Marketing





Eupalyazat

Magyar Szó online
 Művelődés Szerkesztő: Mihályi Katalin
2008. január 31., csütörtök



Ha a tanuló megüti a tanárt
Megfelelő büntetéspolitika nélkül az iskola egymagában képtelen felvenni a harcot az egyre agresszívebb tanulókkal szemben
Mit tehet a pedagógus, ha leköpi a diák? Mit tehet, ha az erősebb gyerek rendszeresen veri a gyengébbet? Tehet-e valamit, ha elveszi tőle az értékeit, például a mobiltelefonját? Beavatkozhat-e, ha egy agresszív csoport szabályosan védelmi pénzt szed a gyengébbektől? Védi-e jogrendszer a tanárokat és az áldozatokat?
Számtalan példa igazolja, hogy az iskolákban elképesztő méreteket öltött az erőszak, akárcsak a munkahelyen, a családban, a közutakon. A közvéleményt már legfeljebb egy-egy nagyobb tragédia tudja felrázni itthon, de külföldön is, mert az agresszivitás és a durvaság mindenütt terjed, korosztály szerint pedig főleg a középiskolákban van jelen, bár egyre fiatalabb gyerekek körében is kimutatható.
Az agresszió kialakulásában a családi, a gazdasági, nemkevésbé a társadalmi helyzet egyaránt meghatározó jelentőségű, csakúgy, mint a tanulók által elszenvedett iskolai kudarcok, vallja Vesna Maksimović, az újvidéki Đorđe Natošević Általános Iskola igazgatója, mely intézmény ilyen tekintetben az egyik legpéldamutatóbb a tartományi székvárosban. Véleménye szerint nagyon fontos az illetékes szervek és a szülők együttműködése az erőszak, az intoleráns viselkedés leküzdésében, ugyanis az iskola egymaga nem képes erre. A felnövekvő nemzedékek az erőszakot mint viselkedési modellt fogadták el, mert ebben nőttek/nőnek fel, a családban pedig sajnos nagyon sok esetben nem kapják meg a megfelelő modellt, de még a kellő figyelmet sem, hisz szüleik az anyagi biztonság megteremtésével vannak elfoglalva. Hogy azért az iskola is tehet valamit annak érdekében, hogy ne váljon csatatérré, bizonyítja a szabadkai Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskola példája, ahol sikeresen működik az úgynevezett Józan Ész projektum. A módszer lényege, hogy az agresszív, problémás diákokat a szünetekben egy tanteremben elkülönítik, ahol pszichológus foglalkozik velük. Az idei tanévtől bevezették az S. O. S.- programot is, mellyel az agresszív diákok áldozatainak igyekeznek segítséget nyújtani. A módszereket a Tartományi Oktatásügyi Titkárság is támogatja.
Az újvidéki középiskolák igazgatói szerint az erőszak elterjedéséhez nagyban hozzájárult az enyhe büntetéspolitika a diákokkal szemben. A verekedő tanulók legfeljebb osztályfőnöki megrovást kapnak, ami négyest jelent magaviseletből. Ez nem ijeszti meg őket (az általános iskolások esetében például az átlagba nem számítják bele a magaviseleti osztályzatot); ahhoz, hogy egyest kapjanak magaviseletből, nagyon sok mindent megtehetnek, tehát az iskola gyakorlatilag védtelen velük szemben. Stanko Matić, az újvidéki középiskolák igazgatói aktívájának elnöke szerint, ha a tanuló pofon vágja a tanárt, megrovót kap, és nem kell feltétlenül kidobni az iskolából, ha viszont fordítva van, a tanár fenyíti meg fizikailag a diákot, felmondást kaphat. A diákok egymás közötti zaklatása, leszámolása annyira mindennapossá vált, hogy az csak extrém esetben kap publicitást. Matić szerint az utóbbi években foganatosított programok, akciók sorra megbuktak. Az egyik indítvány például az volt - mellesleg sohasem alkalmazták -, hogy a fiatalkorúaknak korlátozzák a kijárást 24 óra után. Nem bizonyult eredményesnek a gyakorlatban az az előírás sem, hogy fiatalkorúaknak tiltsák be az alkoholvásárlást. A tanulók agresszivitását továbbá számos tribün, felvilágosítás sem enyhítette.
