket, nem kész tényként hangoztatni, hogy a magyar közösségek bevándorlása ellensúlyozza a lakosságszám-csökkenést. Ezzel az utópiával le kell számolni. Ráadásul a magyar közösségek döntő többségében nem tapasztalható áttelepülési szándék. A kormányzatok aktív tevékenysége, csalogató szándéka a legritkább esetben az a tényező, amelyik a migrációs folyamatokat mozgatja.

Az viszont kormányzati döntés, hogy a migráció mennyire könnyű adminisztratív szempontból. Tervezi-e a kormány, hogy a közeljövőben tovább változtat a migránsokat érintő előírásokon?

- Nem vagyok szakértője a migrációs folyamatoknak, így azt sem tudom, hogy az előírásokon kell-e változtatni. Először koncepcionális döntést kell hozni. Választ kell találni, hogy a migráció mennyire kérdés a politika számára, arra milyen megoldások vannak, azok közül mit választ. Az elmúlt másfél évtizedben a migráció ügye nem volt elsőrendű kérdés Magyarországon. Nem jelentek meg akkora tömegben migránsok, hogy ez alapvetően beépült volna a politikai közgondolkodásba. (Leszámítva azokat a vitákat, hogy külhoni magyarok vagy inkább harmadik világbeli betelepülők jelenjenek-e meg.)

A legutóbbi példa a magyarországi letelepedés nehézségére, hogy például március 31-től megszűnik a letelepedési engedéllyel nem rendelkező, nem uniós állampolgárságú külföldiek kiskorú gyermekeinek egészségügyi biztosítása annak ellenére is, hogy szüleik fizetik az előírt járulékokat…

- A szociális ellátások kérdése attól függ, hogy a különböző megállapodások miről szólnak az adott ország és Magyarország között. Ez hangsúlyosan igaz akkor, ha a másik ország nem EU-tagállam. A tartós ittlét kérdése és a juttatások biztosítása nem feltételezi egymást. Aki nem EU-tagállamból érkezik, komolyan meg kell fontolnia, hogy egy ilyesfajta hosszú tartózkodás mögött milyen jogi bázis van, államközi alapon hogyan rendezik a szociális vagy egészségbiztosítási ellátások kérdését.

Ha orvoshoz készülünk, már előre azon idegeskedünk, vajon hány órát kell a váróteremben töltenünk, mennyit kell az ajtó előtt ücsörögnünk ahhoz, hogy végre bebocsátást nyerjünk. Ez természetesen csak a mi szemszögünkből néz így ki. Az orvos egészen másképp látja a problémát, ő azon idegeskedik, vajon hogyan fér bele munkaidejébe ennyi beteg, hogyan fogja a rá váró negyven, ötven pácienst besűríteni a rendelkezésére álló hat órába.

- Igaz, hogy a munkaidőnk nyolc óra, de napi egy vagy két házi látogatást is be kell iktatnunk - kezdte Dr. Lengyel Víg Ibolya, a Zentai Egészségház igazgatója. Minden kiszállás körülbelül egy órát vesz igénybe, tehát a rendelőre hat óránk marad. A minisztériumi szabályzat szerint orvosonként napi 36 beteget kellene ellátnunk, de ezt senki sem tartja be, mivel jóval nagyobb a betegszám, átlagban ötven-hatvan páciens jut egy orvosra.

Ezek szerint nem megfelelő a minisztériumi előírás?

- A szabályzat valószínűleg jó, mert annyi beteg lenne az ideális, csak az igények nincsenek összhangban az előírással. Eddig primáris szinten az orvosok száma az egészségházak java részében kevés volt, most egy kicsit javulni látszik a helyzet. Zentán az általános szolgálatban pillanatnyilag elegen vagyunk, 15 orvos látja el a két egészségházat, a falvakat, meg a házi ápolást. Az elmúlt másfél évben 6 fiatal orvossal gazdagodtunk. Ez sajnos egyelőre nem érződik a betegszámon, ugyanis a betegek ragaszkodnak a régebben kiválasztott orvosaikhoz.

Ideális esetben mennyi időt kellene egy betegre szánni?

- Ennyi papírmunka mellett 15 perc kellene egy páciensre, de csak tíz jut. Annyian ülnek még kint az ajtó előtt, hogy az orvosnak igyekeznie kell. Régebben egyszerűbb dolgunk volt, de az utóbbi időben rengeteg időnket veszi el a receptek kitöltése, a kartonok vezetése. Legborzasztóbb a vények kiírása, mert rá kell írni a gyógyszer kódját, a betegség kódját, az orvosság nevét, adagolását. A kódokat ki kell keresnünk, mert annyi fajta van belőlük, hogy képtelenek vagyunk mindet megjegyezni. Az emberek azt hiszik, a receptek kiírása a legegyszerűbb dolog, holott az tovább tart, mint egy dobhártyavizsgálat. Ha végre bevezetnék az elektronikus kartonok használatát, a munka is felgyorsulna. A munkaegészségügyben egyébként 2000 óta számítógépes nyilvántartást végzünk már Zentán is, de az általános szolgálatban még nem.

A gyakorlat szerint mennyit kell az orvosra várni, mennyi időn belül jut sorra a beteg?

- Ha a betegek betartják a munkaidőt, a várakozási idő nem olyan hosszú. Ha a páciens hétkor érkezik, és mi héttől rendelünk, akkor kilencre biztosan szabadul. Két óránál többet biztosan nem kell várakozniuk. A probléma ott kezdődik, hogy sokan órákkal a rendelés kezdete előtt beülnek a váróterembe. Egyesek már reggel kilenckor ott ücsörögnek, holott az orvos csak délután egykor kezd dolgozni. Én már a múltkor nyomatékosan felszólítottam őket, hogy ne üljenek be reggel, mert nem lehet tőlük elférni, feleslegesen foglalják a helyet. Ilyenkor, amikor felsőlégúti megbetegedés, járvány van, a fertőzés veszélye is nagy. Minden délelőtt három orvos rendel, tehát oda is várnak a betegek, plusz jönnek kötözésre, injekcióra, fülmosásra, inhalációra, EKG-ra. Persze, van, akinek hiába mondjuk, továbbra is órákkal a rendelés előtt beül várakozni.