Slobodanka Gašić-Pavišić, a belgrádi székhelyű Pedagógiai Kutatóintézet igazgatója szerint a szülők az iskolát teszik felelőssé mindenért, a saját mulasztásaikért is: a feszült, szorongó családi légkör miatt sem idő, sem türelem nem jut a szocializációs nevelésre, nem is szólva arról, hogy sok helyütt maga a család sem alkalmas bármiféle pozitív minta közvetítésére. Az országunkban zajló társadalmi történesek nagyban hozzájárultak a diákok mai viselkedésének kialakulásához, amiért az iskola nem képes átvállalni a felelősséget. A következményeket viszont igenis megérzi. A pedagógusok kezében sem eszköz, sem megfelelő módszertani tudás nincs ahhoz, hogy megoldják ezeket a problémákat. Jó lenne, ha maradna idő és energia a családokkal való együttműködésre is. Enélkül egyre nőhet és kezelhetetlenné válhat az iskolai agresszió.
- Tíz évvel ezelőtt az alsó tagozatokban még nyugodtan dolgozhattak a tanítók, most már egy felmérésünk szerint a tanítók 30 százaléka panaszkodik arra, hogy a fegyelmezetlenség zavarja őket az iskolában. Magyarán nem tudnak mit kezdeni akkor, ha a diák káromkodik, kiabál az órán, vagy rohangál a folyosón. Az adatok arra utalnak, hogy a tanulók önkényesek, nem tisztelik az iskola személyzetét, a társaikat, a környezetüket.
Véleménye szerint a jövendőbeli tanítók egyetemi oktatási rendszerébe ajánlatos lenne beiktatni egy külön tárgyat, melynek révén megtanulnák, hogyan fegyelmezzék a nyugtalan tanulókat, és hogyan teremtsenek konstruktív légkört a munkához. Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy vannak agresszív tanárok is, akik különösebb ok nélkül is hajlamosak a testi fenyítésre.
- Sajnálatos, hogy iskoláink zöme nem ápol jó viszonyt a szülőkkel, így a tanárok, szülők és diákok gyakran egymás ellen fordulnak, a gondok pedig újra és újra megismétlődnek. Ezen mindenképp változtatni kell - mondta.
NAGY Magdolna
Ezernyi írása látott már napvilágot...
Újabb elismerésben részesült Fekete J. József
Fekete J. József zombori szerző Teremtett világok című tanulmánykötete volt a szerző sorrendben tizedik önálló könyve. Írt ezenkívül sok mindent, az antológiákban, gyűjteményes kötetekben megjelent írásai kitesznek már egy könyvespolcot. Hogy mit jelent számára a tíz önálló kötet? Erről a következőket nyilatkozta:
- Létezésem dokumentumát és annak bizonyosságát, hogy egyetlen, olvasással töltött percem sem volt henyélés, a teremtett világokba való menekülés, hanem a valós világot és a magam majd ötven évét igazoló cselekedet.
Nos, az idén már eggyel több lesz ötven évnél, de a díjak, elismerések száma is egyre inkább gyarapodik, fölsorolni is nehéz lenne már, mennyit is tudhat a magáénak... Legutóbb a múlt szombaton, január 26-án Marosvásárhelyen kellett volna átvennie a Látó Irodalmi Színpad nívódíját, a Batsányi- emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. De nem vette át Fekete J. József a neki járó elismerést. Nem azért, mert netán lebecsülte volna, hanem a következők miatt:
- Annyira meglepett az elismerés, hogy el se utazhattam az ünnepélyes díjátadásra. Viszonylag későn szereztem róla tudomást, másfelől a munkahelyemen, a Zombori Rádióban történt tulajdonváltás következtében a felhalmozódott szervezési-vezetési munkák dandárjában vagyunk, így még vízumot sem sikerült kérelmeznem. Amiatt is meglepődtem, hogy a Látó folyóiratban viszonylag ritkán publikáló szerzőként részesültem elismerésben, bár erre magyarázat lehet, hogy nívódíjról van szó, ami egyetlen alkotásért is odaítélhető.
- A kilencvenes évek elejéig szinte kizárólagosan a délvidéki irodalommal foglalkoztam, meg Szentkuthy Miklós munkásságával, és gyakorlatilag kizárólag idehaza közöltem írásaimat. Az utóbbi másfél évtizedben viszont inkább a Magyarországon alkotók, illetve idegen nyelvi közösségekben magyarul írók munkáit figyelem, és a Kilátót, valamint az Újvidéki Rádió Szempont című műsorát kivéve külföldön publikálok. Az odafigyelés súlypontjának áthelyeződése eredményezte a tavalyi, Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötetem megjelenését. Meg is kaptam érte a kritikát, hogy ha már ezt a címet adtam, akkor miért nincs benne szó vajdasági szerzőről is. Tény, hogy Tolnai Ottó műveivel is foglalkozom ebben a kötetben, bár azok egyetlen kivétellel mind Magyarországon jelentek meg, de egy vajdasági kötetéről mégiscsak szól a könyv. Persze ez nem mentegetőzés: a kötettel párhuzamosan készítettem egy kizárólag vajdasági művekkel foglalkozó gyűjteményt, ami végül szerencsére nem jelent meg. Az benne a szerencse, hogy a Forum Könyvkiadó előző igazgató-főszerkesztője, Bordás Győző nem ugrott azonnal, és nem vitte be a termelésbe a kéziratot, így időbelileg nekem is sikerült eltávolodnom az anyagtól. Amikor kérte, hogy véglegesítsem, cséphadarót ragadtam, és nekimentem a megtervezett kötetnek, hullott is belőle, ami már időszerűtlen volt, vagy nem illett a szerkezetbe, vagy egyszerűen nem volt érdemes kötetbeni megjelenése. Szépen lekarcsúsodott a kötet, elküldtem a kiadónak, aludtam rá egyet, és visszavontam a kéziratot. Nem vált volna se az én, se a kiadó becsületére. Ezzel be is fejeztem a tisztán vajdasági tartalmú és témájú könyvek írása felőli gondolkodást.
- Vajon mennyire vagy elégedett? Van-e kedvenc díjad a sok között?
- Elégedett vagyok, mert megtanultam elégedettnek lenni. Két háborút, a horvátországit és a boszniait a harctér közvetlen közelében éltem át, vagy pontosabban éltem túl. A harmadikat, amelyben az első és utolsó bomba Zomborra hullott, s amelynek első és utolsó áldozata Zomborban esett, a negyedik emeleti lakásunkban és a Rádió stúdiójában. Egyetlen percet se töltöttem óvóhelyen. Ilyen helyzetek közepette az ember megtanulja, hogy azzal kell beérnie, amije éppen van, hogy ne vágyakozzon többre, a bajban is legyen boldog, mert a szenvedés mindig fokozható, s nem biztos, hogy éppen a mi bajunk, a mi szenvedésünk a legnagyobb. Persze most a díjak fölötti elégedettségemről kérdeztél: megközelítőleg arányban vannak a hazai és a külföldi elismerések, s természetesen örülök nekik, jólesik a tudat, hogy valami olyasmit csináltam, ami mást is megérintett, amire odafigyeltek, nem pedig üvöltő dervisként óbégatok sivatagi magányomban. Persze az elismerés nem mindig azért jött, amiért én úgy gondoltam, hogy jobban megérdemelné, de hát a díjak már csak ilyenek, relatív, hogy ki kapja, relatív, hogy ki adja, de az biztos, hogy az kapja, akinek adják. Viszont nem tesz boldoggá az elismerés egy sajátos formája, az irigység. Kellemetlen megtudni, s majd azzal a tudattal élni, hogy van irigyem. Bár a szólás úgy tartja, hogy a szánalom ingyen van, az irigységért meg kell dolgozni.