Milyen a falvak ellátása?

- Pillanatnyilag két orvos van a falvakra. A felsőhegyi látja el Bogarast is, a tornyosi pedig Kevit is. Keviben meg Bogarason hetente csak kétszer van orvos, ezért onnan is gyakran bejönnek Zentára, egyrészt ezzel magyarázható a várótermek zsúfoltsága. Hamarosan érkezik hozzánk még egy fiatal orvos, és akkor tényleg elegen leszünk ahhoz, hogy három orvos lássa el a falvakat. A tervek szerint Felsőhegyen maradna egy orvos, Kevit meg Bogarast látná el a másik, a harmadik pedig Tornyoson lenne, mert az igen nagy falu és sok a beteg - hallottuk a Zentai Egészségház igazgatójától.

A szabadkai püspöki iroda igazgatóhelyettese, Zsellér Attila kilenc esetről számolt be nekünk. Mármint elmondta mindazt, amit tud, de sajnos az esetek többségében a rendőrség nem jut nyomra, gyanúsítottak hiányában ismeretlen tettesek után nyomoz - sokszor eredménytelenül - az eltulajdonított tárgyak, az ellopott pénz pedig még egyetlen esetben sem került vissza jogos tulajdonosához. Tehát mi az, ami elmondható? A plébániák jelentik a betörést, az illetékesek felmérik a károkat, a rendőrség ismeretlen tettes(ek) ellen bűnvádi feljelentést tesz, a templomok megrongált ajtóit, ablakait pedig rendbe hozzák a plébániák - persze saját költségükön, mivel az egyházak nincsenek biztosítva, így a biztosítóintézettől nem várhatnak kártérítést.

- Az elmúlt két évben kilenc esetben érkezett hozzánk jelentés a plébániáktól erőszakos behatolásról - mondta Zsellér Attila. - A legtöbb esetben az épület külső oldalán lévő vízelvezető rézcsatornákból vágnak le és visznek el, mert ezt könnyen értékesíthetik a nemesfémpiacon. A műemlékvédelem rendelete alapján ezeknek a csatornáknak rézből kell készülniük. Egyes templomokban úgy próbálták megoldani a problémát, hogy bizonyos magasságig (maximum 2-3 méterig) öntöttvasból készítették a csatornát, de ez sem bizonyult jó megoldásnak, mert létrával könnyedén el lehetett érni a rézig.

A rézcsatornát csonkították meg a szabadkai Szent Teréz Székesegyházban, a szabadkai Rókus templomban, a szabadkai Szent Rókus temető Szent Anna kápolnájában és a tornyosi Magyarok Nagyasszonya templomban. A zombori rendőrség hivatalos közleménye szerint ilyen eset történt a cservenkai Szent Száva Templomban is.

A betöréseknek két főbb oka lehet. Egyik a haszonszerzés, amikor a behatolók könnyen értékesíthető tárgyakat és/vagy pénz visznek el - erre van a legtöbb példa -, és vannak a például diszkókból, különböző szórakozóhelyekről hazamenetelő fiatalok, akik erőfitogtatásból, „ugyan, törjük már be az ablakokat” alapon rongálják a templomokat. A vitrázsablakok igen értékesek. Ezek sérülése jelentős anyagi károkat okoz. Fiatalok vandalizmusáról tanúskodik a tornyosi Magyarok Nagyasszonya templom esete is. Nem vittek el semmit, csak megrongálták, összerugdosták a csatornákat. Ilyen, ok nélküli károkozások a gyakran hallható sírgyalázások is.

A betörők gyakran amatőrök, vagyis nincsenek tisztában azzal, mit érdemes ellopni. Sokan azt hiszik például, hogy a kelyhek aranyból készülnek, amit majd jól megfizetnek a műkincskereskedők. Persze, amint kiderül, hogy csak fémötvözetről van szó, valószínűleg eldobják ezeket, mert nem tudják értékesíteni. Aranyból már csak gyakorlati okokból sem készülhetnek a szertartás során sokszor igénybe vett kelyhek, mert az arany gyorsan kopik. Ezeknek az eszközöknek - liturgikus tárgyakról lévén szó - inkább az eszmei értéke a nagy. A zombori rendőrség tavaly négy olyan esetet regisztrált, amely során valamilyen kegytárgyat tulajdonítottak el a tolvajok. 2006 májusában a szontai katolikus templomból a misekönyvet lopták el, júliusban a cservenkai Szent Száva templomból pedig tíz kelyhet. Az utóbbi esetben a hatóságok Ivica I., harmincöt éves cservenkai lakos ellen tettek bűnvádi feljelentést. A kár mintegy húszezer dinár, ami nem csupán a kelyhek értéke - hiszen azok, mint említettük, csak fémötvözetekből készülnek -, ilyenkor nagyobb anyagi kár keletkezik az ajtók, ablakok feltörése miatt. Jelentősen károsodott júliusban a militicsi pravoszláv templom. A betörők az egyedi evangéliumos könyvet vitték el. A behatolási károkat is beleszámolva az anyagi veszteség ötszázezer dinár. A zombori Szent György pravoszláv templomból pedig a központi relikvia, a Szent György ikon kétezer dinár értékű fakeresztjét rabolta el a gyanúsított Ljubica M., aki ellen bűnvádi eljárás folyik. Arról nincs biztos adat, hogy ezek a tárgyak hova kerülnek, de valószínűleg az illegális műkincskereskedők külföldre szállítják azokat, mert itt a plébániák ismerik egymás felszerelését, s így nagyobb a lebukás veszélye.