- Nincs kedvenc díjam, amit a többi elé helyeznék, legalábbis nem a hivatalosak között. Ellenben a megboldogult Bada Dada még a nyolcvanas évek derekán kitüntetett az általa alapított Ezüst Winettou Díjjal, és nagyon sajnálom, hogy az 1999-es fölfordulás elsodorta az erről szóló oklevelet és szobrocskát, majd az ugyancsak néhai Tóth Béla adományozta nekem az Első Vajdasági Szögdíjat, ezek ugyanolyan szívet melengető gesztusok, mint a hivatalos elismerések. A Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesétől díj helyett kaptam egy remek székely bicskát, szalonnázáshoz, hagymaszeléshez nincs jobb és kedvesebb eszközöm. Kaptam én már fél állampolgárságot is ajándékba, csak éppen nem megyek vele semmire.
Beszélgetésünk során azt is sikerült megtudnunk, hogy irodalmunk jeles alakja nem egy hétalvó, nem esik nehezére az éjszakai munka sem, és már ebből kifolyólag is remélhető, hogy az elkövetkező időszakban megannyi műve kerül majd az olvasó elé...
- Viszonylag sokat írok, még többet olvasok. Samu János Vilmos mondta egyszer, hogy intravénásan adagolom magamnak a könyveket, s ez valahogy így is van. Ma is hajnali fél háromkor ültem íróasztalhoz. Móricz Zsigmond Boldog ember című regényének hőse, Joó György mondja egy helyen, hogy az embernek két óra alvás elegendő, a többi elpocsékolt idő. Ettől persze többet alszom, de nem szeretem az időmet vesztegetni. Körülbelül ezernél tart megjelent írásaim száma, és emiatt gyakorta tör rám a depresszió, hogy mindez csak forgács, hiszen mindent elolvasok, és mindenről írok, valahogy egységesíteni kellene a tematikát, egyetlen csapáson haladni, ám ehhez már késő. Viszont éppen most állítok össze egy kötetet egy nem hazai kiadó felkérésére, s ahogy belemarkoltam ebbe a forgácshalmazba, vaskos hasábok akadtak kezembe, s ki tudja, talán cölöpök is rejtőznek alatta - közölte velünk Fekete J. József.
HAJNAL Árpád
Megkezdődött a 39. Magyar Filmszemle
Kedden este bemutatták Siflis Zoltán Hamis vádak árnyékában (Délvidéki honvédsorsok 1942/2005) című dokumentumfilmjét
Kedd este megkezdődött a 39. Magyar Filmszemle. A budapesti Millenáris Teátrumban megtartott hivatalos megnyitó keretében az idén Schubert Éva színművész, Hildebrand István operatőr és B. Müller Magda fotográfus munkásságát ismerték el életműdíjjal, míg a Magyar Mozgókép Mestere elismerést Gyulai Líviusz animációsfilm-készítő és Kósa Ferenc rendező vehette át. Árvai Jolán-díjban részesült Tréfás Imre fővilágosító, Csermely Ákos fesztiválszervező, Petrovszky Zoltán filmszerkesztő, Erdei István főproducer és Ormos Ferenc látványtechnikus.
A filmszemle legfőbb elismerése idén először az Arany Orsó díj lesz, a legjobbnak ítélt közönségfilm pedig a nemzetközi zsűri döntése alapján Moziverzum díjat kap. A külföldi kritikusok az általuk legjobbnak tartott film alkotóját ezúttal is Gene Moskowitz-díjjal jutalmazzák.
Mintegy 200, a szakértők szerint viszonylag kiegyenlített színvonalú alkotásból kellett az előzsűrinek kiválasztania azokat a dokumentumfilmeket, amelyek versenyben maradtak. Nagy siker, hogy közöttük tudhatjuk Siflis Zoltán Hamis vádak árnyékában (Délvidéki honvédsorsok 194262005) című dokumentumfilmjét is. A rendezőt a sikeres kedd esti vetítés után szólaltattuk meg.
Gratulálunk a témaválasztás bátorságához és a sikeres szerepléshez. A filmben főleg egykori honvédek beszélnek. Nehéz volt szóra bírni őket?
- A Magyar Szó által szervezett újvidéki és szabadkai honvédtalálkozó után már nem volt az, mert ezek az események segítettek abban, hogy leküzdjék a félelmeiket. Az igazi gond inkább az volt, hogy ők a frontélményiekről szerettek volna beszélni, de a honvédsors ilyen megközelítését közel 20 éve már feldolgozta Sára Sándor a Pergőtűzben című nagyszabású dokumentumfilmjében. A mi célunk egy mai társadalmi tárgyú, klasszikus, interjúkra épülő dokumentumfilm forgatása volt azzal a szándékkal, hogy bemutassuk, hogyan lehet Szerbiában, de egész Közép-kelet- és Dél-Európában közös történelmi múltunkat aktuálpolitikai céllal manipulálni és eltorzítani. A honvédtalálkozónak nem volt politikai üzenete, de az előítéletek miatt mégis össztűz zúdult a szervezőkre és kisebbségellenes hangulat alakult ki. Ismerős alaphelyzet ez: ha a kisebbség képviseli saját érdekeit, azonnal gyanússá, nacionalistává és revizionistává válik. Trianon óta tartó görcs ez, egy agyonhallgatott tabutéma. Ez a találkozó és a körülötte kialakult események is rámutattak arra, hogy a délvidéki magyarságnak vállalnia kell a történelmét. Felelős történészek feladata lenne az, hogy tények tükrében interpretálják ezeket az eseményeket.
Szerb közönség fogja látni a filmet?
- Vajdaságban szerb felirattal hamarosan levetítjük a filmet, hiszen fontos, hogy hozzájuk is eljusson. Élénk vitát remélek, aminek esetleg lesz pozitív kimenetele.
Miért nem szólalt meg a filmben legalább egy szerb történész is?
- Ranko Koncar, aki elítélően nyilatkozott a filmről, fontos szereplő lehetett volna, de a befejezésig nem tudtunk megállapodni vele. Azonban nem tettem le erről a tervemről: a 4 hónapos munka során mintegy 15-20 órányi anyag készült el, ebből a műfaj terjedelmi kötöttsége miatt csupán 60 percet láthatott most a közönség. Ha elkészül a filmnek egy hosszabb, szerzői változata, abban biztos szerepelni fognak történészek és politikusok is. Közös felelősségünk, hogy történelmünket a hiteles tények tükrében tolmácsoljuk, és így elejét vehessük a gyakran mesterségesen szított feszültségeknek. A történelmi emlékezetvesztés és torzítás életveszélyes az egész közösség számára.
A tévénézők láthatják-e majd az alkotást?
- Igen, a Duna tévé fogja sugározni a teljes filmet, de az M1-es is érdeklődött az együttműködés lehetősége felől.
FEHÉR Rózsa
HÍD
Januári szám
BRASNYÓ István: Utolsó vers, SZATHMÁRI István: Már nem lehet ugyanaz, igen (novella), BORDÁS Győző: B. M. Z. (dokumentumnovella), BENCE Erika: „Zašto ne gorite?” (novella), JÓDAL Kálmán: Szaladunk (rövidpróza), KOCSIS Lenke: Wannak dolgok * Turmix * Turmix 2 * Szinesztézia * Szakadt lánc (versek), VÁLI Béla: Elmúlt idők (naplórészletek), GEROLD László: Szerkesztői jegyzet. HANGARCHÍVUM: HELLER Ágnessel beszélget VICKÓ Árpád: „a modern demokrácia mindig a jelenben él, ami annyit jelent, mindennap újra kell teremteni” (interjú), LOSONCZ Alpár: A demokrácia törékenysége (jegyzet). SZÍN/KÉP: NÁNAY István: Egy téma - két változat (esszé), SZOMBATHY Bálint: Totál érzelemhalál. BADA DADA Tibor antikánon (tanulmány).
KRITIKA: BÁNYAI János: Szomorún, könnyedén (VARRÓ Dániel: Szívdesszert. - kis 21. századi temegén), LOSONCZ Alpár: Egy kisebbségi a Vajdaságban (Tomislav ŽIGMANOV: Minimum in maximis. Zapisi s ruba o nerubnome), GEROLD László: Mi micsoda? (Csehov: Ivanov; Lerner-Loewe: My Fair Lady; Richard O'Brian: Rocky Horror Show). KRÓNIKA: NOVÁK Anikó összeállítása. MELLÉKLET: SZÁNTAI Szeréna: A HÍD 2007. évi tartalommutatója.