A legtöbbször a plébániákra hatolnak be, ahonnan pénzt lopnak el. Bár sok helyen bankban őrzik a plébánia pénzét, azért a mindennapi kiadások fedezésére bizonyos mennyiségű készpénznek lennie kell az irodában is. Nagyobb mennyiségű pénz loptak el a zombori Szent Kereszt, a tavankúti Jézus Szíve és a péterrévei Mindenszentek templom plébániájáról.

- Megmagyarázhatatlan, hogy a boróci Szent Ferdinánd templomba miért törtek be. Ugyanis az egy romos állapotban lévő, használaton kívüli épület, évtizedek óta nem miséznek ott. Semmit sem vittek el, hiszen szinte nem is volt mit - hallottuk Zsellér Attilától.

A rendőrség csupán egyetlen esetben tudta kézre keríteni az elkövetőket, a szabadkai Paulinum Püspökségi Klasszikus Gimnáziumba betörőket -, akik az intézmény informatika-terméből számítógépeket loptak el -, de nem bukkantak egyetlen eltulajdonított dolog nyomára sem. A tapasztalat szerint sem a rendőri felügyelet, sem a video-megfigyelőrendszer nem nyújt elég védelmet. Az utóbbi üzemeltetését nem is lehetne központilag elrendelni, mert a plébániáknak önköltségesen kellene beszereltetni, s erre igen kevésnek van meg az anyagi kerete.

Nagyobb mennyiségű pénz loptak el a tavankúti Jézus Szíve templom plébániájáról

A rézcsatornát csonkították meg a szabadkai Szent Teréz Székesegyházban

Molnár István ma 78 éves. Feleségével, Verával Szabadkán, Kisbajmokon élnek. Ötven évnyi házasság után is látszik rajtuk, hogy boldogok. István bácsi 19 évesen, 1948-ban jelentkezett a belgrádi rendőrségen, hogy rendőr szeretne lenni. Önkéntes tűzoltó volt, és azt kérte, legyen a tűzrendészeti egységben. Felvették, de nem a tűzrendészethez. Vonatokat kísért, és más szolgálatot teljesített. Folyamatosan mondogatta, hogy mégis a tűzoltói egységhez szeretne menni, de nem engedték. Két év után egyik napról a másikra egyszerűen bebörtönözték.

- Éppen szabad napos voltam, amikor jött a kapitány, és mondta, le vagyok tartóztatva, adjam át az anyagot a parancsnoknak. A belgrádi rendőrőrs pincéjébe vittek. Egy hétig itt voltam egyedül, majd felvittek kihallgatásra, jobban mondva nem volt az kihallgatás, a kapitány leült egy írógéphez, és leírt egy oldalt. Aztán odanyomta elém, hogy írjam alá. Össze volt abban minden zagyválva, hogy én szökni akarok Magyarországra, hogy a határrendőrség adatait át akarom adni a magyaroknak, meg az oroszoknak. Erre én az mondtam, kapitány úr, nem így van. Erre kaptam egy pofont. Aztán pedig elmesélt egy tanmesét, amiből az derült ki, jobban járok, ha beismerem a dolgokat. Aláírtam - meséli láthatóan zaklatottan, könnyes szemmel a bácsi.

Ezt követően ismét levitték a pincébe, de már nem magánzárkába került, hanem egy közös fogdába, ahol a többi vétkes rendőr volt. Úgy 10-12-en lehettek. Egy idő után István bácsit meg egy kollégáját katonai bíróság elé állították.

- Megkérdezték, hogy hívnak, és ennyi volt a kihallgatás. Volt ott egy katonatiszt, aki kérte, hogy mivel büntetlen előéletű vagyok, meg fiatal is, enyhébb büntetést szabjanak ki. Hét év letöltendő börtönt kaptam, azt sem tudom, miért - mondja könnyezve a bácsi.

Verával Szabadkán ismerkedett meg a 19 éves becskereki István. Egyik rendőr kollégájával látogatott el Szabadkára és szeretett bele Verába. A fiatal lány a kérdéses években semmit sem tudott arról, mi történik jegyesével. Amikor már hosszabb ideje nem kapott hírt róla, ismeretlenül írt egy levelet kedvese szüleinek.

- István nővére azonnal válaszolt, tőle tudtam meg, hogy a vőlegényem börtönben van. Tulajdonképpen az ő családja segített, hogy kibírjam ezeket az éveket, mert kezdetben, amikor csak havonta egy levelet írhatott, akkor a szüleinek írt, és abban nekem is volt néhány sor. Ezeket a leveleket én mindig megkaptam - meséli a feleség.

De térjünk vissza István bácsi történetéhez. A katonai bíróság ítélethirdetése után az épület pincéjébe vitték. Másfél hónap múltán kettesével összeláncolták őket, és kamionnal elvitték őket Horvátországba.

-- Bakarban a Punat hajóra tereltek bennünket. Amikor a fedélzetre értünk, kit kézzel, kit lábbal meglöktek, és beleestünk a hajó fenekébe. Ugljan szigetre vittek bennünket. Itt két hónapot voltunk. Ezután bevagoníroztak bennünket, és Bilećára szállítottak. Itt a jövendő katonatiszti iskola építésén dolgoztunk. Mi a követ fejtettük. Amikor ez kész volt, vonatba raktak bennünket, de ekkor már voltunk vagy ötszázan, és Rijekába vittek. Onnan az Izvor hajón szállítottak bennünket Goli Otokra. Itt is a kőbányában dolgoztunk - meséli szűkszavúan, de láthatóan zaklatottan a 78 éves bácsi.

Vera néni hiába noszogatja férjét, mondja el nekünk is azt, amit neki elmesélt, hogy milyen megaláztatásokban volt része a Kopár szigeten, a bácsi csak legyint, és egy könnycsepp fut végig arcán.

1956. november 19-én szabadult Goli Otokról. Belgrádban lejelentkezetett, és jött Szabadkára kedveséhez, menyasszonya várt rá, s úgy döntöttek, eleget voltak egymástól távol, azonnal minden ceremónia nélkül összeházasodtak. Elhatározták, ott fognak élni, ahol István munkát kap.