A székek
Február 3-án lesz a Zentai Kamaraszín első előadása - Vukosavljev Iván az abszurdot választotta
Eugéne Ionesco művei a múlt század derekán arattak sikert a nyugat-európai színházakban. Azt a kispolgári mentalitást ábrázolja abszurd drámáiban, amely nálunk sem ismeretlen, azt is mondhatjuk, az utóbbi években egyre inkább felerősödni látszik. Talán a kor függvénye, hogy az embernek az önálló gondolkodásra való lehetősége korlátozott, a külső tényezők irányítják, és így kialakul benne a másság elviselésének lehetetlensége. Lélektani folyamat, amelynek külsőségei mai világunknak is meghatározói.
A román származású francia drámaírónak A székek című darabját február 3-án este fél nyolckor Zentán a Tisza moziban mutatják be. Az előadást Vukosavljev Iván rendezte, akinek nem ez az első találkozása Ionescoval, hiszen néhány éve a Zentai Színtársulat az ő rendezésében mutatta be Az új lakót az Újvidéki Művészeti Akadémia mai harmadéveseivel. Tavaly pedig a helyi szerb társulattal készítették el A szomjúság és az éhség című drámát. A székek az alakulóban levő Zentai Kamaraszín első előadása. A díszbemutató majd csak márciusban lesz, amennyiben átadják a felújított színházat, és miután hivatalosan is megalakul a Kamaraszín.
- Hozzám nagyon közel áll Ionesco, és azt hiszem, minden mondata jelen van a mai korban. Nem merünk tovább lépni, nem tudunk megszabadulni a múltból hozott gönceinktől, egy életen át cipeljük magunkkal a rosszat. Pedig könnyebben szárnyalnánk, ha csak a jót őriznénk meg. Ezt fogalmazza meg Az új lakó. A székek két ember kapcsolatát, az ellentétek találkozását írja le, és azt a vágyat, hogy átadjuk a megszerzett, fölhalmozódott tudásunkat. Ez az első darab, amelyben nagyon ragaszkodtam a leírt szöveghez, azon belül pedig szerzői utasításokhoz. Az öregasszony szerepét G. Erdélyi Hermina játssza, az öregembert Ralbovszki Csaba alakítja. Az előadás zenéjét Verebes Ernő írta, és ő maga zongorázik is az előadásban - nyilatkozta a rendező.
Érdekességként említjük, hogy az Újvidéki Színház 1976. március 4-én mutatta be Ionesconak ezt a drámáját. Akkor Jordán Erzsébet és Ferenczi Jenő formálta meg a szerepeket, a rendező a belgrádi Slobodanka Aleksić volt.
Gruik Ibolya
TORDA
Művelődési napok
Szombaton rendezik meg a VII. Tordai Művelődési Napok nyitóműsorát. A két hónapig tartó rendezvénysorozat mára már Bánát egyik legjelentősebb művelődési eseményévé nőtte ki magát. A Fejlesztési Háló irodájának megnyitása a helyi közösség épületében 18 órakor lesz, majd fél hétkor megnyílik Balogh Ilona mezőtúri fazekas-népművész kiállítása a művelődési otthon előcsarnokában. Este 7 órakor kezdődik az ünnepi műsor, amelyben fellépnek a törökbecsei, magyarittabéi, nagybecskereki, bácsfeketehegyi, mezőtúri, újszentesi, valamint a helybeli ME táncosai, énekesei, zenekarai, citerásai, versmondói. Az ünnepi rendezvénysorozatot Pásztor István, a VMSZ elnöke nyitja meg.
Örökszárnyaló
Ana Bešlić szabadkai Pro Urbe díjas szobrászművész halálhírére
Ana Bešlić 1912. március 16-án született a Bajmok közelében fekvő Sára-puszta uradalmi birtokon. Gyermek- és fiatalkorát részben családja tanyáján, részben az 1920-as évektől apja által vásárolt, báró Hamerstein Richárd építette kastélyban töltötte. Édesapja, Lazo Bešlić a jó hírű bunyevác földbirtokos, úrilányokhoz illő neveltetésben részesítette Zágrábban, Grazban és Bécsben. Három lányát zongorázni, latinra, franciára és németre taníttatta. Ana Bešlić szobrászattal férjhezmenetele és Belgrádba költözése után kezdett el foglalkozni. Az ottani Képzőművészeti Akadémiára 1939-ben nyert felvételt, a háború alatt kénytelen volt megszakítani tanulmányait. 1947-ben diplomált, posztgraduális tanulmányait Tomo Rosandić professzor osztályában 1949-ben fejezte be. Szerbia első szobrásznemzedékéhez tartozott, vidékünknek pedig ő az első akadémiai végzettségű szobrásznője. Szülőföldjétől sohasem vált el, ide alkotta a legtöbb emlékművet, és halála napjáig Belgrád központjában levő lakásában büszkén őrizte bunyevác népviseletben megörökítő fényképét. Elsőként, 1951-ben a palicsi Nyári Színház számára készítette el a kecses női szépségű Tháliát - patinázott gipsz változata évtizedeken át díszítette a szabadkai Népszínház előcsarnokát. Rosandić munkatársaként 1950-52 között részt vett a szabadkai Elesett harcosok és a fasizmus áldozatainak emlékműve létrehozásában. 1954-ben az akkor szintén Belgrádban élő Boschán György festőművésszel, műveik közös tárlatával nyitotta meg a korzón levő, első Városi Kiállítótermet. 1955-ben elkészítette a Szabadka melletti Sándorban látható, a szocialista realizmus jegyeit viselő Anya és fia című első önálló köztéri szobrát, valamint több kiemelkedő szabadkai személyiség szoborarcképét (Miško Prčić, Mijo Mandić, Aksentije Marodić, Iványi István), melyek ma a szabadkai Városi Könyvtár olvasótermének előterében vannak elhelyezve. 1957 során alkotta meg a madaraktól, szárnyaktól ihletett két művét, melyek mára Palics jelképeivé váltak: a palicsi nagy parkban levő szökőkút Vadlúdjait és a vízparton, a félszigeten levő „szerelmesek padja” mögött álló Szárnyakat. Ez utóbbi a szabadtéri szobrok úttörő példája, amely a keletkezésének évében alakult „Tér 8” szobrász csoport elvei mentén haladva hirdette a modern szobrászat és a városi környezet szükséges összhangját, valamint a szobor formáinak kisugárzását a térben. A fehér műkőből készült Szárnyak másodpéldánya Guinea fiataljai kapták, és Konakri városában van felállítva. A szobrásznő e korai alkotása - életművét tekintve - egyik fő műve. Azt az absztraháló, új utakat kereső, új nyelven beszélő folyamatot jelzi, melyben alkotója elszakad a szocialista realizmus törekvéseitől. Ebben Henry Moor 1955-ös belgrádi tárlata adott szárnyakat.
Az 50-es években Ana Bešlićnek egész sor olyan szobra született, melyeket szaknyelven asszociatív formáknak nevezünk, s ennek két példája Szabadka közterére is került. A Kapcsolt formák 1959-ben készült, Párizsban a Rodin Múzeumban volt kiállítva 1961-ben a modern szobrászat nemzetközi tárlatán, valamint a jugoszláv kortárs szobrászatot bemutató tárlaton Párizsban és Rómában 1961-ben és 1962-ben, a művésznő önálló tárlatán Belgrádban és Szabadkán 1963-ban. Ma az E-5-ös úton, a vasúti feljáró közelében, pontosabban az ún. új városháza oldalsó füves részén feketedik egyre jobban az évtizedes állandó kipufogógáztól, elrabolva a nézőktől a szobor jelentős alkotóelemét: a fehérségét, amit a szobrásznő hangsúlyozottan fontosnak tartott (ez mutatja, hogy a városnak ugyan van szoborállító-, de nincs szoborfenntartó testülete). A másik, a Csoport című, szintén műkőből, 1962-ben készült szobrot Belgrádban, Szabadkán és a Velencei Biennálén állították ki, 1965-ben került az Egészségügyi Központ anya- és gyermegyógyászati részlege elé. Itt állt egészen addig, amikor a 90-es évek végén ismeretlen vandálok ripityára törték (a tettesek kilétéről azóta sem tud a közvélemény, a tér pedig üresen áll). Ugyanennek a szobornak a másodpéldánya Újbelgrádban, az ottani egészségház előtt látható. Destruktív cselekmények áldozata volt Ana Bešlićnek a Tavankúton 1973-ban felállított Matija Gubec újfigurációt jelző, kifejező bronzszobra is, amelyet azóta visszaállítottak a talapzatra.