A 26 éves fiatalember eredeti foglalkozása kéményseprő volt. Beadta kérvényét Becskerekre is meg Szabadkára is. Az utóbbi helyről érkezett előbb a kedvező válasz, így maradtak Szabadkán.

Ötvenhét év távlatából sem tudja a házaspár a választ, miért kellett Istvánnak hét évet raboskodnia. Azt feltételezik, hogy valaki egyszerűen ráfogta, hogy Magyarországra akar szökni. Egy szabadkai fiatalemberrel, Vojnich Miklóssal István Belgrádban ismerkedett meg. Rendőrtársak voltak, később jó barátok lettek. Volt egy szerb fiatal rendőr is, aki csatlakozni akart hozzájuk, de a két fiatal nem fogadta be őt. Azt gondolja István, ő lehetett az, aki végül hamis vádakat gyártott ellenük. Ugyanis nemcsak Istvánt ítélték el, hanem Vojnich Miklóst is. Ő öt évet kapott.

Amikor István már dolgozott, s már megnyíltak a határok, úgy döntött a fiatal házaspár, meglátogatják magyarországi rokonaikat. Vera kapott útlevelet, de István nem.

- Bementem a rendőrségre, és megkérdeztem, miért nem adnak útlevelet, hiszen leültem a büntetésemet. Ha nem engednek ki, akkor ez azt jelenti, hogy most is börtönben vagyok, csak hét évig kis börtönben voltam, most meg egy nagyobban. Ha így gondolják, akkor jobb lett volna, ha lelőnek - mondja a megtört bácsi.

Mint mesélik, évtizedekig érezték annak következményeit, hogy egyszer koholt vádak alapján elítélték és bebörtönözték.

- Ha valamilyen magas rangú vendég érkezett Szabadkára, miniszterek vagy Tito vagy bárki, akkor Istvánt reggel bevitték, és amíg itt voltak a vendégek, addig nem engedték ki - mondja …..

Majoros István rehabilitálását nem kérte. Azt mondja, Szlovéniában meg Horvátországban az állam maga intézte, s nem kellett senkinek kérelmeznie semmit, hiszen minden papír megvan, s tudja a hatalom pontosan, hogy mi történt, rehabilitálták is az embereket, meg kártérítést is kaptak.

Vera néni könnyes szemmel hallgatta újra végig férje történetét. Fél évszázada élnek együtt, Vera néni szerint az ő szerelemük igazi, tiszta szerelem volt. Nagy boldogságban élték életüket a megpróbáltatások dacára is, mert nem kell azt gondolni, hogy nyomtalanul elmúltak a börtönévek. Ha István bácsit valaki a munkahelyén megsértette, emlékeztette arra, hogy börtönviselt, nem szólt vissza, hazajött leguggolt a sarokba, és sírt.

- Évek, évtizedek múltak így el. Egy felnőtt ember ok nélkül nem sír - mondja a megértő feleség

Legnagyobb boldogságuk két fiuk, Laci és Imre. Már felnőtt emberek, de szüleik iránti szeretetük, a gondoskodásuk az, ami az idős házaspárt élteti.

- A szerelmünk és a fiaink az életünk értelme, ezt tudtuk megteremteni, meg ezt a házat, amiben lakunk. Ezért érdemes volt élni - mondja Vera néni.

A Tisza és a Szegednél vele egybe kelő Maros vize Vajdaság határán elsőnek Martonost érinti. A valamikor jobb sorsa érdemesült fogyatkozó lélekszámú falu alig néhány száz méterre fekszik a bácskai folyóparton. A magas és erős töltés védi a kis települést és szorgalmas lakóit. A fűszerpaprikáról, paprikamalmairól ismert Martonoson az iparág ad némi idénymunkára lehetőséget, de a tél végén és a tavaszi hónapokban sokan választják az erdőt. Az erdőgazdasággal egyetértésben tisztítják a nyárasokat, amikor pedig a vízjárás megengedi csónakokkal halásznak, vagy inkább vadásznak a vízben úszó fahordalékra.

- A Tiszában megakasztott és csónakhoz kötözött farönköket a víz széli fűzfákig vontatjuk, ott kikötjük őket, majd amikor levonul az árhullám, ezek a fák a parton maradnak. Ekkor vágjuk-daraboljuk őket - kezdte magyarázni a fahalászás módját a martonosi Szecsei József és felesége, akikre a hullámtéri, fiatal 5-6 éves nyárfaültetvényben sikerült ráakadni munka közben.

- Ma erős a szél, a nyílt vízen ilyenkor motorcsónakkal sem ajánlatos közlekedni. A feleségemmel, meg a bátyámmal, Szecsei Mihállyal és kollegáival pucoljuk az erdő alját. Naponta kijárunk az erdőbe, ameddig csak lehet dolgozni. Ha nem önt ki bennünket a víz, a fák lombosodásáig vágjuk a nyárfasorok közül a kőrishajtásokat, az egyenes szép példányokat hagyjuk meg. A vékonyakat kévébe kötjük, jó lesz fűteni, félszárazon is ég. A vastagabbak jók lesznek tűzifának.

Ahol most dolgozunk, tavaly ilyenkor 4-5 méter mély volt a víz, ami pontosan lemérhető a szakállas fűzfák törzsén. A hónapokig vízben álló füzek oldalán, mint valami bozontos szakáll, kinőttek a gyökerek. Ebbe szeretnek a madarak belefészkelni.

Hogyan lesz valakiből fahalász?

- A körülmények, a munkanélküliség, a megélhetési gondok rákényszerítik az embert, hogy találjon valami megélhetést magának és családjának. Majdnem húsz évet ledolgoztam a magyarkanizsai UNIVERZAL kereskedelmi vállalatban, de tönkrement a cég, és munkanélkülivé váltam. A faluban a paprikásoknál a zöldségfeldolgozó, szárító idényben néhány hónapig akad munka, de ez minden. Ha nem lenne a Tisza, az erdő, a folyón sodródó fák, nem is tudom, mihez kezdenénk.

Télen az erdő tart el bennünket, vágjuk a koszorúnak és a palántasátraknak való vesszőt. Gyűjtjük a fűteni való rőzsét. Nem nagy pénz van ezekből, de ha ez sem lenne, nagy bajban lennénk. A Tiszára, a nyílt vízre akkor érdemes kimenni, ha árad a folyó, és Magyarországról hozza a víz a fákat. Az alámosott partszakaszokról olykor nagyobb, vastagtörzsű példányok is bedőlnek a folyóba.

Mit visz a víz?

-- Ha valaki azt gondolná, hogy a Tiszában mindig úsznak fák, téved. A tavaszi hónapokban, az áradások idején a hordalék között vannak fák is. Résen kell lenni, mert amikor gyorsan folyik a víz, hamar továbbviszi a fákat is, és akkor már bottal üthetjük a nyomát. Néha egész mólót is magával ragad a víz, deszkák, vashordók utaznak a hullámokon. Sajnos volt már részem vízbefulladt embert is kihalászni, ilyen látványt nem kívánok senkinek.

Azokban az időkben, amikor nálunk még a kávé is hiánycikk volt, egyesek farönkben próbáltak meg leúsztatni kisebb-nagyobb mennyiségű csempészárut. Volt, akinek sikerült is, de meglehetősen kockázatos vállalkozásnak tűnik az ilyesmi, hiszen a megáradt folyó szeszélye kiszámíthatatlan.

Minden faszedő készít magának helyet, ahová gyűjti a vízből a fát. Mindenkinek megvan a maga területe, ahol letanyázik, és ezt a többiek általában tiszteletben is tartják. A cigányok is gyűjtik a fát, ők is pontosan tudják ki, hol mennyi fát szedett össze, és általában nem bántják a másét. Vannak azért szemtelek faszedők is, akik a többiek fölötti Tisza-szakaszon, a határ közelében igyekeznek kihúzni a nagyja rönköket, igyekeznek minél többet elhalászni mások elől.

n Egy tavaszi szezonban mennyi fát tudnak kihalászni a martonosiak?

- Az ügyesebbek hetente 5-10 köbméter tűzifának valót is össze tudnak szedni. Legtöbb a fűzfa és a nyárfa, de ez utóbbi a legpuhább, hamar korhad, végeznek vele a gombák. A kőris keményfa-kategóriába tartozik, jó vele tüzelni is. A vegyes tűzifa köbét, ha nincs közte korhadt rönk, legtöbb 1200 dinárért tudjuk eladni. Kanizsáról és messzebbről is járnak az emberek Martonosra tűzifáért, ez csak olcsóbb, mint amit a fatelepeken lehet beszerezni - mondta Szecsei József.

Kép és szöveg: Gergely József

Ez időben a dohánytermesztők nagyobb része tulajdonosa lett annak a földnek, melyet évtizedekig művelt. Azok pedig, akik nem tudták megvásárolni a földet, napszámosként dolgoztak az uraságnál, majd 1906/07-ben, mikor a Lázár család megalakította a halgazdaságot, a Fehér-tavon halásznak szegődtek el. Lukácsfalva híressége volt, hogy a falu alatt legeltették a birodalom kiváló ménesét. A mai napig is Csikósnak hívják ezt a területet.

Bár egy talpalatnyi föld sem volt a lukácsfalvaiak tulajdonában, a (kötelező) dohánytermesztés mellett fokozatosan elsajátították más haszonnövények termesztését is. A ma itt élők zöme is kertészetből él. De vannak állattenyésztők, néhányan pedig az Écska halgazdaságon dolgoznak. Hatszáznál is kevesebb, zömében idős ember él most itt. A magyarok többségben vannak ugyan, de a 79 százalékról 67 százalékra esett vissza arányuk.

Most úgy néz ki, hogy a vizekkel övezett település környéke újabb tavakkal gyarapodik. Mégpedig a legelők kárára. Egyesek szerint ez csak jót hozhat (manapság mindenki a befektetőket várja), mások viszont a fejüket csóválják. Elsősorban az állattartók gondterheltek, de a kertészek öröme sem felhőtlen. Sokan nem értik, hogy miért kell éppen itt, ezen a vizekkel övezett szűk földsávon (újabb) tavakat létesíteni, hiszen a vízszint (akaratlan) emelése beláthatatlan körülményekkel jár. Miért nem a közeli muzslyai réten ássák a halastavaikat?

Azzal kezdődött, hogy február 22-i falugyűlésen megjelent az újvidéki Eco Helix Kft. képviselője, és elmondta, hogy bérbe vennék a környező legelőket, helyükön pedig halastavakat létesítenének. Tóth Otíliától, a lukácsfalvi helyi közösség titkárától megtudtuk: negyvenen jelentek meg a falugyűlésen, ami elegendő ahhoz, hogy érvényes döntések szülessenek. A beruházó 20 évre bérelné ki az 53 hektárt, amiért évente 150 ezer dinár bérleti díjat fizetnének, és tíz helybélit foglalkoztatnának (hogyha persze a faluban vannak olyan képesítésű dolgozók, amilyenek nekik kellenek). De, mint kihangsúlyozta, a feltételek még változhatnak. Pontosított is: téves az a hír, hogy az újvidékiek béka- és csigatenyésztést is terveznek.

Miloš Jelić tanácselnök szerint az egybegyűltek felhatalmazták a tanácsot arra, hogy folytassa a tárgyalásokat a kft.-vel. Mint megjegyezte, az összejövetelen alig képviseltették magukat a jószágtenyésztők, illetve a Legeltetési Bizottság. Pár nappal később a tanács zöld fényt adott a beruházás megvalósítására.