A poliészter, az új, könnyen idomítható pehelysúlyú műanyag kezelését egyhónapos ösztöndíj mellett sajátította el 1967-ben a németországi Bayer gyárban. Megkezdi kísérleteit a szobor és a szín viszonylatáról, és felteszi a kérdést: a szín vajon a szobor bőre? Kerekded, résnyire nyílt fehérszobor-ciklusában megjelenik a szobor lélegző vörös „belseje”. Hatalmasra kelt, az emlékezés fehér lisztszínbe merített, kemencében sült kenyerek formái, galambdúcok, toll és napfény fehérsége, szájak és a nemiséget jelző izgató puhaság, mozgás jelenik meg a retorikát kereső néző számára. Ezekkel a szobrokkal a művésznő esszenciálisan a külön életet élő művészetről szól, antimimetikus szobraival túllép a moori klasszikus modernség fogalmán, és az európai szobrászat csúcsán találja magát. Legközelebb az angol kortárs szobrászat áll hozzá: Tim Scott, Michel Bouls, Filip King, William Tucker. Ebből a pontból tér vissza a figuráció irányában, amikor a 70-es évek második felében megalkotja portrésorozatát (Miroslav Krleža, Milena Barili, Marija Crnobori, Gabril Stupica, Tina Turner, stb.), vagy amikor 1971-ben bronzba önti a Bajmok főterén álló hatalmas, elmozdíthatatlan Emlékezés fáklyáját. Művészetéért, mellyel a jugoszláv szobrászatot képviselte világszerte, 1979-ben Belgrád Októberi Díjjal tüntette ki.
A sok sikeres útkeresés, tárlat, számos díj után a művésznő hetvenegy éves korában, 1983-ban, Szabadkának ajándékozza húsz kimagasló értékű szobrát. Az itteni Városi Múzeumban, ahol ezenkívül még hét szobra található, megrendezik retrospektív tárlatát a Katarina Ambrozić művészettörténész által írt monográfia kíséretében. Ana Bešlić ekkor dr. Bodrogvári Ferenc- és Forum-díjban részesül. Új lendületet kapva 1988-ban megrendezi Párnák c. tárlatát Belgrádban, majd 1997-ben Fehér, szeretlek fehér c. tárlatát a szabadkai Városi Múzeumban. 1997-ben Szabadka város Pro Urbe díjjal fejezi ki munkássága iránti tiszteletét. Nekünk, valamivel fiatalabbaknak, örömünkre szolgál, hogy még meglátogathattuk otthonában, megismerhettük, sőt filmet is készíthettünk róla, melyet Rajko Ljubič szabadkai filmrendező rendezett. Jártunk Sára-pusztán (a mai Aleksa Šantićon), a bajmoki temetőben, ahol ősei nyugszanak, és most az ő utolsó útjára kísértük el. Suhogó, peckes fehér szárnyak, puha párnák és gömbölyödő lélegző formák jelzik szobrásznőnk örök fiatalságát, akiről már egy újabb könyv van készülőben, Miško Šuvaković belgrádi esztéta tollából. Ana Bešlić ajándékgyűjteményének szobraival a szabadkai Városi Múzeum új helyén fogunk majd találkozni.
NINKOV K. Olga



Címoldal  |  Külföld  |  Kitekintő  |  Belföld  |  Közelkép  |  Szabadka  |  Újvidék  |  Tiszavidék  |  Topolya  |  Művelődés  |  Sport  |  Mozaik  |  Lapzárta  |  Dokumentumok
Az újság internetes megjelenését lehetővé teszi a CNT