- Árverés útján adjuk bérbe a legelőt, de kérni fogjuk a község jóváhagyását is. Annak ellenére, hogy néhány év múlva megszűnik a legeltetés jelenlegi módja, mi keressük a megoldást a jószágtenyésztők részére is. A stajićevoiakkal (Óécska) megegyeztünk, hogy rendelkezésünkre bocsátanak 190 hektárnyi legelőt. A beruházó pedig a Szifon-csatornán át hidat épít. A helyi közösség évi költségvetése alig éri el a 800 ezer dinárt, ezért kénytelenek vagyunk megragadni minden alkalmat. Különben pedig még nincs semmi eldöntve. A jövő hétre várjuk az újvidékiek válaszát - mondja a tanácselnök.

A faluban közel 45 család él állattenyésztésből, mintegy 150 tehenet hajtanak ki a falu melletti legelőre, amelyet most el akarnak venni tőlük. Stojanov Stevan nem tudja, hogy ezek után mi lesz nyolc tehenével, de mint mondja, van, akinek harminc is van.

- Meg sem kérdeztek bennünket. Ráadásul egy szűk kör tört pálcát a sorsunk felett. Azt mondják, hogy ezentúl majd egy innen négy kilométerre eső legelőre hajthassuk jószágainkat. Kérdem én, mi értelme lesz az ilyen legeltetésnek, hogyha az állatnak mindennap nyolc kilométert kell legyalogolnia - kesereg Stevan bácsi.

Aleksandar Marošan a falugyűlésen (az Eco Helix nevében szólva) elmondta, hogy a Fehér-tó már több mint százhektárnyi legelőt nyelt el. Ezért jogi segítséget kínált a helybélieknek egy esetleges kártérítési perben. A felajánlásnak azonban van egy apró szépséghibája: Marošan éveken keresztül az Écska halgazdaság igazgatója volt. Vagy akkor a halastó nem nyaldosta a partot?

Balanyi Sándor tanácstag, a helybeli Fehér-tó Hagyományápoló és Környezetvédő Egyesület elnöke szerint az elmúlt másfél évtized alatt egy hektárnyi legelőt mosott el a halastó.

- Még ez sincs rendezve, de máris újabb halastavak építése van kilátásba. Azt sem tudni, hogy a falugyűlésen lényegében ki mire szavazott, ha egyáltalán volt véleménynyilvánítás. Másrészt, a tanácsot az a párt vezeti, mely az elmúlt választásokon alig néhány szavazatot kapott. A döntést megelőzően meg kellett volna kérdezni a jószágtenyésztőket és a jövendőbeli tavak melletti földtulajdonosokat is. Hiányzik egy semleges vízügyi, környezetvédelmi és gazdasági szakértői vélemény, de a tartományi környezetvédelmi titkárság álláspontja is. Végső fokon a falu polgárainak a népszavazásán születhetne meg legigazságosabb döntés - mondja Balanyi Sándor.

A lukácsfalviak évszázadokon keresztül küszködtek a természettel, hogy megteremtsék a feltételeket a puszta fennmaradáshoz. Gyerekkoruktól hozzászoknak a mindennapos, kemény munkához. Emiatt az itteni fiataloknak talán az egy tizede tanul csak tovább az általános iskola után. Ilyen vidéken önös érdekek miatt nem volna szabad veszélybe sodorni egyetlen család egzisztenciáját sem. Különösen akkor, hogyha ez a többség megkérdezése nélkül zajlik.

A négytagú szabadkai Horváth családban minden nap hasonlóan telik, mint bármelyik más háztartásban. Szana, az édesanya egy középiskolában dolgozik teljes munkaidőben, ahol a szaktantárgyakat tanítja. Amikor hazaér, elvégzi a házimunkákat, majd minden maradék idejét gyermekeivel tölti. Zoltánnak, az édesapának már több idejét köti le a munka, hiszen elektrotechnikusként sok időt tölt terepen. Krisztián, az idősebb fiuk hatodikba jár, kitűnő tanuló, azonkívül sportol is: gyephokizik. Elfoglaltságai ellenére sokat segít édesanyjának, aki büszke arra, hogy ilyen nagy és segítőkész fia van.

A nagytata, nagymama néha felügyel a gyerekekre, ha a szülők nagyon elfoglaltak. Esténként találkoznak, mikor mindenki hazaér. Kimerülve a vacsorához ülnek, majd aludni térnek. Egyszerű képlet, mégsem olyanok, mint a családok többsége.

A család legfiatalabb tagja Norbert, akinek a nagycsoportosok körében történő események töltik ki hétköznapjait. De amikor új társ érkezik az óvodába, mindig elhangzik a következő kérdés: miért nem tud Norbi járni? Norbi válasza pedig: „A hátamon volt egy csomó. Megoperáltak, és nem bírok menni.” A kérdésre az édesanya is válaszol:

- Norbi neuroblasztómával született, ami a rákos daganatok egy fajtája. A gerince melletti csomót nem vették észre azonnal születése után, hanem csak akkor, amikor nyolchetes korában egyik napról a másikra lebénultak a lábai. Az itteni orvosok nem tudták megmondani, mi okozza, ezért Belgrádba küldtek minket. Ott a gerinc mellett egy elég nagy daganatot fedeztek fel. Ez okozta a bénulást. Műtéti úton azonnal eltávolították, tíz napra rá pedig elkezdték a kemoterápiát, mivel megállapították róla, hogy a daganat rosszindulatú, és attól is tartottak, hogy a gerincre terjedt tovább. A kezelés hét napig tartó folyamatos infúzióból állt. Három kezelésre volt szükség, melyek közé három-három hét szünetet iktattak be. A három hónap elteltével elvégzett mágnesesrezonancia-vizsgálaton az orvosok nem tudták egyértelműen megmondani, hogy látnak-e továbbterjedést a gerincvelő felé. Valamit láttak a felvételen, ezért műtétet javasoltak, ahol szétszabdalták volna a csigolyákat, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a rák terjedt-e tovább. A bizonytalanságot látva nem egyeztem bele, hogy féléves kisfiamon a kísérletszámba menő műtétet végrehajtsák. Ehelyett erősebb kemoterápiás kezelést kapott, bár az első három alkalmat is nehéz volt elviselni. Ez három napon keresztül tartott, de utána egy hónapig mindennap vért kellett kapnia, mert a vérsejtek képzése leállt.

Milyen kihatással volt Norbi betegsége a család akkori helyzetére?

- Speciális injekciókra volt szüksége, amiből egy ampulla akkor 500 márkába került, és a szükséges négyet-ötöt saját zsebből fizettük ki. Az 1999-es bombázás után voltunk, ezért a mindennapos orvosi felszerelés sem állt rendelkezésükre. Sok mindent külföldről, például Bécsből szereztünk be. Norbi a negyedik kezelés után még mindig az életéért harcolt. A kezelések iszonyú szenvedéseket okoztak neki, és mindannyiunknak, akik végignéztük megpróbáltatásait, ezért elhatároztuk, hogy a kemoterápiára többet nem vállalkozunk.

Sikerült az orvosoknak megállapítaniuk, hogy továbbterjedt-e a daganat?

- Végül közölték velünk, hogy létezik egy módszer: a radioaktív jód befecskendezése a szervezetbe. Ezek a részecskék kimutatják a rákos sejteket. Szerbiában nem volt megtalálható ez az anyag, ezért Szegeden végeztettük el a vizsgálatot a Segítő Jobb Alapítványon keresztül. Öt napon át ingáztunk Szabadka és Szeged között. Úgy időzítettük, hogy ott aludjon el, mivel a vizsgálat megbízhatósága a mozdulatlanságon múlott. A következő ellenőrzővizsgálatra Pécsett került sor, mert csalódtunk a belgrádi kórházban, ahol a csecsemőt nem tudták szakszerűen elaltatni, és amikor pedig vége volt a vizsgálatnak, még fel sem ébredt, már hazaküldtek vele. Szerencsére az eredmény nem mutatott rákos elváltozást, de azt is megállapították, hogy Norbi gerincvelője két csigolyában elhalt. Hastájéktól lefelé a hátizmait, a lábát, a hasizmait nem tudja mozgatni. A vizelet és székletkontrollhoz szükséges érzetek sincsenek. Eleinte biztattak, hogy hat hónap múlva javulhat állapota, de abból nem lett semmi.

Milyen gyakran jártak ezentúl vizsgálatokra, terápiára?

- Kétéves korában egy pécsi idegorvos professzorhoz jártunk, aki felvilágosított, hogy nincs remény, ezzel együtt kell élnünk. Minden évben elvégeztettük az ellenőrzővizsgálatot, de újabban elegendő kétévente elmennünk Pécsre, vagy Szegedre, ahol az altatás alatt az intenzív osztályon kísérik figyelemmel a beteget, ami természetes. Mindkét kórház intenzív tornát, rehabilitációt javasolt, ezért beutalóval egyhuzamban másfél hónapot töltöttünk el a kanizsai gyógyfürdőben. Sokszor igénybe vettük ezt a lehetőséget. Három és fél éves kortól a törvény szerint csak azoknak fizeti a betegbiztosító a rehabilitációs kezelést, akik a kórházi kezelés folytatásaként, magyarul: műtét után veszik igénybe. Mivel Norbit, szerencsére, nem operálták azóta, ezért nem jár számára gyógytorna a fürdőben. Néha még elmentünk, de a torna és az úszás ára 1100 dinár volt, így nem tudtuk folytatni. Igazából őt nem rehabilitálni kell, hiszen nem járt soha, hanem habilitálni: megtanítani alkalmazkodni a helyzetéhez, környezetéhez. A budapesti Pető Intézetben részt is vehettünk egy kéthetes habilitáción 500 euróért, amit szintén mi fizettünk. Ugyanez az intézet három-négy éve Szabadkán a Kolevka Gyermekotthonban megnyitott egy központot, ahol itteni szakemberek a sérült gyerekek rehabilitációjával személyre szabottan foglalkoznak. Hetente kétszer járunk, ahol egy órát tornázunk, és hasznos dolgokat tanulunk, például hogyan kell felülni a kerekes székben, használni a testére csatolt merevítőket (ortózisok), amik képessé teszik egyensúlyt tartani, állni, lehajolni.

Segít-e a foglalkozás a beilleszkedésben?

- Norbi hétéves elmúlt, és ügyesen feltalálja magát: felmegy az emeletre, felül a székre és az asztal tetejére is felmászik, ha kell. Óvodai előkészítőbe jár, szeptembertől pedig iskolába indul. A gyerekek elfogadják így, az óvónő pedig mindent megtesz, hogy jól érezze magát a csoportban, annak ellenére, hogy sokszor ki kell vinni, behozni, és egyre nagyobb és nehezebb. Remélem, szeptembertől az iskolakezdés is zökkenőmentesen folyik majd le. A Miloš Crnjanski Általános Iskolába szeretnénk beíratni, ahol van feljáró a mozgássérülteknek. Tavaly kevés volt a gyerek, de de reméljük, hogy idén is megnyitják a magyar nyelvű első osztályt.

Hogyan közlekednek?

- Akárhova megyünk, csakis nagyobb gépkocsival tudunk eljutni, mert az autóba be kell férjen a kerekes szék. Általában nyolcra elviszem az óvodába, majd délben érte megyek. Kedden és csütörtökön 12-re már a Kolevkában vagyunk a tornaórán. Hetente kétszer délután angolórája is van, és masszázsra is megyünk néha. Én szoktam Norbit elvinni a foglalkozásokra, ezért az órarendemet az iskolában úgy alakítom, hogy mindenhova elmehessünk, és az óraszámom is meglegyen. Legalább egyúttal a nagyobb fiamat is elvihetem az iskolába. Az ápolási díjon kívül semmi más segítséget nem kapunk.

Mivel foglalkoznak szabadidejükben, ha van ilyen?

- Krisztián gyephokiedzésein szurkolunk, vagy családi gyephokitornát rendezünk, ahol Norbi is játszik kerekes székében. A gyerekek gyakran számítógépeznek. A Paraplégiások Egyesületének sportrendezvényein már helyezést is elért. Tagjai péntekenként az új városházán gyűlnek össze a játék, a beszélgetés öröméért. Sőt, ha csak lehet, utazunk is.

Milyen terveik vannak?

- Az egészségügy rákényszerít, hogy magam mérjem fel kisfiam állapotát, hogy mikor menjünk ellenőrző vizsgálatra. Ha észreveszek valamilyen változást, például, hogy nőtt a magassága, de inai feszesek, és nem lehet kiegyenesíteni a lábát, nyomban utánajárok a kezelés lehetőségének. A kórházban szeretnénk megszervezni a rehabilitációt számára. Ha ez sikerül, minden délelőtt oda is el kell mennünk. Az őssejt-terápia lehetőségét is mérlegeltük. Ha már az vizelet és székletinger érzőképességét visszakaphatná, akkor is megérné. Nálunk nem kísérleteznek ezzel. Leskovacon lehet, hogy megnyílik egy klinika, amit egy Angliában dolgozó őssejtkutató orvos nyitna, de ez elhúzódott. Szeretnének összehozni egy találkozót, ahol a hasonló problémával küzdő sérültek találkozhatnának az orvossal, de ez nem biztos, hogy megvalósul. Oroszország és Kína kórházai, ahol a gyakorlatban alkalmazzák az őssejt-terápiát, elutasítottak minket, hiszen nem látják reményét annak, hogy egy ilyen régi és több centiméteres gerincvelőhiányt pótolhatnának az őssejtek. Egy Amerikában élő szabadkai fiatalember, akinek eltört a gerince, és a gerincvelőjében nincs hiány, már részt vett három kezelésen, és visszatértek az érzései. A tudomány mai állása szerint Norbinál még ennyit sem érhetnénk el. Egy válaszlevélben elfogadtak minket, de semmilyen vizsgálati, orvosi adatot nem kértek, csak elküldték a bankszámlájuk számát, ahova befizethetjük a 20 ezer eurót. Ma még csak abban bízhatunk, hogy Norbi okos gyerek, aki jól kezeli a számítógépet, és nyelveket is tanulhat, amivel biztosíthatja jövőjét. A terápiához szükséges pénz előteremtésének módjáról elég lesz akkor beszélni, ha évek múlva az őssejtkutatás annyira előrehalad, hogy az orvosok képesek lesznek Norbi állapotán javítani.

A napokban a labdarúgó Bajnokok Ligája nyolcaddöntő mérkőzései tartották lázban a sportrajongókat. Az eredmények olykor meglepően alakultak, voltak kissé váratlan továbbjutók is, de nem erről marad emlékezetes a foci legelitebb kategóriájának ezen kieséses köre, ugyanis az egyre gyakrabban előforduló erőszak, és a játékosok önkontrolljának mind jellemzőbb hiánya miatt tömegverekedés tört ki a Valencia-Internationale mérkőzésen. Az eredmény egy ökölcsapás útján betört orr, valamint nyilatkozatok garmadája, amelyek mindkét oldalról a másik csapat felelősségére hívják fel a figyelmet. Valamikor én is futballoztam. Nem voltunk magasan jegyzett csapat, bár a ligában, ahol játszottunk, általában a dobogóért harcoltunk, annak is leginkább a legfelső fokáért. Ha egy rangadón, az utolsó fordulóban kikaptunk, emelt fővel viseltük a vereséget, gratuláltunk a bajnoki címhez, és a hibát csakis magunkban, a játékunk minőségében, esetleg a szerencse forgandóságában kerestük. Egyszer egy mérkőzésen, fejelés közben eltört az orrom, hihetetlenül fájdalmas érzés volt, elájultam egy pillanatra én is, meg az ellenfél tisztességesen(!) küzdő játékosa is, de senkinek még csak eszébe sem jutott nekiugrani, megverni, legyilkolni. De ez a keddi eset teljesen más. Eleve nem szeretem azt sem, hogy egyre több az olyan játékos, aki a másik testi épségét egyáltalán nem kíméli, úgy csúszik be, úgy könyököl oda, hogy az bármikor sérülést, akár törést is okozhat, de a Valencia játékosának ökle, majd az Inter focistáinak harcias üldözési menete ennél is sokkal ijesztőbb. Panaszkodik mindenki, hogy a huligánok így meg úgy, de mi értelme, ha példaképeik is a dzsungelharcosok útján járnak. A bokszoló játékos állítólag kap egy kis pénzbüntetést (mennyi lehet az, talán az egy heti bére?), majd minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. És, ha engem kérdeznek, az is felettébb felháborító, hogy a világ egyik legjobb labdarúgója, Zidane a tavalyi világbajnokság óta még csak bocsánatot sem kért az ott lefejelt Materazzitól. Kíváncsi vagyok, hová fajul a dolog. Ők lennének a követendő példák?

Germán eredetű magyar név, jelentése harcos. Attila hun király második felesége, a germán mondákból is ismert Krimhilda nevének rövidülése.

1512-ben megszületett Gerhardus Mercator németalföldi térképész és földrajztudós, aki megalkotta az első modern térképet;

1922-ben Bologna-ban Pier Paolo Pasolini rendező, színész.

1827-ben meghalt Alessandro Volta olasz fizikus, aki az első elemet készítette;

1872-ben George Westinghouse Jr. szabadalmaztatta a légféket;

1918-ban Szovjetunió fővárosa Petrográd helyett Moszkva lett;

1836-ban elkészítette Samuel Colt az első pisztolyát, egy 34-es kaliberűt.

Jelentése: magyar nyelvújítási alkotás a Konstantin magyarítására.

1899-ben meghalt Than Mór festőművész;

1955-ben Sir Alexander Fleming skót származású orvos;

1991-ben Szeles Mónika lett a világ első számú teniszezőnője, ezzel befejeződött Steffi Graf 186 hétig tartó világelsősége;

1969-ben a Levi-Strauss elkezdte a trapéz farmerek eladását.